Tömörkény István: Borfejtésnél

Fejtik a bort a pincében. Nagy és hosszú pince, az egész tanyában ez a legszebb épület. A bornál ugyanis finnyásabb vendég nincsen a világon. Azonnal megérzi a rossz kvártélyt, és beteg lesz. Ez alapon az okos ember szép lakást épít neki, hogy valami baja ne essen. Ebben aztán a bor fejlődik és egészségesedik. Mikor először fejtik, még semmit sem mutat. Lélotty, amit a csávába kellene önteni. Piszkos, zavaros, és igen kétségbeesett embernek kell annak lenni, aki megissza. Már a második fejtésnél tisztul, bár még nem átlátszó. Olyanforma fények vannak benne, mint a tejkő ragyogása. De az íze már lehetős. Ennek örülni szokás. Most csak a tiszta hordókba vele, mert olyan a bor, mint a gyerek, hogy tiszta bölcső kell neki. Abban bizonyos ideig megint nyugszik. Ilyenkor pihen a bor, alszik, és álmában tisztaságot ölt magára. A harmadik fejtés az ünnepélyes. A harmadik fejtésen ösmerszik meg a bor valósága. Ha ekkor nem jó, fejtheti ezerszer, csak oly ital marad ő, amelytől az ember megborzong, s ily módon dicséri a gazdának: Ejnye, de jó bor, verje el az isten a tövit útról-útra. Ettől pedig nagyon óvakodni kell, hogy ilyen véleményekkel ne álljon elő az, akit az itallal fölkínáltak. A szőlőbe ugyanis sok pénzt kell belerakni egyik szürettől a másokig, aminek az ára aztán csak a borban jön vissza. Aki a bort nem fejti, az pénzt sem fejt, aki meg a bort rosszul fejti, a pénzt is rosszul fejti. Ugyanis a rossz bor nem kell senkinek sem, a jó bor után pedig úgy tülekednek az emberek ebben a hamis világban, hogy az csoda. Ennélfogva a borfejtés nem kis mesterség, hozzá mindenféle részről hozzáértés kívántatik.

    Kívántatik, hogy a gazda tudja, elsősorban melyik hordó fejtendő és melyik hordóba fejtendő. Nehogy talán a finom, drágalátos rizlingi ital valamely ócska silleres hordóba jusson. A pincebeli belső napszámostól, továbbá a kapástól kívánttik, hogy mindenféle eszköz rendben és tisztán legyen. Aki pedig segítségül szolgál, az legyen jó, szófogadó, engedelmes, mert az ilyesmi komoly munka, abban hányavetiségnek helye nincsen.

    István is lent van a pincében egy kutyával. István most kocsis, de régente juhász volt, s ez okból négy pulikutyát tart maga körül, amiket élelmez, s amelyek régi szabad, kóbor napjaira emlékeztetik. Ezúttal hármat egerészni engedett a földekre, Zsandárt maga mellett hagyván. Istvánnak voltaképpen a lovak ellátása képezi gondját, és semmi módon arra nem erőszakolható, hogy a pincében teljesítsen kötelességeket. De miután már lovait ellátta, végigcsutakolta, a hámot halzsírral bekente, s a holnapra való takarmányt lekaszálta a herésből, s kutyáival a rendes abfertigungot elintézte, mi tennivalója sem maradt, s tétován állt az udvaron. Látta másoknak sürgését-kelését, gondolta: hátha segíthet, s így a pincébe jött. Alattomos célzat e szándékban nem rejlik, mert István nazarénus, s így nyilvánvaló, hogy nem a bor kedvéért ment a pincébe. Vallása ugyanis a bort, mint olyan eszközt, amely az embereket rosszra vetemíti, határozottan tiltja.

    - Legyüvök hát én is – mondta István, mikor fejét a gádor miatt lehajtva, a lépcsőkön lépkedett. – Majd segítök valamit.

    Az öreg Imre, a kapás, régi társa Istvánnak. Bizonyos visszás helyzetben vannak ők egymással, ami a rangot illeti. A kapás tanyahelyen föltétlenül előbb áll, mint a kocsis, mert a kapás a gazda távollétében mindenek fölött intézkedik, míg a kocsis csak a lovaknak parancsol. Azonfelül István csak azóta hagyta abban a juhászatot, hogy a legelők becsületesebb részét búza alá elvették, ennek pedig alig van össze-vissza öt esztendeje. Mindössze hát öt éve szolgál a tanyában. Az ilyesmi nem numerus, mert aki nem akar a gyüttmönt névre szert tenni, legalább tíz esztendeig van egy helyen.

    A kapás már huszonnyolcadik éve. Így rangban bizonyára elsőbb mindenféleképpen, de van két bökkenő. István idősebb pár évvel. Továbbá, mikor az olasz földön katonáskodta, István káplár volt, rendes pálcás káplár, mert ő írástudó. Ily módon egymást tisztelik, és kendnek nevezik. Most azt mondja neki a kapás:

    - Kutyával jár kend a pincébe? Nem való annak a bor.

    - Nem ám – mondja István –, nem még az embörnek se.

    - Nono, csak ne szentösködjön kend. Akárhogy beszéli kend, csak möginna néha egy féllitert. Úgy jó zsíros tarhonyára…

    István ingatja a fejét.

    - Már én pedig nem.

    - Nono – mondja megint Imre, aki tréfálkozó kedvében van, miután fejtés közben nincs bekötve a szája a nyomtatónak. – Hanem tudja-e kend, István, hogy a szó csak szellő?

    - Hogy a szó szellő?

    - Ehen. Mindönki azt beszéli, amit akar, de más kérdés, hogy megtartja-e?

    - Úgy, úgy – szól bele a gazda is. – Sohase hallottad a szokás-mondást, István, hogy szó: szellő, kontraktus: papiros, pénz: a fundamentum.

    István áll a pince közepén a kutyával hallgatag. Gondolkozik.

    - Nem hallottam – mondja utóbb – de ha hallottam volna, se hallottam volna. Nem a pénz adja az üdvösségöt, hanem az élet tisztasága. Senki a pénzivel Krisztus társaságába nem jut… Mert az ideát való élet fölismerése mög a túlsó világi élet boldogása…

    Imre a szavába vág, mint olyan ember, aki már gyakran hallhatta ezt a nótát:

    - Az mind úgy igaz, István – mondja neki –, de kend nem tudom, kitisztálkodta-e az ideát való életet olyan nagyon tisztára, hogy majd a túlsó oldalon való boldogságba jusson.

    A gazda titokban int a vén rosszcsont Imrének, hogy ne ugrassza már az öreget. Imre azonban most semmiféle intést sem hajlandó észrevenni, benne van a furfangban. Effajta ember volt világéletében, s most ősz fejjel már nem kezd új szokásokat.

    István így felel a beszédre:

    - Mán hogyhogy gondolja kend?

    - Hát úgy, hogy úgy tudom, hogy aki az új hitbe belemén, mindön előbb tött vétkit jóvá töszi. Előbb föl se vöszik a hitbe az érdemtelen embört.

    - No? Hát én érdemtelen vagyok?

    - Én nem tudom – felel Imre, s buzgón tisztogatja egy hordó akonáját –, de kend, mióta csak a katonaságtól hazakerültünk, mindig juhászkodott.

    - Hát aztán? – kérdezi István.

    - Hát aztán? – kérdezi Imre is csodálattal. – Hát sohase legeltetött kend a más földjin? Sohase kallódott el kend kezin birka?

    A kérdéseket oly türelemmel hallgatja István, mint egy apostol. Egy ideig hallgat utána, mert vallása tanításai között az is foglaltatik, hogy az ember meggondoltan és szelíden beszéljen. Már pdig néha óhatlan, hogy lelki fölindulásokban rosszakat n mondjon az ember, ha azonnal beszél. A gondolatnak parancsolni nem lehet, de a szónak igen. Ezért jó várni, míg a gondolatok mérge elcsillapodik. Idő mentén nyugodtan feleli:

    - Kend előtt is beismerhetöm, ha beismertöm az Istenöm előtt. Nincs miért tagadnom, mert csaj a teljes bűnbánás ad megváltást… Az én birkám gyakorta legelte a más füvit, mög tévedt is a falkába olyan, amelyik való igazság szerint nem az enyim volt. De amennyire csak tudtam, hogy kinek töttem kárt, mindannyit megtérítettem, akit csak löhetött. Mikor Isten fölvilágosította az eszömet, és a Krisztusban hívőkhöz tértem, száz forinton fölül való pénzt felfizettem kártérítésben.

    Ezt el lehet hinni, mert tudva van, hogy István, aki mindig szerény és nőtelen életet folytatott, pár ezer forint fölött rendelkezik. Nem úgy a kapás. Ez, ahogy hatvankettőben hazakerült, házasodott, tíz gyermeke volt, ötöt eltemetett, ötöt fölnevelt. Legényfiait kiházasította, feleségét is eltemette, és szegény sorsban van. Szeme gyógyíttatására is sokat fordított, mert szemét kardvágás érte régente, s most hűvös időben a világa elborult. Nehéz sorsban él. Épp most vett a fiától egy hizlalni való malacot huszonöt forintért. A malac megér harminckettőt is, azonban mikor a menye a pénzért jött, éppen csak hogy ki bírta az árát fizetni. Ilyformán most ezen a különböző vagyoni viszonyokon járnak a gondolatok, és senki sem beszél. Csak a bor csurgása hallatszik, amint költözik át egyik hordóból a másikba.

    Egyszer azt mondja Imre:

    - Soká juhászkodott kend, István?

    - Mióta csak haza kerültünk.

    - Hát – mondja megint Imre –, az hatvankettőben történt.

    - Ügön. Az éséges esztendő előtt.

    - Az. Épp jó időjárásra tértünk haza.

    - No, hogy.

    Most új hordóba kezdenek, s újat is állítanak vele szemközt, amibe a bor folyjon. Kóstolják is. A gazda poharat vesz elő, s abban a bor színét kémleli. Továbbá az ízét is. Nyújtja Imrének, aki kiissza mind, ami a pohárban volt, s utána elégedetten bólint. Különben ez nem irányadó, mert e vén embernek tökéletesen mindegy, akármilyen a bor, csak bor legyen.

    - Kend nem iszik, István? – szól öreg társához.

    - Nem. Nem szokásom.

    - De ivott kend Macsentánál, mikor a vedettával eltévelyödtünk, aztán két nap kódorogtunk a sereg után.

    - Rég volt az, Imre – véli a kocsis.

    - Rég… Emlékszik kend, hogy mán ott voltunk, hogy no, ha ellenség gyün, eldobjuk a puskát, oszt átmögyünk a franciákhoz.

    István szeme csillogni kezd, és az arca pirosodik.

    - De nem möntetök, hé. Mikor gyütt a hat francia huszár szömközt, volt már köztetök, aki hányta volna el a puskát…

    - De csak nem hánytuk, hanem leszöttük őket a lórul. De szép emberök voltak a magas csákóban, sok medália a mellükön.

    - Nem – ismétli a kocsis. – Úgy tetszik, mintha a többinek is lőtt volna. Körösztök mög aranypénzök.

    - Nem – ismétli a kocsis. – Bizonyosan tudom. Az elül gyüvőt éppen én szödtem le a lórúl.

    - Kend?

    - Én.

    - Kend pedig káplár létére is csak amolyan hosszú puskás volt.

    - Hát ügön, mert haragudott rám a kapitány.

    - A Fliglibam?

    - Az.

    - Lelűtték hatvanhatban szögényt.

    - Tudom. Akkor a poroszokkal vereködtek. Mondták akkor, hogy kivégezték.

    A hordó megmozdult. Támasztékot kell neki keresni. István hirtelen föltoporog a lépcsőkön, s hoz egy hasábfát.

    - Ez majd mögtöszi.

    A dolgot így eligazítván, Imre megint szól:

    - Ugye, István, mög tudná-e kend mondani, hány embört ölt kend mög katona életében?

    István ül az alsó lépcsőfokon, és simogatja a kutyája fejét.

    - Hányat? – felel. – Hát hogy tudhassam?

    - Nem úgy mondom, hogy mindet tudja kend. Hisz az embör lű, lű, de nem mindig tudhatja, hogy tanált-e? De hogy volt-e kendnek olyanja szemközt, akiről bizonyosan tudja kend, hogy kend lűtte agyon?

    - Hát – szól István –, olyant is tudok, hármat éppen. Az első az ott volt Kollényó körül, lovas katona. A második a Macsentánál, a tüszt úr volt. A harmadik meg az a francia huszár szerezsán, akit kend mondott az előbb, a mentáliákkal.

    - Hm – mondja Imre, elzárva a boroshordó csapját, hogy fölösen ne folyjon –, mind möghalt?

    - Nem tudhatom – gondolkozik a kérdés fölött István. – A tüszt úr bizonyosan möghalt, mert  mellbe kapta. A francia huszár is azon mód lefordult. Amazt az olasz lovaskatonát nem tudom. Elvitte a lova.

    Istvánban egyre jobban támad föl az ezernyolcszázötvenkilencből való káplár. Arca, amelyet egészen fehér szakáll környez, pírban ég, a szemei fénylenek. Mutatja legjobban, hogy ő ismét az azon időkbeli káplár, hogy azt mondja Imrének.

    - Hát te?

    - Hát mit én? – kérdi Imre.

    - Hogy te hányat öltél?

    Imre egy nagy kancsó aljbort oldalra tesz, hogy az majd ott megcsillapodik, és tisztul. Görnyedten megy vele, hogy ki ne locsolódjon, s e menése közben szól:

    - Mán olyant, akit biztosan tudok, csak egyet. Még a csaták elejében volt ez, amikor csak az olaszokkal küzködtünk. Piemontézer katona volt, gyalogos. Nem volt tűllem tovább, mint ez a pince hossza. De tán tovább. Olyan valami harminc lépés. Nagy, magos embör. De úgy voltam, tudja kend: ha én nem lövöm le, ű lű le. Rá köllött célozni.

    - Möghalt?

    Guggolásából a kérdésre a kapás sértődve tekint föl. Most is puskás ember, annak idején pedig tizenegy évig szolgált harcok mezején, mint „rövid puskás”. Azon időben ugyanis a jó lövőknek rövidcsövű fegyvert adtak, amit úgy hordtak szíjon, mint a vadászok, „a többijek pedig a hosszú csévűvel úgy batramoskodtak, mint mikor a kapát viszik vállon”.

    Így szól most Imre:

    - Én mindig odalűttem, ahova akartam. Még ma sem különb a lüvésem, pedig a szömöm hibás. Odalűttem a melle baloldalára, ott be is mönt… Zöld posztóruhába volt az embör. Azt azonnal elöntötte a vér.

    - Hát aztán?

    - Hát aztán? – folytatja a kapás némi haraggal. – Öt-hat elesött a cukkjukbl, a többi visszaszalatt. Mink mög előre möntünk. Tudhatja kend, ha vél rá, kend volt a komendás a mi szakaszunkba.

    - Nono – szólt a nazarénus.

    - Én aztán fölfordítom az embörömet. Fejjel az ég felé. Ha már az embör möghal csata helyen, legalább ne harapjon a fűbe, mint az állat.

    - Az igaz.

    - No, aztán én tudtommal mást nem öltem. Löhet, hogy talált a golyó, mert én céloztam mindig, hogy melyik golyó kibe mönt, nem tudhatom.

    - Jó süccös volt kend nagyon – szól István. – Löhetött ott több is halott a kend munkája nyomán.

    Megint csönd van. A pincében sötétedni kezd. Még ezt az egy hordót áttisztázzák, a többi marad holnapra. István látja, hogy itt semmi hasznát nem veszik, megfordul, s megy kifelé. A kutya elöl.

    Olyan szótlan állapot ez, mintha a megölt francia huszárok és piemonti olasz katonák lelke kódorogna az ászok körül.

    Akkor Imre, a soha nem javuló ember, István után kiált:

    - Ugye?

    - No?

    - Annak a három embörnek adott-e kend kártérítést, mikor az új hitbe áttért?

    István, miként ha mellbe ütötték volna, mentében hirtelen megáll a lépcsőn. Felelne, ha tudna, de mit tudjon erre felelni?

    Az udvarra megy, s az égre tekint.

    Az ég borús, fölleges. Úgy látszik, éjjelre esőt kapunk…

     

    1897

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf