Németh László: Erdélyi József

Amikor Erdélyi első verseit Pestre hozta és szétnézett, merre vannak, mit csinálnak fiatal költőtársai, lírikusok helyett verskísérleti-telepet talált, ahol, mint valami német kémiai gyárban az új anilin-származékokat, elméleti úton új stílusokat állítottak elő, a katlanokban új formák forrtak s az üllőkön új szófűzések, sokszor új nyelvtanok teherbírását próbálták ki. Az előző nemzedékre bajos volt rálicitálni; a fiatal mesterek süröghettek, izzadhattak, ha Ady és Babits után az érdektelen és epigon jelzőtől egyszerre akartak menekülni.

    Erdélyi nem volt laboratóriumi ember s húzódozott a kísérleti költészet retortáitól. Neki megvolt a maga költői terhe, ennek a nyomásától akart minél előtt szabadulni. Nem teketóriázhatott a versírással, nem válogathatott a költői megjelenés változatai közt, egyik vers a másikat tolta s valahogy mindnek meg kellett íródnia. Mély vízben találta magát és úsznia kellett. Úgy úszott, ahogy a fulladás veszedelme diktálta, úgy verselt, ahogy az otthon hallott dalok, diákévei Petőfije, Aranya a verset az ösztönébe írták.

    Ha társai a világirodalom szabadegyetemén szédelegtek, Erdélyi megmaradt népiskolai tanulónak. Míg azok a megváltó új stílust keresték, ő épkézláb verseket akart írni: akárhogy is, a feje fölött látni a szívében feszengő rakétákat. Nem kevert új ritmusokat s nem próbálkozott a szabad vers nehéz szabadságával, beérte a használhatatlannak hitt régi versformákkal, minden külső újdonságról lemondott, alávetette magát akár a népdal egyszerű szertartásának is, csakhogy megmentse azt a belső gazdagságot, amelyet nem volt szíve kétes vállalkozásokban elspekulálni.

    Nem mintha a népies hagyomány olyan biztos ládafia volna! A népköltészet a gazdagnak sokat adhat, de a szegénytől azt is elveszi, amije van. A méltót önuralomra, szép magyarságra, a képzelet párducugrásaira tanítja, a méltatlant ellustítja, ostoba szólamoktól elhiteti, hogy népi zamat, az együgyűségre költői zománcot ken, a verset kész rámára vonja, mű-elevenséggel mímeli a szellemi rugalmasságot s gondolatritmusok kész darálóján forgatja le a gépies verssorokat.

    Erdélyit megőrizte ízlése a Petőfi és Arany epigonok s a haszontalan népdalok renyhítő népiességétől. Ő áttört a népies költészet kopár külső kérgén s élő rétegekből táplálkozott. Erdélyi számára a népköltészet egy káotikus, átmeneti korban a költői önfegyelmezés iskolája lett, nem a lazaságaira, hanem a szigorára figyelt. Azt az egyszerűséget akarta eltanulni tőle, amely a gazdagság legbiztosabb pántja: tiszta beszédet, világos szerkesztést, a szemléltetés állandó képszerűségét, csupa olyat, amire a legjobb műköltészet éppúgy megtaníthatta volna, ha az esik hozzá közelebb.

    A nagy költészet örök leckéjét vette Erdélyi a népköltészettől. Olyan mélyre szállt bele, ahol már nem is lehet népköltészetről beszélni, mint ahogy mélyen a föld színe alatt nincs több Európa és Ázsia, csak föld.    

    *    

    Sajnos az ízlésnek is megvan a tehetetlensége, az új műveket a régiek folytatásában várjuk, ahol egy csillag lehullott, ott lessük a következő hulló csillagot.

    Az ízlésnek ez a tehetetlensége okozta (s okozza még ma is), hogy a fellépő Erdélyiben sokan csak irodalmi csodabogarat, elkésett epigont, Petőfi szédültjét látták, műveletlen és rigmusos költőt, aki öreg banalitásokkal foltozza ki garabonciás köpenyét. Az embereknek nem új költő kell, hanem új Goethe, új Dosztojevszkij, új Ady. Amikor Erdélyi megjelent, a várakozás forma-káprázatra, fényes költői pózra, lelki komplikációkra volt beállítva, csoda-e, hogy álruhás királyfiakkal, mint nagyzoló koldusukkal bántak. Vannak költők, akik csapatostól jönnek, egyik a másik számára ágyaz a szívekben, aki szereti ezt, szeretni fogja amazt is. Erdélyi csupasz maga jött, szemben a kor hajlandóságával. Elismerni annyi volt, mint megfordítani ezt a hajlandóságot, s nem lehetett úgy megszeretni, hogy előítéleteink egy részét el ne vessük vagy ki ne cseréljük. Ha ez az ember számottevő költő, akkor a költészet nem az, nemcsak az, aminek hinni szeretjük, s ugyan ki hajlandó lusta hiedelmeit egy költőért elcserélni.

    Azonban az „ifjú Pósa bácsi”, szellemes kritikusok áldozata, az olcsó fölény köszörűköve, egyre szebb versekkel kényszerítette maga felé a figyelmet. Ha egyebet nem, el kellett ismerni, hogy zavaros nyelvészeti teóriái ellenére is, egyike a legkiválóbb nyelvművészeknek. Egyszerre gazdag és tartózkodó. Alapos ismerője annak a szótárnak, mely csak költők kezében nyílik ki s a szavak értelme mellé a szavak hangulatát, színértékét, költői jellemrajzát jegyzi oda. Ugyanakkor áhítatos tisztelője is a meglévő nyelvnek, tudja, hogy a költő nem csinálhat új nyelvet, a nyelv kész, a költő csak az áthangolására vállalkozhatik. Nem új szavakat, új nyelvtant teremt, csak az állandó alaphangok fölé lop új felhangokat. Az Ady-nemzedék írói, egy-kettőt kivéve, egyéniségükhöz törték a nyelvet, megülték, mint a lovat. Erdélyi nem a maga, hanem a mindenki nyelvén akar írni; mélyebb felelőssége iránt. Ha a költői nyelv többszólamú invenció, Erdélyinél az egyéniségnek csak a legfelső kottasor marad, a többi ezé a „kollektív” nyelvi felelősségérzeté. Nyelvismeretének köszönheti, hogy gazdagon maradhat hű ehhez a közös nyelvhez, hangoló erejének, hogy költői nyelve, bár nem hivalkodón, de mélyen eredeti. Pazarul leleményes, de nem használja ki, inkább rejtegeti nyelvi ötleteit. Megelégszik, ha a szépség egy-egy gyöngyszeme kis felülettel csillog ki a vers diadémjából. Sok mai költő nyelve kukoricapattogtatás: a szemek egyenként, a belüket kifordítva hánynak ki mindent, ami bennük van, Erdélyi nyelve tömött tengericső, ahol a szemek egymást fedik s csak legkeskenyebb felületükkel dudorodnak ki a sorok szintjéből.

    Aki egyszer rájött e nyelv ízére, más szemmel nézi mesterét is. Ez a nagy nyelvképző erő, amely nem szántja fel a nyelvet, hanem megelégszik vele, ha a levegőt rezegteti fölötte, a görög és latin költők, a legjobb franciák, Arany tisztelői előtt egyre rokonszenvesebb lesz. Náluk ilyen nyelvhűség és nyelvteremtés aránya, ők száműzték legjobb erejüket az imponderábiliák szent felső zónájába. S gazdagságnak ez a tartózkodása nem csak a nyelvben, a műalkotás felsőbb körein is megismétlődik. Erdélyi versei becsapják a trapéz mutatványokhoz szokott olvasót. Ahogy a nyelvben a kész szótárhoz, úgy ragaszkodik Erdélyi az alkotásban a mindenki által érzékelhető, legegyszerűbb konkrétumhoz. Erdélyi verseiben egy pillanatra sem szakad meg a kép s ez a kép többnyire igen tiszta, igen jól szemlélhető. Sokszor mintha gyermekverset pengetgetne, de a gyermekvers mögül is tiszta, profán eszmévé vissza nem fordítható költői eszme bontakozik. A konkrétum a lehető legföldibb, az eszme a legmennyeibb. Ha más költőknél, szimbolistáknál különösen, a pőre eszme minduntalan kivetkőzik konkrétumából. Erdélyinél a vers végig szín, anyag marad. Hogy az eszme mily biztos ura volt a versnek, azt csak a tökéletes szerkezet árulja el. Erdélyi néhány verse az üvegfúvás remeke: szivárványüveg, amelyet biztos formára kényszerít a láthatatlan lehelet. Csak anyag van ezekben a versekben de nincs fölösleges anyag, költői eszme minden anyagot megmunkált, színes, de nincsenek önállósult színei, zengő, de nincsenek önmagukban tetszelgő hangjai.

    A költő a képzelet ökonómiája; semmisem jellemzőbb rá, minthogy miképpen gazdálkodik szellem villámaival. Erdélyinél gazdálkodás és képzelet ugyanúgy köti egymást, mint nyelvteremtés és nyelvhűség, eszme és valóság. Mint egymást fogó erők, látszólag közömbösítik egymást. Szegénységet éreznék, ha láz és fegyelem állandó szikratánca s egy-egy pompásan kicsördített villám nem figyelmeztetne. Olyan kivételesen telt képei, mint Erdélyinek, újabb költészetünkben talán csak Tóth Árpádnak vannak. Nem idézek, mert minden idézet hamisít, de egyesek emlékeznek az Ökörnyál, a Két nyárfa pompás képzelet-crescendóira vagy az Őrült festő, az Ősz eldobott ecsetjeire, a meteorokra. Erdélyi a képzeletnek is egy keskeny felső sávot hagy csak, de épp ezzel nemesíti meg játékát.

    Olyan líra ez, amelyben jóval hatalmasabb költői erő feszeng, mint egyszerűsége látszata után az olvasó hiszi. Itt nem meztelen táncosnő a szépség, hanem tunikás hölgy, akinek pompás idomai a mindenki leple mögött játsszák gazdag játékukat. Ez a költő, akinek sokan csak a romantikus pózait vették észre, évtizedek óta az első klasszikus ízlésű verselőnk; költő, aki olvasójától is klasszikus ízlést követel.         

    *    

    Nem tudom, hányan vagyunk, akik Erdély költészetében ezt a korjelzőt ízlésfordulatot észrevesszük. Azok, akik klasszikus irodalmunk visszfényében öregedtek meg, mint minden irodalom, Erdélyi József iránt is süketek. Futni hagyták ezt a költőt, aki lelket lobbantott az ő halott betűikből, s akin át egyszer az életben nekik is valami kis igazuk lehetne. Az 1908-as nemzedék nagy művészei, akikkel szemben Erdélyi reakció, elismerik tehetségét, de jelentősége a szemükben epizódszerű. Maradna néhány rokontörekvésű fiatal, de milyen ritka a fiatalokban a lojalitás!

    Aki azonban Erdélyiben külön és mégis egyszerre érzi a gazdagságot és az önfegyelem gátlásait, nyugtalanabb, többrétű lírai portrék után felfrissülve áll az Erdélyi-lírából kifejlő tiszta költő-arc előtt. Mint egy-egy Erdélyi-vers lassan, világosan bontakozó képe, az egész Erdélyi-lírából kifejlő kép is: konkrét egyszerűség mögött világító gondolat. A költő emlékei, élettöredékei, útiképei anyagszerűségében érintkezik velünk, de azontúl, hogy költő, lírája minden zugában jelen való eszme is. A századforduló pszichologizáló irodalma széthasította a költőt. A líra is polifon, száz élet felesel az egy költőben, a lírikus (lásd Adyt) ellenmondásainak az egyensúlya. Erdélyi csak egy költő. Nem szedi szét magát, hanem ami szétkívánkozik benne, azt is egybeolvasztja. A valóság száz Erdélyijét megöli a költészet egy Erdélyijéért. Ő nem szeretné magát mindenáron megmutatni s nem követeli, hogy lelke ezer valóságát látva-lássák, csak azt a z egy eszme-Erdélyit akarja láttatni, akiért minden versében feláldozza magát.

    Ez az Erdélyi a Bihar megyei cselédházban, grófi oligarchák koldusszomszédjává születik. Verseinek a kirepítő s megszálló galambdúca mindig is ez a cselédház marad, csillaga a szegénység csillaga, melynél anyja éjidőn teknőhöz kelt. Mint Pápán írt versében mondja, bárhol jár, szülőföldjét találja szíve körül; a Belényes bölény üstökét, a tanyakörüli határfűzeket, a Gyepes medrét, a hajtószárkapkodó Szürkét, a gyermekek csodabarlangját: a kivájt szénakazlat, anyja temetési énekét, a gróf félkegyelmű fattyát, a konyha küszöbön tengődő agg cselédet, Bolgyika Gábort. Erdélyi elsősorban az emlékezés költője, de a színes epizódokban is mindig az egész nyomorult, fojtott életre emlékezik, tilos vadaskertek szomszédjában, a gátak közé fogott Körös körül felfakadó sziken. Emlékei gyönyörű rongyaiban, mint a „cselédember fia” lép be ő a magyar költészetbe. Cselédszomorúság, béreshang: ezzel fűti át a világbavetődő költőt szülőhelye. Idegenül, hol dohogva, hol káromkodva kószál ebben a gyönyörű elkárhozott országban, melyben hontalan a nép s a becsület földönfutó. Az „urak” szót azzal az ős keserűséggel ejti ki, amivel csak kinn a pusztákon hallani, ahol még nincs szocializmus, de zúg a keserűség. A magyar szegénység panasza egy költőnkben sem sötétebb, elemibb, mint Erdélyiben. Mérföldnyire minden politikától az elnyomottak mellé szegődő költő örök politikáját űzi. Nem hisz a nép kiplakatírozott barátjaiban, ha volt barátja „regös pogány, dalos kuruc, koldus poéta”, mondja egyik legszebb verse, a Tapolca partján. Ő, a költő az egyedüli, aki a nép keserű dühét csóválva jár a vadászó, pólózó urak kérges gyarmatán, s világmiattai bánatában, mint egy cseléd-Krisztus a nép sebeibe öltözködik. Aki Erdélyit éles, szimbolikus képben akarja látni, a kikezdett Ság, a fölmért Bakony, a gátak közé fogott Körös körül idegenül bolyongó költőt kövesse, amint ebben a géppel leigázott, rubrikákon elsikkasztott világban azt az érintetlen keserűségét hordja szerteszéjjel, amely a gépszázad aljáról is a sokezeréves, időtlen sírással szakad elő. Nemcsak fegyvertelen, de reménytelen megváltó, aki föl-fölszedelőzködik, hogy letépje népe, az ájult óriás kötelét, noha előre tudja, hogy a kötéltépésből versek kötélrázása lesz csak. Mintha Prometheusként nem is egy jobb jövőért, hanem az örökkévalósággal szemben háborogna, bolondul és időtlenül. A cselédbánat árad, tajtékzok, aztán nagy csönd jön, rozsdás erdők csöndje, fürdő parasztlány, naplemente, az elhagyott téli Balaton, Erdélyi József leíró költészetéből annak a költőnek a pillanatnyi enyhülete sóhajt, aki gyógyíthatatlan lázat borogat a természet nyugalmával.        

    *      

    Mit lehet ehhez a lírához hozzáadni? Immár csak verseket. A harmincnéhány éves Erdélyi befejezettebb, változhatatlanabb, mint legtöbben az öregek közül. Nagy költő-e, nagyságát nem a múlandó élők, hanem a maradandó halottak közt mérve? Azt hiszem, tartozom ennek a költői jellemrajznak egy megszorítással; megszorítással, amely két szóba belefér. „Kis műhely”, kitűnő műhely, de kis műhely az Erdélyié. A lírai gesztus gyönyörű, az írói törekvések a legjobbak, sok verse tökéletes, de ez a tökélesség merev, van benne valami a kis mesterek áhítatos, de kicsinyes precizitásából. Rakd egymás mellé a verseit: témaváltozatokban gazdag, de versváltozatokban szegény. A vers előtt, a költő ösztönében, egy irányító versváz halad. Erdélyi makacsul kitart egy-egy bevált versváza mellett, nincs bátorsága az eszme-megközelítés útjait cserélgetni; színe sok van, módszere kevés. Verseinek egy jórésze „főnév-vers”. Előszed egy állatot, növényt, tárgyat s meglehetős rokon módon pattant ki belőle valamely szimbolikus sugárzású eszmét. A Kökényvirág tizenöt verse közül ilyen: a Pacsirta, A hegedű, Egy csíz után. Nyesett fák, Telefonkarók, Csipkebokor. Van azután egy meglehetős egyöntetű „emlékező módszer”-e. Ugyanebben a kötetben: Hó, Déva, Zivatar hegedűse, Rózsi, Anyám. A belső rugékonyság hiánya lepleződik le ebben a merevségben, különben ugyanaz a sajátság, amelynek versei szilárdságát, statikus egyensúlyát köszönheti.

    Nagy költő-e? De hát hol van az az erőgép, amelyen a költőnagyság levizsgázhat? A költői nagyság részben történelmi termék. Egy mű sorsa attól függ, hogy kap-e fedőművet, nem kerül-e elé olyan alkotás, amely rálicitál az erényeire s ezzel szinte kinyomja a láthatárunkból. Lehet, hogy amit a kritikus Erdélyiben „nagy”-nak érez, nem a puszta Erdélyi, hanem kedvező történelmi helye. Egy új ízlés belékapaszkodik, mint egyelőre legbiztosabb példába. Kérdés, nem pattan-e ki holnapra új költő, akiben hajlandóságunkat szabadabban ünnepelhetjük.

    Nem tudom megmondani, nagy költő-e, nagy költő marad-e Erdélyi József. De talán nem is ez a művészet szellemétől idegen jelző az,amellyel egy költőnek a legtöbbet adhatunk. A nagyság perspektíva dolga, s nekünk van egy költőkre illőbb szavunk: tisztaság. Betölti-e a költő önnön ideáljait, mint művész salaktalan-e. Erdélyi tiszta költő. Ha sas, ha ökörszem, annak ami: tökéletes. 

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf