Bán Aladár: Karácsony-éj
Dicsőség a magasságban Istennek
és a földön békesség a jóakaratú embereknek.
/Szent Lukács evang. 2 , 14./
Karácsony-éj… Fönn az égen
Holdsugárban, csillagfényben
Angyaloknak népe rajzik,
Boldog ajkak dala hangzik.
Amerre csak szemük láthat,
Nem talál egy lombos ágat,
Csak a fenyők zöldek épen
Amottan az erdőszélen.
Oda szállnak hát hozzájuk,
Le is törik gyönge száruk;
A szegénykék sóhajtoznak,
Panaszkodnak, siránkoznak.
Az angyalok vigasztalják:
Ne sírjatok, szegény kis fák,
Nem haltok meg búsan, árván
Szent karácsony éjszakáján…
Tele rakják most a fákat,
Kicifráznak minden ágat
Arany-ezüst fonalakkal,
Drágalátos játékokkal.
Tíz-tíz apró gyertya lángja
Jut mindenik fenyőágra,
Kétszer annyi hímes alma
Minden fára fölaggatva.
Viszik aztán az angyalok,
Az egész táj csillog, ragyog;
Amerre csak átrepülnek,
Szívek-lelkek földerülnek.
Amint templom mellett szállnak,
Sípjai az orgonának
Megszólalnak s a harangok
Önmaguktól adnak hangot.
Amint házak mellett szállnak,
Ajkai a kis babának
Megmozdulnak és a csendben
Beszélgetnek angyal-nyelven.
És kigyullad minden ablak,
Karácsonyi fák ragyognak,
Repes minden gyerek szíve
Angyaloknak megjöttire.
Amint kunyhók mellett szállnak,
Hol szegények sírdogálnak,
S hideg szoba rejtekébe’
Fájdalomnak ég a mécse,
Valami szent szellő támad
S kialszik az égő bánat,
És a könnyek gyöngyre válva
Fényt hintenek a homályba.
Így szállanak messze-messze.
Növekszik a számuk egyre,
Még mindegyre többen jönnek,
Csillagoknak nézik őket.
Sőt, aki most odakinn jár,
Énekszót is hallhat immár
S hogyha szíve tiszta néki,
A bűbájos dalt megérti.
Békesség az embereknek,
Akik hisznek és szeretnek,
Örüljön az árva, szegény,
Megszületett már a remény!
Nem hal meg e remény többé,
Itten marad mindörökké
S dicső neve földön, égen
Názáreti Jézus lészen!