Holstein Mária: Marcika

    I.

    Marcika minden este imádkozott apjáért, anyjáért. Imáját így végezte be:

    Édes jó Istenem, küldjél nekem egy falovacskát, icinkét-picinkét, olyat, amilyet Pistának hoztak a vásárból! Csak most az egyszer hallgasd meg kérésemet, s én mindig jó leszek.

     

    II.

    Ezüstös holdsugarak csókolták a csillogó havat. Fehér angyalszárnyak lebbentek a fagyos éjszakában. Az ablakok gyémántvirágai között be-bekukkantottak minden ablakon. Amikor senki sem vette észre, beloptak egy-egy ajándékot, bevittek egy-egy aranyezüstbe öltözött karácsonyfát. Hova mi illett, ki mit érdemelt.

    Marcikáékhoz is besuhant egy kacagó angyalka s egy szép kis falovat tett az asztalra, éppen a tányérja mellé.

    Marcika azt nem látta, mert éppen fát tett a tűzre. No, szerencse, hogy már vacsoráltak, mert a jó dióskalács mind ottmaradt volna. Azután se látott, se hallott a nagy örömtől! Ha igazi lovat kap, az se tehette volna már boldogabbá.

    - Gyí, Sárga! Hó, megállj! – hangzott egész este.

    Ló még sohasem kapott finomabb abrakot: egészen körülrakta mosolygós piros almával meg vígan csengő dióval. Este szép fehér párnájára fektette. Imájában a lovacskát is megköszönte. Azt hiszem, a faló is hálát adott az Istennek, hogy ilyen kedves gazdához vezérelte.

     

    III.

    Másnap, karácsony napján együtt ébredtek, együtt kezdték a játékot. Apa, anya templomba mentek. Délben, amikor hazajöttek, mind a ketten panaszkodtak, hogy aligha meg nem hűltek. Apának igen gyenge a csizmája, anyának meg vékony a kabátja. Tényleg egész éjjel köhögtek. Másnap fázósan gubbasztottak a tűznél, ki se mehettek.

    Marcika, kis lovát szorongatva szomorúan állt a kapuban. Arra jött az uraság és megkérdezte, hogy miért búslakodik.

    - Hiszen látom, már lovad is van. Hát még mi kellene?

    Mindig tréfálkozott Marcikával, hát ő bizony bizalommal panaszolta el baját:

    - Édesapámnak nincs jó csizmája, édesanyámnak rongyos a kabátja. Mind a ketten meghűltek. Bár hozott volna az angyal nekik is, amire szükségük van, akkor nem lennének betegek, és én jobban örülhetnék az én lovacskámnak.

    Az uraság, aki Marcika apjának gazdája volt, azzal vigasztalta, hogy ami késik, nem múlik, csak imádkozzék érte szívből, mint a lovacskáért tette volt.

     

    IV.

    Marcika szót is fogadott: egy egész hétig minden este arra kérte a jó Istent, hogy segítse meg édesapját, édesanyját, adjon nekik egészséget, csizmát s kabátot.

    A hetedik este, amikor elvégezte imáját, csak érzi, hogy a kis lovacska a füléhez hajol, s azt mondja:

    - Hej, kicsi gazdám, nem vagyok én ilyen-olyan közönséges faló! Tündérországból hoztak el az angyalok, s ha neked szükséged van valamire, bármikor visszamehetek, sőt még téged is elviszlek, hogy mondd el kívánságodat, akkor bizonyosan teljesül. Látom, hogy nagyon nyomja a lelkedet ez a csizma meg kabát. Ülj fel gyorsan a hátamra, s vágtassunk, mint a sebes szélvész. Reggelre itthon leszünk.

    - Jó lesz bíz az! – mondta Marcika.

    Azzal felkapott a kicsi lovacskára, s csak kisurrantak a kulcslyukon. Hogy fértek ki? Hát én igazán nem tudom, de így volt. Künn csak megrázkódott a faló, s olyan szép paripa lett belőle, hogy az uraságé bújjon el mellette. Csak úgy ragyogott, fénylett a szőre, szikrázott a szeme, csattogott a patkója.

    Porzott a hó a lába alatt. Szempillantás alatt elérték a holdfényben csillogó farkas-ordítástól hangos, zúzmarás erdőt. Jaj, hogy rohantak nekik az éhes vadak, de mire kitátották volna óriási szájukat, a tündérló csak felemelkedett a havas erdő tetejébe, s mint a nyíl, suhant keresztül az ezüstfelhőkön s egyenesen az ezüsterdő közepén szállt le. Itt csak egyet szusszant, éppen addig, amíg Marcika körültekintett.

    Jaj, de gyönyörű volt! Hogy csilingeltek az ezüstös virágok! Hogy marasztalták az ezüstnyulak! No, de menni kellett! Sietős a csizma s a kabát! Szerencse, hogy elindultak, mert csak előrontott a sűrűből egy ezüstmedve. Már fel is emelte az ezüstmancsát. Hiszen üthette bottal a nyomukat! A tündérló már messze nyerített, az ezüsterdő tetejében.

    Éppen arra úszott egy aranyfelhő, hát egykettő csak reá ugrott, s letette Marcikát az aranyerdő kellős közepén. Itt maradt csak tátva a szája a nagy csodálkozástól. Ragyogó aranyágak himbálták az aranymadarakat. Aranymókuskák ropogtatták az aranydiót.

    Az aranyerdő közepén kanyarodott egy aranyhomokkal hintett, aranyvirággal szegélyezett kacskaringós út. Azon léptetett a lovacska.

    - Nézz meg mindent jól, Marcika, itt már nincs veszedelem!

    - Nézném én világéletemben, édes lovam, de a kabát és a csizma nagyon kellene!

    - Menjünk hát! – mondta a lovacska, s már künn is voltak az aranyerdőből.

    Virágos nagy mezőre érkeztek. A gyémántcseppektől csillogó, tarka virágtól illatozó nagy rét közepén hullámzott egy nagy ezüst tó, annak a közepén emelkedett a száztornyú tündérpalota. Éppen a századik tornyából integetett Marcikáéknak a tündérkirályné.

    - Hogy menjek én oda? – gondolta Marcika. Még ki sem mondta, már felelt is a lovacska.

    - Itt ez a csónak, csak ülj bele bátran, én addig itt legelészek.

    Csakugyan ott himbálózott egy ezüstcsónak. Az ezüsthalacskák már türelmetlenül várták Marcikát. Bele is ugrott nagy hirtelen a csónakba, s hipp-hopp, már ott is voltak a gyémántlépcsőnél. Tündér urak és asszonyságok karon ragadták Marcikát, s egykettőre a királyné elé vitték.

    Mire nagy szégyenlősen elmondta mondókáját, már hozták is a tündérapródok a szép fényes csizmát s a jó meleg kabátot. Marcika egész odavolt az örömtől. Marasztották lakomára, jó tepertős pogácsára. Dehogy maradt, dehogy maradt! Megköszönte szépen az ajándékot, s csak úgy repült le a gyémántlépcsőn. Hej, de most senki sem fogta a karját, hát szépen megcsúszott, és esett, esett lefelé. Meg sem állott az ezüst-tó fenekéig. Többet semmire sem emlékezett.  

     

    V.

    Hogy került haza? A jó Isten tudja. Reggel ágya mellett, a földön ébredt. A faló szépen mellette csücsült. A jégvirágos ablakon keresztül aranysugarak kacagtak rá. Mintha ezüstruhás tündérek is táncoltak volna közöttük. Marci szomorúan fordította el a fejét. Nincs kabát, nincs csizma… De aztán mégis gondolt egyet, hirtelen felugrott s rákezdett:

    Csilingelő kis szán,
édesapám s anyám,
fiatok, lelkem,
miden jókat kíván,
újesztendő napján.

    Adjon Isten nektek
jó hosszú életet!
Krumplit, búzát, babot,
meg egy kismalacot,
kíván gyermeketek!

    Így ismételgette újévi köszöntőjét. Szaladt is ki a konyhába, hogy hamar elmondja. Hát az édesapja lábán csak meglátja a tündérek fényes csizmáját, az édesanyja pedig éppen akkor próbálta a jó meleg kabátot. Ni, a csizmájában egy icinkó picinkó csilingelő kis szánt talált a lovacska számára!

    A szülők nagy hálálkodva emlegették az uraság nevét. Marcika jobban tudta, hogy honnan valók az ajándékok, de egy szót sem szólt. Csak visszament a kiságyhoz, s megölelte, megcsókolta a falovat.

    Az ablakról már leolvadt a jégvirág, a jó Isten kék ege mosolygott be rajta. Marcika hálásan visszamosolygott.

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf