Petelei István: A tolvaj

A vizsgálóbíró – egy szelíd szemű, sugár ifjú ember – felhozatta Madár Márton favágót a tömlöcből, s így szólt:

    - Mondja el, Márton, igazán, szép renddel, amint történt az a szerencsétlen eset!

    - Igaz, tekintetes bíró úr, szerencsétlen volt az! Én nem vagyok gonosz ember, én nem bántottam az öreg boltost. Én sohase bántok mást… Soha életemben sem volt dolgom a törvénnyel, pedig negyven felé járok, s csak azóta őszülök, hogy itt benn vagyok. Azelőtt, ha egy-egy szerencse fehér szálat kaptak a hajamban a gyerekek… odahaza. Odahaza… a gyermekek, mert két leánykám van, tekintetes bíró úr és egy fiam! Már a barátokhoz jár betűre. Úgy hívják, mint engemet. Az Isten nevelje becsületre, s ne engedje, hogy ilyen szerencsétlenségbe essék, mint az apja.

    De a szerencsétlenségbe nem a fiam miatt este, hanem a leánykámmal. Karácsony estén mentünk ki a piacra, hogy lássuk az angyaljárást. Nálunk régebben az újesztendő éjjelén járt az angyal, s odahaza ilyenkor ébresztette fel a feleségem a gyermekeket, hogy egy kis diót, aszalt szilvát, mint, egy-egy kis rongybubát rakjon ki az asztalra, s meggyújtsa a gyertyát, mikor harangoznak – hogy örvendjenek. De most karácsonykor járnak az angyalok, s az embernek megáll az esze, oly gyönyörű aranyos, fényes fenyőfák látszanak ki mindenfelé az ablakokból… Azt mondják, hogy valami német eredetű angyal csinálja eztet a változást. Ez volt a baj, instálom…

    Pedig nem is ácsoroghattunk sokat akkor karácsony estén, mert ropogott a tél, irgalmatlanul. A kicsi Zsuzsikámat az ölemben vittem, hogy ne fázzék meg, de Rózsika a fiamat vezette a kezén, mert ő a nagyobbik. Azt mondom nekik: „Szaporázzatok, tapogjatok, Rózsika, mert megfagytok.” A csillagok úgy ragyogtak, mint a csizmadia gyertyaellenző vizesüvegei, s az oláhvargák kórusa alig tudott kántálni a nagy didergésben.

    „Nem – mégis azt mondja Rózsika –, ne menjünk el még innen, lelkem apám. Óh, milyen gyönyörű.” S megáll a szegletboltos ablaka előtt, ahol a szerencsétlenség történt – s úgy reszkettek mind a hárman.

    „Nem – azt mondja, s a szeme szinte kiült az orcájára –, nem, még ne menjünk innen, lelkem apám. Ilyen gyönyörű nincs is a világon” S nézem: hát könny pereg le az arcán. A hidegtől lesz ez, mondom. De nem – mert az ablak alatt mind emelkedik a leányka lábujjára, hogy lássa azt a gyönyörű fenyőfát a szegletboltos első szobájában, ami tele volt aggatva aranyszálakkal, édességekkel, drága játékokkal. A boltosnak az unokája pedig egy olyan bubát ölelgetett, mintha lelke lett volna és még egy másikat is rázogatott a karján…

    „Nézd, pislog a baba” – suttogta Rózsika és kacagott…

    „Menjünk” – azt mondom, de nem mozdul Rózsika, pedig engedelmes gyerek, amióta van…

    El volt rontva az esténk, instálom.

    Rózsika nem is eszik, se nem szól, hanem felkuporodik a kemence padkájára, üldögél, aztán felugrik, jár le s fel, szinte futva. „Mi lel?” – azt mondom, de arra se szól, hanem sírdogál s reszket, mintha a hideg rázná… „Ne búsulj – azt mondom –, a mi angyalunk, tudod, nem karácsonyba jár, hanem újesztendőre: meglátod, még szebb bubát hoz neked, mint a boltos unokájáé… csak várj, mert te jó gyermek vagy”… mert tudtam, hogy az jár a fejében… az a pislogó baba…

    A feleségem (engedelmet kérek a szóért) nyers beszédű asszony, de jó a szíve, a-az… odamegy, meglöki a gyereket: „kötél a nyakadra – azt mondja – te béka, nem hajas buba… vagy mi a nyavalya bánt?” – ezt mondta, s olyan szemet vetett reám, mint a hegyes vasvilla. A gyermek csak csipog, éjjel mind hánytorog; egész éjjel azzal a bubával viaskodik, játszik a fenyőfa alatt: „óh lelkem” – suttog neki, s úgy tesz, mintha ringatná.

    „No – azt mondja az asszony –, annak a gyereknek szépen megtöltötted a fejét a bolondsággal.”

    „Kialussza2 – mondom…

    De reggel is olyan Rózsika, mint a váltott, s amint elmegyek a templomba – mert karácsony ünnep első napja volt az –, kiszökik a gyermek valamerre. Az asszony megmérgelődik, utána megy, megkapja a szegletboltos ablaka alatt, hazahozza. „Mi a kötél kell neked, béka?” – így kiált reá, s megcibálja keményen, hogy elmenjen a kedve. Nagyon szomorú ünnep első napunk volt, tekintetes úr. A gyermek úgy ül, mint egy fa, nem sír, csak sóhajtozik… Ha oda nem nézünk, mosolyog egy semminek, s a karján azt ringatja. Éjjel pedig álmában lassan énekel valami altatónótákat. „Ez a boltos unokája babájának szól!” – mondom a feleségemnek… „Az Isten pusztítsa el a hitvány békáját – azt mondja –, majd kiverem én belőle is.” Nem akarok rosszat mondani a feleségemről, de felvette Rózsikát az ágyból és megverte. Nem is aludtunk azon éjjel, másnap mind rosszkedvűek voltunk…

    De ez mind így… s Rózsika fonnyad rettenetes vágyában, mint a levágott virág a víz után… Az anyja mind azt kiáltja: „kiverem én belőle, ki én a békából” … s ha én közbeszólok, azt mondja nekem: „Hát lopja el kend azt a fene bubát a leányának, mert nekem még kenyérre való pénzem sincs, nemhogy bubára… se most, se újesztendőre.” S ilyenkor úgy felpuffadt mérgében, hogy majd kipattant… „Mit tegyek?” – mondom…

    De az asszony szidása mégis bevette magát a fejembe. Nem tudtam kiverni onnan. Ha eszembe jutott, megizzadtam: „Lopja el kend”, ezt hallom, mintha mondaná valaki. Én? Nem az én mesterségem, de éreztem, hogy akár meg tudnék ölni valakit a leánykámért, mert az úgy megsárgult, mint a lehulló falevél őszön.

    Lopjam el?… „Mit tegyek veletek, édes bogaraim” – kérdeztem tőlük, sóhajtoztak, s este – mert vége volt már az ünnepeknek – kézen fogtam őket ismét, hogy járassam meg őket, mert tán a hideg kiveri a rossz gondolatokat a fejemből, de a leányka, amint kimegyek, arrafelé ráncigál, ahol a hajas baba lakik… A fiam szalad vele, ó, mert áldott szívű jó gyerek az, tekintetes úr. Nem azért mondom, mert az én fiam, de ő is sírt a nénjével a buba után. Pedig mi az egy fiúnak? Ugye? Na?

    A bűnöm arra visz… hát nem gyújtották fel a boltosnál a gyertyákat a fenyőfán? De a gyerekek mind ott ugráltak körülötte, a cukrokat tépdesték le a fáról a meleg szobában, s az én sze3gény, kopott leánykám ott künn a hóban úgy elgyengült, amint benézett az ablakon, hogy nem tudott megállani a lábán, s az ölemben vittem haza, tekintetes úr…

    És azon éjjel történt, tekintetes úr, a szerencsétlenségem.

    Én nem is tudom, hogy történt… Mert előbb még egyszer leheveredtem az ágyba. A többiek már mind lepihentek… De én nem tudtam elaludni. Mintha egy hangyabolyba feküdtem volna le, s azok a nyüzsgő állatok a bőröm alá is bebújtak volna. Forogtam, sóhajtoztam, s az asszony reám rontott mindjárt. „Megbolondult kend?” – és kiáltott és káromkodott, mert azt is tud ő, mint egy káplár, ha hozzákezd. Nagyon veszedelmes fehérnép az… csak én tudom.

    „Menj ki innen – azt mondja –, ha nem tudsz csendesen lenni, amíg a fejedhez nem csapok valamit.”

    „Jó” – azt mondom, mert félem az otthonvaló háborút, s felkeltem, magamra vetettem a szokmányt s kimentem az udvarra.

    Azt se tudtam, merre megyek; már nagy sötét volt és sehol egy lélek se, s azt se tudtam, mit tegyek… kiontottam volna a véremet jó szívvel, csak hogy eloltsam a leányom vágyának a tüzét vele.

    Mit tegyek?

    Sohase lesz pénzem ahhoz, hogy olyan bubát vegyek a leányomnak… S nézzem: amíg hervad, leromlik – azért a gaz pénzért, ami nincs… Az asszony szava zúgott a fejemben, s mintha az éjszaka is azt kiáltotta volna tátott szájjal: „lopd el, lopd el”. Az ördög szája volt az… s ő taszított a boltos háza felé, s azon ablakon át láttam a fenyőfát, s alatta a leánya bubáját… pedig nehéz sötét volt mindenfelé. Sehol egy lélek… legyen, ami lesz.

    Egyet ugrottam a boltos kapuja tetejére. Egy ajtót megfogtam az udvaron. Az be volt zárva. Tapogatózom s elhúzódom. Mit tegyek? Az ablak alá állok. Mintha azt súgná valaki a fejemben: törd be az ablakot, s nyúlt át rajta… A tenyeremmel tapogatom a falat. Az ablak csak be volt támasztva. Tán az Isten is úgy akarja! Tán a gyertyavégek füstje miatt nyitották ki az ablakokat a gyermekek, elfelejtették bezárni… mindjárt kitártam az ablak szárnyait s benn voltam a szobában.

    Ó, mégis tekintetes úr… megállottam, s a szívem úgy dobogott, hogy elkábultam. Mit se láttam, még egy szál gyufám se volt. El is feledtem, miért jöttem. Tapogatózom, s ekkor feldöntöttem valamit. Hogy zúgott a fejembe az a zaj! Visszalépek, hogy kiugorjak az ablakon. De ismét feldőlt valami. Az ablakot nem találom, s amint fogózom mindenfelé, kinyílik az ajtó. Az öreg boltos jött gyertyával.

    Aztán nem is tudom, mi történt már.

    Elvakultam a világosságtól. Azt kiáltottam: „Hagyjon békén engemet, tekintetes úr, én nem vagyok rabló.” „Te rabló vagy” – azt kiáltotta, és megragadta a torkomat. „Nem… nem” – dadogtam és reszkettem. De érzem, hogy a lélegzetem elhagy, mert az öregember a gégémet szorította. Nem tudom: mit tegyek?

    Nagyon meglökhettem, mert az öregember messzire elesett, és a gyertya is kialudt, s ismét sötétben maradtunk; csak valami keserves nyögést hallottam. Az öreg a fejért üthette meg. Akkor megtaláltam az ablakot s kiugrottam. De az udvaron a boltoslegények megragadtak, s a béresek megkötöztek.

    Ez történt… A babáért estem a szerencsétlenségbe, tekintetes úr, de én senkihez nem nyúltam…

    Azt mondják, hogy én agyonvertem az öreg boltost.

    Én?

    Hát én miért tettem volna? Nem is ismeretem, csak a boltajtóban láttam egy nagy pipával a szájában. Én nem bántok senkit. Csak Rózsikáért kellett elmennem… a bubáért. Hát mit tehettem? Az Isten úgy segéljen… egyebet semmit se akartam.

    Azután, azóta semmit se tudok én. A feleségem, tudom, megharagudott reám, pedig ő mondta először a bubát… Mert nem is tud rólam azóta az asszony, mióta itt vagyok, be se izent… ó, milyen újesztendőjük lehetett! Egy falat kenyerük sincs odahaza, ha én nem keresek. Ez a tél rettenetes. Csupa jégvirágok azon a kis ablaküvegen a tömlöcben, amelyen hozzám bejár a világosság… Mit tehetnek odahaza? Tekintetes úr! Mind elvesznek, ha én itt ülök… Hiszen én nem vittem el semmit, ami a másé lett volna…

    A bíró felkelt az ülőhelyéből, elfordult a favágótól, az ablakhoz ment elgondolkozva. Délidő volt, a házfedeleken ülő havat nyalogatta a nap szája, a lecsüngő jégcsapok csepegtek, mintha könnyeztek volna.

    Ott felejtkezett a bíró úr egy darabig az ablak mellett, s mikor későcskén visszafordult Mártonhoz, rekedt volt a hangja:

    - A feleségét iderendeltem, Márton. Várjon. Behívatom.

    - Miért? – dadogta Márton. – Be kell őt hívni ide? – rebegte félénken.

    Egy igen rongyos asszonyt hoztak be (kis nyári fejkendővel, kartonrékliben), aki megállott az ajtó nyílása mellett.

    - Hogy hívják?

    - Madár Mártonné.

    - Szóljon hangosabban. Hány éves?

    - Negyvenöt esztendő.

    - Beszéljen bátrabban. Vannak gyermekei? Hány?

    - Egy…

    Márton megfordult és lassan mondta a bíróhoz fordulva:

    - Nem tudja, mit beszél. Három gyermeke van.

    Az asszony színtelen, bizonytalan hangon ismételte:

    - Egy gyermekem van.

    Márton nyersen rászólt:

    - Hazudsz…

    Az asszony lehajtotta a fejét mélyen s rebegte:

    - Nem hazudok… Meghaltak…

    - Kik? Az én gyermekeim? – s a bíróhoz, a már ismerős emberhez bátrabban fordulva, bizalmasabban mondta: – Valamiért eltagadja a gyermekeit a feleségem… Sári, itt nem szabad hazudni…

    - Meghaltak…

    A favágó arca kigyúlt, rámeredt az alázatos, csendes asszonyra, s hangosan kiáltotta:

    - Az én gyermekeim?

    Az asszony hörögve vadul rivall:

    - A leánykám? Rózsika? Az én édes leányom?

    - Azon este hűlt meg. Veled volt akkor…

    - Az én… édes, édes leányom? – és elfulladt. Reszketett. Alig állott a lábán. A buba után halt… Meghalt? Ó! Hát miért? S hagyta az Isten? Meghalt? Eltemetted? Azért nincs nagykendőd? Téli bundád? Igaz… Eltemetted… nálam nélkül… és még egy… egy… rajta kívül. Rettenetes… A másik kis leánykám? A Zsuzsika?… mióta ide be vagyok zárva… A kis bogár?… aki megfázott…

    És félve, várva leste a felesége minden mozdulatát. Egy lehelet is zajt vert volna a szobában.

    Az asszony lassan felnézett és tagadólag intett:

    - Nem – rebegte bágyadtan.

    - Óh nem? – súgta Márton alig érthetően. – Nem is beteg? Jó. De nem is izented meg nekem, hogy baj van odahaza. Miért? Tán megvetettél engemet? Hát elvetemedett vagyok már? Megutáltál engemet?… Csak rosszul értettelek… Csak egy, de az: Rózsika… vagy – s kételkedve rebegte – mintha még valamit mondtál volna? Rosszul hallottam, ugye? A fiamat, az én… én kis fiamat, a kis Mártont, idehoztad, ugye, magaddal?

    - Nem.

    - Hát.

    - Meghalt…

    S arra csak egy keserves, idomtalan vad hang torkollott ki a Márton torkán, a karjai felemelkedtek az ég felé, és a szegény ember összeesett, mint egy összegyűrt rongy, amit elejtett a magasból egy erős kéz.           

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf