Féja Géza: Illyés Gyula

Illyés Gyula lírikusnak indult és kitűnő prózaíró lett belőle. Megállapításunk nem azt jelenti, hogy lírája végképpen elakadt, Illyés titokzatos egyéniség, tanyai származása ellenére annyi gátlás meredezik benne, amennyi régi városlakó család túlfinomodott sarjának is elegendő lenne. Jellegzetes polgári lélek, hiába érez olthatatlan nosztalgiát a népi világ iránt, hiába menekül folytonosan szülőföldjére. Míg gátlásait el nem söpri egy szenvedélyes vihar, vagy föl nem olvasztja a szenvedés forrósága, várakoznunk kell. Sohasem tudjuk, hogy milyen gátak szakadnak még el Illyésben s milyen tiszta, szabad lírai hullámok csapnak föl. Utolsó versei azonban egyelőre érzelmi életének vészes hervadásáról, a líra haláláról beszélnek.

    Illyés a „Nehéz földdel” köszöntött a magyar irodalomba. A honi forradalmak bukása után gyermekfővel került Párizsba és érett költőként tért haza; első kötete, a hazatérés lírája, mindmáig legnyugodtabb hangú verseskönyve. Illyés nem a népiségből szakadt ki, mint Erdélyi vagy Sinka, hanem úgy tért vissza hozzá, – a szakadás korábban történt nála, fiatalon Budapestre került, felsőkereskedelmi iskolát végzett s a fordulónál, midőn elszakadunk a serdülőkortól, már városi élmények grasszáltak és döntöttek benne; ezután pedig a párizsi évek következtek. „Hazatérése” szertartásszerű volt, újra fölfedezte a honi tájat, a szülőföldet s a bukolikát. Első könyve merőben bukolikus ízű; a fegyelmezett, de széleshullámzású latin bukolikának édes testvéröccse. Egyik versében el is árulja, hogy két érzés küzd benne: a társadalmi indulat s a paraszti életforma vigasztaló, ősi bukolikája. Ez a küzdelem végigkíséri egész addigi írói útját, szintézisbe próbálja békíteni, egységbe akarja forrasztani a kettőt, eddig: sikertelenül. Ezért kell, mint ugyancsak versében vallja, folytonosan magyarázkodnia, bár magyarázkodásainak más oka is van: belső gátlásainak dandára. Néhány versét kivéve, sohasem meri, vagy bírja mondanivalóját teljesen kiönteni, Illyés költészetében nem találkozunk a gátlásokat legyűrő líra boldog lélegzetvételeivel, inkább azt tapasztaljuk, hogy az író egyre jobban belebonyolódik érzéseibe és inkább körülírással dolgozik, mintsem lírai kinyilatkoztatással, már pedig a körülírásból rendszerint a körülírt dolgok lényege marad ki.

    A „Nehéz föld” költője két nehézséget cipel vállán: egyik bizonyos enyhe kenetesség, a másik furcsa lírai programszerűség; egyre-másra az cseng ki verseiből, hogy mit „akar” csinálni. Intellektusa mozdul meg ottan, ahol egész emberi lényének és létének kellene megmozdulnia, ez a vonása teszi Babits rokonává és tanítványává s a Babits-iskola egyik legkitűnőbb tagjává. Ígér, fogadkozik, tervel, ahelyett, hogy szép lírai szabadsággal, líránk autonóm gőgjével ömlenék. Bűntudata mindjárt – s érthetően! – az elindulásnál igen fejlett, később pedig tovább duzzad és fekélyesedik. Mindenáron jóvá akar tenni valami jóvátehetetlent, ki akarja engesztelni a drága, együgyű szülőtáj megbántott isteneit. Imádkozik és áldozik. Gyönyörű zsoltárokat költ olykor. Verseiben kétségkívül rendkívüli költői tehetség jelentkezik, de kissé hiányzik az emberi hitel.

    Második könyvének – „Sarjúrendek” – előhangjában búcsúzik a bukolikától. Társadalomtudományos műveltsége s nagyvárosi körének hatása késztették erre. Illyés hazatérve Budapesten telepedett le s egy nagy biztosító intézetnek hivatalnoka lett, egyúttal közel került a szocialista mozgalomhoz, a marxi dogmatizmushoz, melyet többé-kevésbé azóta is zsinórmértéknek tekint. Nem merte bukolikus hajlamát követni, bár nem is lett hűtlen hozzá: a kötet egyik legszebb verse arról szól, hogy éppen a kiskert szelíd vegetációjának ihletében ébred rá elhivatottságága. De:

     

    „Így dalol egy költő, ki kétféle gond közt
    Vergődik és csapkod s úgy száll, mint két szárny közt
    A madár, a fényes jövendővel szemközt.”

     

    Rengeteg költői lehetőség nyüzsög második kötetében. Sorokban, versszakokban és lehetőségekben nagy költő reménye csillan fel, az „egészet” azonban kissé reménytelenné szűkíti a belső tétovázás és a folytonos magyarázkodás. Nemsokára megírja a „Három öreget”, két nagyapjának s egy cseléd nagybácsinak emlékművét; tulajdonképpen segítségkérés ez a gyönyörű vers, halottaknak, halálban megszépült paraszthősöknek támogató karjáért fohászkodik. Hiányzik Illyésből a lírai hívőség, a bűntudat s az elszakadás érzése lassanként szomjas hiányérzéssé alakul benne, folyton vissza-visszarohan szülőföldjére, „veri” a temető kapuját, – ez a látszólag kételkedő és fölényesen hitetlen költő tulajdonképpen csodára vágyik: a holtakkal való egyességért könyörög, ettől várja megváltását, belső egységét és békéjét.

    A „Három öreg” után az „Ifjúság” jött, a magyar irodalom egyik legnagyobb elbeszélő költeménye, bátran Petőfi „Tündérálma” mellé helyezhetjük. Ebben a költeményben ömlik ki Illyésből a költő és az ember a legszabadabban, a legtökéletesebben. Még üde és természetesen hősi hang uralkodik versében, a költőt ellepi a régi nagy szorongás érzése, a hajdani balladai pillanat mámora, midőn egyik oldalról az élet, a másikról a halál pillantott reá és sorsa eldőlt. Nagy „bűnéről” szóló ez a vers, a vérmes ábrándról, a városokban fogant Utópiáról, mely a nehéz-szép paraszti bukolikától elszakította. A bukolikát egy kis parasztlány testesíti meg, Illyés költészetének egyetlen élő nőalakja; a többi nő csak mint „vonatkozás” került be költészetébe. Soha többé nem írt ilyen hiteles zengéssel, ennyire teljes hangon.

    Következő kötetében „Szálló egek alatt” van egy vers („Újoncok”), mely nagyszerűen példázza, hogy tárgyilagos ábrázolása született, nem tiszta lírikus, inkább higgadt epikus, komor s elfojtott lírai hajlamokkal. Ebben a versben minden sikerül, nemcsak a „kép”, hanem a zene is tökéletes; még egy ilyen tökéletes verset írt később, a „Magyarokat”. Illyés mindig nagy költő, ha tárgyias képbe sűríti líráját, ha nem önmagából indul el, hanem belehelyezkedik, „belemúlik” egy nagyvonalú képbe, a közösség egy-egy lényeges mozdulatának megörökítésébe. Epikusnak született; mégis inkább lírai területen barangol, mert izgatják, kínozzák belső gátlásai, „titkai”, szabadulni szeretne tőlük, ki szeretné vetíteni őket, de ez csak áradás útján lenne lehetséges, az áradást pedig tiltja, mint ő vallja, szemérme, de inkább: még le nem vetkőzött a alakoskodása és félelmei is. Bátor költő, de nem a legnagyobb dologban, nem a fenntartás nélküli vallomásban bátor. Ezért annyira bizonytalanok költészetének körvonalai, ezért fullad bele egyre jobban a magyarázkodásba.

    A „Rend a romokban” újabb veszedelemről tudósít: töredékekre szakad Illyés lírája; lélegzete gyakran elakad, görcsöt kap a vers. „Megváltás” után kapkod, szünet nélkül gyakorolja a szülőföldhöz és legnagyobb élményéhez, az otthon maradt családhoz való visszatérést, tehát a „szertartást” s ez a törekvése nemcsak megható, hanem nagyszabású költői teljesítménye is, de hiába: nem nyer föloldozást s nem találja meg a tiszta föloldódást sem.

    Legválságosabb verseskönyve a „Külön világban”. Első házasságának bomlását rejti itten bizonytalan költemények tömegébe, melyek alig szólnak érzéseinek viharáról, szenvedéseiről, hanem megint csak magyarázkodnak s a hév annyira elragadja, hogy egyéni ügyének körítéséül bőséges világmagyarázattal is szolgál. Válságának egyéb jelei is vannak: Illyés versei egyre prózaibbak lesznek. Nem bír két területen termelni, prózájának szép kibontakozása egyre inkább versei rovására történik. Legújabb versei már bántón csikorognak, prózai ütemben cammognak és kopognak. Pedig nehéz lemondanunk Illyésről a költőről, méginkább a költészetében csillogó gazdag reménységről és lehetőségekről. Nem is mondhatunk verseiről végső ítéletet; Illyés a meglepetések embere.

    Első és legtökéletesebb prózai műve, a „Puszták népe”, a faluvizsgáló láznak klasszikus formába békülése. Biztoskezű rajz, dús kép, fegyelmezett és mégis szabad kanyargású, élettel telített stílusművészet. A „Puszták népe” szintjét Illyés azóta sem tudta megközelíteni. Népszemlélete nem fejlődött, hanem inkább válságba jutott, érezte ezt Illyés és menekvésül a regény felé tapogatózott „Kora tavasz” című művében. A két kötetes „Kora tavasz” éppen olyan válságról tudósít, mint lírai termésében a „Külön világban”. A „Kora tavasz” arról szól, hogy miként hatottak az 1918/19-es forradalmak a falura, a pusztára és a kisvárosra. Illyés ebben az időben már nem tartózkodott otthon, nagyvárosban élt, a falura s a pusztára vonatkozó személyes emlékei szakadozottak és gyérek, a réseket spekulációval tölti be. Mai tudatát vetíti az egykorú eseményekbe, ahelyett, hogy visszateremtené őket s ezt az eljárását „regényírásnak” véli. Módszerére végtelenül jellemző egy apró mozzanat. El akarja hitetni, hogy mint tizennégy-tizenötesztendős gyerek gimnazista is volt, de azért folyton otthon tartózkodott a faluban és a felnőtteket helyettesítette, dolgukat végezte, így: „meggyorsított léptekkel siettem a pajta mögé – írja – vállamon egy sáros kocsikerékkel”. De ki hurcol a vállán sáros kocsikerekeket? Nem hogy tizennégyesztendős gyerkőc, de felnőtt férfi sem vállalkozik ilyen föladatra, nemcsak azért, mert fölötte súlyos, hanem tudvalevőleg a nehéz kocsikereket görgetni lehet és szokás, nem pedig vállra emelve cipelni, mint a gabonászsákot. Ez az apróság végtelenül jellemző az egész regényféleségre: Illyés mindvégig vállán cipeli a kocsikereket, holott görgethetné…

    Nagyvárosi élményeit a kisvárosba s a pusztára helyezi, mindenáron hitelesíteni akarja vidéki jellegét, holott serdülőkorában már a nagyváros emlőin csüngött. Nem a valóságot és az igazságot írja, hogy a pusztáról Budapestre szakadt fiú miként fogadja be a nagyvárosi intellektuális réteg elméleti szocializmusát s miként kerül a véle egy iskolába járó polgári társak hatása alá, mint vívódik és milyen nosztalgiák húzzák hazafelé. Ha erről a folyamatról számol be, aligha ír regényt, de mindenesetre lényeges önvallomást. Illyés azonban abba a tévhitbe esett, hogy a regény a valóság átfestésére és az igazság okos megkerülésére jogosít. A nagyvárosba szakadt fiú élményeit ruháknak tekintette, beléjük bújtatta a vidéki gimnazista fiait és a puszták népét, természetesen igen furcsán fest ez a maskara, írói és emberei hitele alig van. Nem ismerjük meg belőle a forradalmi falut, de a várost sem; Illyés a maga bújócskázó módszerével elérte, hogy a valóság és az igazság lényege mindenképpen kimaradt művéből.

    Más szempontból is válság előhírnöke a „Kora tavasz”: Tamási Áron s Giono hatásától illatos; jellemző, hogy Illyés Gyula érett fővel, jelentős irodalmi múlt után került a népiség két nagy költőjének hatása alá. A „Kora tavaszban” főként a Tamási-nyomok sűrűk, Illyés maga is sótalannak érzi különben kitűnő prózai stílusát és Tamási humorához folyamodik segítségért. Tamásitól kölcsönzi a mitológiai távlatot is, és tőle tanulja a megfigyelő készség mozgékonyságát, szökellését, röpködését. Illyés prózája cammogó léptű, kissé súlyos, sőt súlyosdi, olykor fás és szálkás volt eddig, de mindenesetre eredeti és rokonszenves. De Gionoban és Tamásiban megízlelte a költői próza bujaságát s ettől kezdve cammogó lépteit illegetni próbálja. Még a garabonciáskodást is megkísérli ebben a regényben, mely, hiába tagadja, mégiscsak önéletrajz-féle.

    Giono hatása „Csizma az asztalon” c. prózai könyvében jelentkezik rendkívüli erővel. Giono két kiáltványt írt annakidején a parasztsághoz abban a hitben és azzal a hitvallással, hogy a parasztság a legmagasabbrendű emberi életforma, tehát hozzá kell formálni, törvényei szerint kell újjáépíteni az emberi életet. Illyés is régóta így érzi, de érzéseit mindenáron össze akarja békíteni a marxi tannal, mely ugyancsak nyersanyagnak és idejét múlta életformának tekinti a parasztságot. Giono nyíltan és fenntartás nélkül szembe fordul az utóbbival. Illyés azonban a „kecske és káposzta” elvéhez folyamodott: bukolius hajlamait is érvényesíteni akarta és a Nagy Utópia dogmatikusainál is elismerést kívánt szerezni.

    Igen érdekes, hogy alig hagyta el „Kora tavasz” c. regénykísérlete a sajtót, máris maga az író tagadta meg. Néhány hónap múlva megjelent „mint a darvak”, mely legsúlyosabb kritika a „Kora tavasz” felett, beismeri, hogy a kétkötetes regényben alakoskodott. A „Kora tavaszban” a regényhős és családja gyakorlatilag is kiveszik részüket az októberi forradalomból, segédkeznek egy vidéki város kereskedéseinek kifosztásában. Illyés a regény végén ugyan kijelenti, hogy nem önmagáról és családjáról van szó, de a regény önéletrajzíze leplezhetetlen: az író hiába cáfol, a mű mást mond. A „Kora tavasszal” szemben a „mint a darvakban”csaknem szentté avatja családját és vádat emel az új népiség ellen, mely megfertőzte őt és arra késztette, hogy „szent családját” bűnökkel és naturalista ízű nyers vonásokkal ruházza fel. A hősök a „Kora tavaszban” részeg szekereken robognak a város felé, elégtételt venni és helyrebillenteni a társadalom egyensúlyát, a „mint a darvakban” azonban szelíden rúgnak egyet a vén földön, magasba emelkednek, igazi hazájukba, az éterbe s húznak egy távoli, tiszta cél felé, melynek mibenlétéről megintcsak okosan és óvatosan hallgat Illyés Gyula. A „mint a darvak” különben Illyésnek legnagyobb önleleplezése. Az előszóban „kalandnak” nevezi művét. Márai egyik legkedvesebb fogalmát veszi igénybe, polgári-urbánus nosztalgiáinak áldoz. Illyésben ugyanis legalább annyi polgári-urbánus nosztalgia él, amennyi pusztai-falusi vonatkozás, családja is a polgárosodó parasztság sorába tartozik. A „Kora tavaszban” például a nagyapa, aki különben gazdasági cseléd volt, falusi kastélyt vásárol és be is költözik. A „darvak” merész útja tehát, mint a példa mutatja, a polgárosodás volt; az író az éteri szárnyalással olykor fölötte egyszerű tényeket takargat. Olyan tényeket, melyek miatt fölösleges szégyenkeznie, a költő azonban sok más minden mellett tőről metszett népfi akar maradni; szándéka és egyénisége túlságosan összetett és bonyolult, semhogy hiteles belső egyensúllyal rendelkező művek születhetnének belőle.

    A „mint a darvak” azért is nevezetes mű, mert az író, hogy saját belső töredezettségéről elterelje a figyelmet, igaztalanul megtámadja irodalmunk népszemléletét. Azt állítja, hogy irodalmunkban a szélső-naturalista ábrázolási mód lett divatos s a parasztokat „abszintos butykossal és orrukon a vérbaj pattanásaival” ábrázolja. A bensőséges ábrázolási módot hiányolja s még Móricz Zsigmondot is megvádolja: „Mit tehettem én kezdő, ahol a legnagyobb Móricz Zsigmond is csak hatvanadik életéve és hetvenedik kötete felé mert lazítani a szabályon egy olyan paraszt ábrázolásával – a feledhetetlen Joó Györgyével –, akiben érző emberi szív dobog? „Nos: Móricz első novellájában, a „Hét krajcárban” már ez az Illyés által hiányolt érző emberi szív dobog, nemkülönben a „Pillangóban”, a „Pacsirtában” s annyi és annyi írásában. A magyar irodalom sem érdemli meg azt, hgoy egyoldalú, éjsötét-naturalista népszemlélettel vádoljuk, mert többek között Justh Zsigmond, Tömörkény és Tamási Áron népszemlélete Illyés előtt és Illyéssel egyidőben ugyancsak eleget tett a bensőséges ábrázolásnak. Illyés azonban vádol, mert alibit keres saját népszemlélete sötét oldalainak. Ez az állandó alibikeresés, mely nagyszerűen fejlett helyezkedési készségével függ össze, lidércnyomásként nehezedik költészetére. Nem képes időtlen gondolkodásra, mindig az forog a fejében, hogy a mű milyen pillanatnyi hatást gyakorol és milyen következményekkel jár elhelyezkedésére. Haragosan megveti a politikát – ez a harag igen gyanús, tulajdonképpen önmagára, saját eredendő vonására haragszik! – holott magatartása jellegzetes politikai magatartás: a következményekkel való állandó számvetés.

    A „mint a darvakban” Illyés pálcát tör nem a szegénység, hanem a szegények erkölcsi tisztasága és emberi magasrendűsége mellett. Tulajdonképpen a „gionoizmus”, a paraszti világkép, az őstermelő életforma igaza mellé áll, de ezt sem meri nyíltan és őszintén bejelenteni. Alapvető tévedés él Illyés Gyulában: azt hiszi, hogy a bölcs ravaszkodás, a félig-kimondás, a körülírás, a sejtetés s az óvatos megfogalmazás: a legmagasabbrendű irodalom. Az igazságot úgy csempészgeti be a műveibe, akár a „mint a daravak”-ba Giono tanítását.

    Könnyelműség volna végső ítéletet mondani Illyés Gyuláról, mert költészete ma még irodalmi válságok megtestesítője és hordozója. Mindenképpen Babits-tanítvány: mesterének eklekticizmusa kerítette hatása alá és el is „mélyült” benne, emberi természetévé vált. Széteső szellemi életünket és a széteső európai világot a világképet egyeztetni próbálja, illesztgeti, holott csak a legmagasabbrendű „bűbájossággal”, tehát a legodaadóbb s legönkéntelenebb költői ihlettel, Adyk lázával volna lehetséges éppé forrasztani, megmenteni. Illyés önmagát tette a mérleg nyelvévé s egyensúlyozni próbál, egyeztet, ám a mérleg sehogysem akar megnyugodni. Ezenkívül korunk nagy formai válsága küszködik és forrong Illyés Gyulában. Illyésnek Babits a mestere s Babits mindenképpen a magyar líra nagyszerű vonalának süllyedése, Babits lírájából egyre jobban eltűnt nemcsak az érzelem, hanem az érzés is, a megérzés és a meglátás. Babits mindenesetre nagy dekadens: az intellektuális játékok és vergődések költője s öncélú formaművész; Illyés friss vért hozott a babitsos versbe, ahelyett, hogy formát teremtett volna, de ő sem kerülte el a törvényt: a líra nem tűr egyoldalú, méltatlan bánásmódot, inkább elmenekül: így jutott Illyés is az intellektuális lírai zakatolás zsákutcájába.

    Prózája is lényegében formai vergődés, de mástermészetű: a „Puszták népe” után írt költői életrajzot („Petőfi”), igen figyelemreméltó hungarológiai vallomásokat adott („Magyarok”), kerülgette a regényt. Érezte, hogy a kelet-európai regény válságba jutott s meg kell termékenyülnie előbb, ha ismét magasra akar nőni. A megtermékenyülés útja az a hatalmas dokumentum-irodalom, mely az utóbbi időben áradt, ide tartoznak a faluvizsgáló művek, a tömérdek vallomás és önéletrajz, melyek valamennyien a magyar regény újjászületését készítik elő. Illyés is igen fontos és derekas részt vállalt ebben a folyamatban, de hirtelenül és idő előtt fölébe akart kerekedni, megpróbálkozott a regénnyel, a „Kora tavasszal” s elvetélte az „ígért kisdedet”.

    Teljesítménye így is a kor legjobbjai közé emeli; társadalmi lírája olykor hősi és jelentékeny. A lehetőségek és a meglepetések embere Illyés Gyula, tehát megállapításainkat nem zárjuk le, nem foglaljuk végső formába. Legnagyobb vergődőink közé tartozik, feltétlenül tiszteletet érdemel véres verítékezése. Az „igazán tusakodó” Illyés Gyula felszabadulását várjuk.                              

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf