Illyés Gyula: A gépekre, Ég kék, Naplójegyzet, Sebesültek

Illyés Gyula:

A gépekre

Rázkódik, mint az üzekvő bika
az új kazán. Fú, bőg a cséplőgépre;
a tiprott tarlón, mint egy ittrekedt
ős állatfaj mord hímje és nősténye:

vitáznak naphosszat, durrognak ott
a folyó asztag előtt szembeállva.
Túrnak habként nagy polyvafelleget,
s nehéz füstöt a könnyű nyári tájba.

A dombon arrébb rokonaik, a
gőzekék állnak, köztük láncra kötve
kúszik a fogas, emeli fejét,
akasztja farkát a sziszegő földbe.

Mint óriás szöcskék szállanak
a karcsú, csillogó lovasgereblyék.
Bármerre nézel: gép és újra gép,
csordaként az egész határt belepték.

Meghódították… Otthonát, fejét
vesztve menekül róla régi népe.
Dohogva tűnik velük a vonat
az éjszakába, az idegenségbe.

A gépek, gépek, ottmaradnak és
fogva-nemzve úgy megsokasodnak,
akár a tenger szörnyei… Leszen
idő, hogy ők is egymásnak rohannak;

üvöltve, bőgve, mint az emberek,
uralma alól akiknek kitörtek. –
Kik nem tudták sem visszaűzni, sem
igába törni mind a kártevőket.

 

Illyés Gyula:

Ég kék

„Rekord termés lesz” – így a hírlapok.
A „csürhe” hát megint koplalni fog.
A sík haza, mint tűzhely lapja ég
és forr a tőzsde rajta, mint fazék.
Aranykalásszal habzó táj felett
ki ne szagolná már az üzletet?
Mint levesből a legyet, hallgatag
pöccintik félre a summásokat.
Ég kék, úr ír, a pap imádkozik,
a szűz ellenkezik még egy kicsit,
sóhajt a tolvaj, majd hűvösre jut,
csavaros a lét, mint a gyalogút.
De célhoz visz majd téged is, siess,
amíg nem késő, higyj, remélj, szeress.

 

Illyés Gyula:

Naplójegyzet

Marosvásárhely is egy szánkócsengés. Este a kis halomról széttekintek: a hóhullásban egy torony kivilágított óralapja fénylik, mint egy ráadáshold. Dombon állok, egyvonalban a kis holddal, szinte karnyújtásnyira tőle. Most indulok le, a városból még semmit sem láttam. Olyan érzés lep meg, mintha a gyermekkor valamelyik esztendejének boldog völgyébe indulnék. Hát ennek a városnak meg mi a titka? Arcmardosó hidegben lépegetünk Áronnal, óriási kucsmánkat majdnem az orrig lehúzva. Boldog ő is, a járása mutatja. Minek örül? Tudom, hogy hasztalan kérdezném. Az utókor, remélem, nem fogja érteni ezt a mondatot, nem lesz újdonság már neki ez az érzelem, hanem megszokott lesz: megyünk és örülünk Erdélynek, mintha személyes tulajdonunk volna.
1942.

Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1929–1945. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1986., 220. oldal.

 

Illyés Gyula:

Sebesültek

Szomorú voltál. Én sem épp vidám,
csak egy csöppel kevésbé szomorú;
csak annyival, hogy – férfimód hiú –
földerítselek. Rögtön azután

átröppent – szinte rólad – énreám
az a „minden hiába” ősi bú.
S akkor te lettél több akaratú!
S végül is eltelt – jól – a délután.

Most este van. Elment a nap. S az élet!
Hallom a kertből már derűs beszéded.
Én meg szeretném megköszönni néked,

mi lett szívünkből! Homokóra! Mérleg.
Két-vödrű kút! Két sebesült, akik
egymást fölváltva viszik a – sírig!

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf