Jankovich Ferenc: Öreg magyar a városban

Úgy szakadt ide ez az ember
egy pusztavégről, mint apám,
könnyeden ül, mint egy fatörzsön,
a villamospad hajlatán,
cserzett arca, mint a fakérge
sötétedik barnára égve,
két szeme két örök folyás,
álla alá szorítja botját,
így is megvallván, hogy gulyás.

De a puhánynép körülötte
húzódozik és fintorog,
félre fordulnak tüntetőleg
a márványarcú asszonyok,
feltartja orrát a silány
monoklis huszárkapitány
s félszemmel nézi, mint a strucc,
egy kisgyerek ijedten hátrál
és fölényes a kalauz.

Ám az öreg foltos gubáján
közöny, nagy botján messzeség.
Mint aki bikától tanulta
borongó nagy tekintetét,
elnéz felettünk, lázban égett
bozontos szeme ránk se téved,
orrában mérges kunkorok,
szeretnék ráköszönni, de…
de attól félek, hogy rám morog.

Nézz rám, sudár öreg, ne vess meg,
fiad lehetnék én neked,
hogy fölkaroljam szikes tested,
hisz fáradt vagy már, csüggeteg:
Nagy kezedből kihull az ostor,
maholnap megválsz nagy botodtól,
már rád se fittyent a világ –
sírodra járnak éjfelenként
nyüszíteni a hű kutyák.

Lásd, akkor én villámló daccal
felölteném fegyverzeted,
hogy amit elkezdtél, folytassam
és megvíjjam: az életet –
hogy botod hördülve süvöltsön
világgá s ostorod üvöltsön
csördülvén, mint a gyászkorong,
hogy elcsördítsen valahára
ami bús szemeden borong.