Pakocs Károly: Tűz

Tűz, szeretlek,
ha szikra-magból lángszárba szököl,
ha fényed az éjbe messze tündököl;
ha csillag-magasból
nagy merész ívvel a földre-szállsz
és megremegsz büszkéllő tornyokon;
és fénysugárba fürdeted bús homlokom’,
ha gondos útból havas úton hazatartok.

Szeretlek, ha sápadt holdról visszaszállón
nyugalommal betekintesz
apró házak ablakán
és sugárral telehintesz
alvó arcot, hunyt szemet,
hogy rózsakertté gyönyörüljön
élet-terhek napi gondja,
kis küzdelmek nagy porondja
s fáradt lelket öröm üljön.

Tűz, szeretlek,
ha átvonulsz sötét temetőn
és ezüstre ötvözöd
a fakeresztet,
min ifjú özvegy jaja reszket;
mit árva gyermek szürkületkor könnyeivel öntözött.

Tűz, szeretlek,
ha bátorítasz dúvadat;
ha alvó éjjel őzhadat
rejtekéből erdőszélre csalogat
lágysugarad, hogy nyihogjon,
vad-szívében az öröm
és echózza dalodat.

Szeretlek, néma hideg, éji tűz,
ha hallgatod a trubadúrt,
vasvár tövében hogy lírázik,
s húrjain hogy sír a múlt.

Tüzes tűz, téged is szeretlek,
ha anya-hangon előhívod
a földsírból Hozzád síró vágy-magot,
mit emberkezek sápadt őszön eltemetnek.
Szeretlek, ha anya-kézzel
kibontod a pólyából az életet
és szerelmed’ rásugárzod,
hogy karjait tárja széjjel
és mosolyra nyíló ajkkal várja bíbor-csókjaid’.
Szeretlek, tűz, ha érleled
a tejmagot acél-kenyérnek,
s enni adsz a sok szegénynek,
könnyes szemmel hogyha kérnek.

Hódolón köszöntelek,
ha az ércet elnyeled,
hogy szerszámmá gyúrja lángod
embergyilkos vas-szilánkot.

De borzadok, ó szörnyű tűz,
ha áldás átok összetűz
tebenned; hogyha lángokádó vastorok
ásít belőled s pusztítod
az életet, ha rombolod
az alkotást, halálra-szomjas vad-titok.

Borzadok, ha pusztításod
termel koldus-katonát,
özvegy-könnyet, árvasóhajt,
mely süvölti gyászdalát
a szenvedő világon-át
és borzadok,
ha hull fejedre ember-átok.

Szeretlek, ember-szív, míg szeretsz;
míg anya vagy és szende gyermek;
míg hevedben énekelnek
tiszta lelkek; míg szerelmed
vágyasan néz kék-eget
s lángod csókol égből szálló tüzeket.

De borzadok, ha benned él
a gyűlölet és szenvedély
lobog magasra; s harcra kél
pokol s a menny hatalma rajtad
s bágyadás halálra-altat;
vagy lángjaid hevében égnek
frigyszekrényes szentedények.
Borzadok, ha átok füstje
száll belőled szét a földön,
káin-bosszúd hogy letörjön
istenkedves ábel-éltet.

Alvó vulkán
harcod múltán
ravatalon hogyha látom
holt hatalmad’:
megcsodálom hamvadat,
melyből rózsaberkek kelnek
s bíborszirmos rózsatőkön
hajnal-hangú csalogányok
hunyt tüzekről énekelnek,
hogyha jő a virradat.