Darkó István: A dallás

Terjedelmes előzmények után ment ki édesapja elé Andris az állomásra. Az abrakoltatást még kapkodva elvégezte, kimenő felöltőjét magára rántotta és fergetegesen rohant kis a kapun. Ott a strázsa megállította és az államnyelven keményen beszélt hozzá. Erre Andris cifra mondásban fejezte ki a türelmetlenségét. Az őrtálló katona enyhébbre fogta a hangját, de még így is bosszantóan komolyan vette a hivatását. Nem akarta kiengedni Andrist, így szólt hozzá:
- Hová rohansz úgy, marha? Hát te is magyar vagy? Csak rándulj vissza, mert így ki nem engedlek! A csizmának glancolnia kell, annyit tudhatnál már!
- Ne haragíts, hanem erissz, csutakoljalak meg! – próbálkozott Andris inkább haragos, mint kérlelő szóval.
- No mi van magyarok fiuk? – kiáltotta most a régi lovaskaszárnya kapuja alól egy harsány hang. Andris vigyázba állott és hallgatott.
Az őr és az őrmester pár szót váltottak.
- No nem puccolni, nem puccolni?! – harsogott az őrmester Andrisra. Még mondott valamit, amit Andris talán meg is értett, de a kényelem követelményeit az öthónapos begyakorlás eredményeképpen megtanulta szem előtt tartani. Rándult egyet a válla. Odabökött az őrmester felé és laposat pislantott az őrre:
- Hogy mit mond? Mondd meg neki, hogy az Isten érti, de nem én!
Megint elhangzott néhány idegen szó. Az őrmester mosolyogva nézte Andrist, akinél azonban a kedvesség viszonzásának lehetőségei ezúttal tökéletesen hiányoztak. Mérgesen mordult maga elé:
- És azt is megmondhatod, hogy ne vigyorogjék, hanem erisszék!
Ezt ilyen magvasan az őr bizonyosan nem tudta, vagy nem akarta tolmácsolni, de valamit mégis szólt megint. A válasz nem volt kielégítő:
- Pucolni, vikszolni! Gyorsan!
Andris kipillantott az uccára. A szemében komisz tűz villant. Egy pillanatig állott csak így s a tűz ellobbant a szeméből. Arcán szép hullámokat vetett a megszületett gondolat. Megint rántott egyet a vállán és keményen tisztelgett. Elléptében hátraszólt:
- Mondd meg neki, ennek la, ogy kiglancolok hat párt is, ah ráérek és kedvem tartja. De nem most, azt a meghasadt jóegit a keservinek!
Mégegyszer visszakiáltott:
- Megállj, disznó, hgoymagadtól nem bocsátottál!
Felrohant a lépcsőkön. Átszaladt a folyosókon és le a hátsó udvarra. Itt a kövér lovasőrmester imbolygó alakját leste egy darabig. Átkerült a túlsó udvarra és kiugrott a kerítésen.
Így jutott ki idejében az állomásra. A vonat már benn állott, de egy őszes fej, meg egy rámáscsizma egyszeribe odavillant Andrisnak a tarka tömegből.
- Édesapám! – kiáltotta és ráborult az öreg emberre. Ám az kotorászó kezekkel babrált a feje fölé, magához húzta s aztán kinyújtott karral tartotta el ma elől:
- Ládd, itt vagyok! Ládd, elgyüttem! Ládd, rászántam azt a háromszázat! Zsarolás, amennyit csak magára a vonatra rá kell adni! Mondtam, otthon anyádnak, hogy asszony, hallod-e, ha sok is, de én már rászánom! És rászántam! Igaz, hogy messzebbecskét gyüttem vele, mint ha Beléndre rándulnék. Megijesztettél, gyerek. Anyád sírt, hogy belehal, ha nem szánom rá! Hát rászántam!
- Jól tette édesapám! Hátha nem hijjába!
- Hát azt már én se szeretném, fiú! Majd kiverem én belőled ezeket a bolondságokat! Vótam én is katona, csak úgy elvittek az Isten háta mögé, mint titeket! Tudom én, hogy milyen keserves gondolkozások származtak abból, hogy képzelni se tudunk hazáig, olyan tengerút volt közöttünk. De hát kibírtam én is, pedig anyáddal el se jegyeződtem még akkor s nem tudtam, hogy mire megyek haza három év múlva! Három évre, tudod-e? Nem koszos másfélre, mint te, bolond!
- Édesanyám megvárta édesapámat! A példaadás rossz volt, édesapám!
- Sok mindenről beszél rosszul véletlenből az ember, mégis helyesen van! De ne siessünk ezzel! Majd megbeszélgetjük, ha leülünk valahol. Reggelig van idő, akkor visszamegyek. Sok a dolog otthon!
- Egyet aludnia kéne édesapám! Nagyon kifárad, ha egyvégbe három éccakát nem alszik!
- Mit gondolsz, te rólam, te koszos? Még annyit csak kibírok! Úgy látszik, hogy többet is kibírok, mint te, te koszos!
Így beszélgetve tartottak befelé a város uccáin. A komoly ok, amiért Andrist meglátogatta itt a messzi idegenben az öregebbik Andris, többet nem került szóba. Andris azt irkálgatta haza, hogy elkeseredése minden mértéket felülmúl, s hogy ő olyan kárt tesz az életében, mint az a német gyerek, aki a múltkor szolgálatba sorakozásnál a strázsagolyóval úgy fejen tisztelkedett, mintha egész életében csak erre készülődött volna.
Andrisnak rossz hírek jöttek Juliskáról. A lány egy régi udvarlójával olyan vígan farsangolt, mintha Andris soha se világított volna hódító fénnyel az életébe. A hírek szerint azt is kijelentette, hogy aki messze van, az hallgasson! Jobb ma egy veréb, mint holnap egy másik veréb! Fényképpel csak nem táncolhat, ahhoz még mindig élő ember kellett!
Andrisban a sértett férfiúság s a tehetetlenség érzése az istálló rugós-harapós lovai között töltött napok keservét előbb csak fantasztikusan szellemes káromkodásokká, később búskomor mogorvasággá, végül fekete tintával írt panaszos levelekké növelte. Legutolsó levelében szabályszerűen elbúcsúzott az öregektől. Utószóban azt is megírta, hogy a lány pedig ne merészeljen rozmaringot hozni a sírjára, mert még holtan is olyan módon fog tiltakozni ellene, hogy az majd a legcsúnyább gondolkozású emberek igényeit is kielégíti.
Hogy az öreget maga mellett látta baktatni, tarisznyájával a vállán, jó meleggel a közömbös szavaiban, Andris szívét sokfajta érzés dobogtatta meg. Némán hallgatta apját s az öreg éles szemmel csodálta az idegen világot:
- Ládd-e, ez már maradhatós dolog, hogy ilyen kalapos kis házakat lát itt az ember. Alatta sétálhatni, igaz-e? Itt szórakoztok kézenfogva a hajlandós lányokkal, igaz-e?
- Én nem sétálok édesapám. Nem tudok velük beszélni.
- Majd megtanulsz! Én se tudtam annakidején, de azt a néhány szót hamar elsajátíthassa az ember…
- Hiszen nem is az akaraton múlik…!
- Ipp azon múlik, te koszos! Ládd-e, nézd csak, hogy idemozgatta felénk magát a fáintos!
Egy tovalépkedő nő nevetett feléjük a szürkületből.
- No már csak te se mondd nekem, hogy nem próbálkoztál ittend! Hát ez engem ismer-e, vagy téged?
- Annyira édesapámat is ismerheti, mint engem… Nevet az még anélkül is, hogy ismerné az embert!
Andris megvető arccal küldte a vágást a női nem könnyű hajlandóságú részének. Az öreg legyintett és vígan felelte:
- Hisz ez az egyetlen jó szokásuk, te koszos. Füles vagy te még ehhez, látom! Üljünk be valami jó kis kocsmába.
Andris bevezette az öreget az árkádok alá, ahol sok apró lebuj lapult a pincetorokhoz hasonló, sötét kapualjak alatt.
- Ismered erre a járást Andris! – mondotta az öreg elégedetten. – Pincébe megyünk-e? A jóegit, ne töresd ki sajátmagammal a nyakamat!
- Ez a Zlata Hviezda, az aranycsillag. Úgy hívják! Ide szoktak járni a fiúk.
- Hát ügyes kis leszállás esik bele, a fene a mélyrekerült csillagját ott egye meg!
Hanem bent nagyon tetszett a helyzet az öregnek. Otthonos kényelemmel illesztette magát egy jó kis asztal mögé. A tarisznyából keményen befalatoztak, aztán sört ittak, amit Andris rendelt. Az öregnek kérdés villant a szemén és Andris elolvasta a kérdést, de felelet nélkül hagyta.
Sok sort ittak és bizalmasan beszélgettek. A csendes otthoni dolgokról hangzó szavak az idegen világban mézes jóízüket fedezték fel előttük. Mintha kellemes ételeket ízleltek volna, olyan mozdulatokkal forgatta nyelvük a falu apró eseményeit.
- Édesanyád jól van, éppen kenyeret dagasztott, mikor eljöttem. Ezt a lángost abból sütötte. – Mondotta az öreg és világosság felé tartva nézett át a sörösüvegen. Fényes szemeiből a kérdés most erősebb fénnyel gyúlt Andris felé.
- Hát ez bizony nem bor édesapám! – szánta meg az öreget, – de mindég ezt isszuk. Itt a bor borzasztó drága.
- Drága-e? Gondoltam!
- Negyvenöt-ötven korona literje! Vinkó!
- Ha annyi, az már rettenetesen sok! Akkor a sörnél maradunk! Mert az már disznóság, ha annyi!
Tovább beszélgettek s közben nagy igyekezettel küldték magukba a sárga italt. Mindenki azt itta körülöttük. A tágas szoba lassan egészen megtelt emberekkel. Katonák, nevetős lányok és zajos fiatalemberek ülték be a szapora kis asztalokat.
- Ángyod jól van, csak Józsival verekszik minden nap… Vettem egy új szecskavágót, a régit odaadtam a csűrjavításba… úgy igen… Anyád az őszön a térdit sokat fájlalta, de most mikor eljöttem, már nem… Kender Károly levágatta a hatodik ujját a balkezéről, háromszázba került neki… úgy igen!… – mesélgetett szórakozottan az öreg. Egyre lassúbb újságokat mesélt, az úgyigen pedig a kevesbedő törődés jele képpen egyre sűrűbb lett a beszédében.
Egy darabig hallgattak. Andris torkát a sör és cigarettafüst mellett most egyszerre a keserűség is megint fojtogatta. A sarokban lányok ültek a katonák mellé és sokat nevettek. Egy csúf kövér asszony s egy vékony emberke szaladgált az asztalok között. Eloltották a villanyt s a falon egy égő csillag, meg egy felírás jelent meg.
- Most kezdődik! Tizenegy óra! – mondotta félrehúzott arccal Andris és olyan mozdulatokat tett, mintha menni szeretne. Egy szép kislány, meg egy púpos ember jött be az ajtón. A kislány kezében citera, a púpos kezében harmonika sippantott. A villany megint felgyúlt, a katonák s a lányok kiáltozó kacagása még erősebb lett.
- A mulatás kezdőik most. Butaság! – mondotta Andris.
Az öreg a púpost nézte. Ennek az orrán egy csúf nagy bibircsók ült. Feje teteje kopasz volt, csak körben csomósodott kerek koponyáján tömött hajkoszorú. Kész szerzetesi tonzúrát viselt. Vörös szemei, mintha állandó ijedelem lángja sütötte volna őket, szaporán pislogtak. Szünet nélkül a mennyezetet nézte velük.
Egyik fiatalember szájharmonikával, a többiek énekkel kísérték a zenét. Egyik ismeretlen nótát a másik követte. Aztán egyik katona végigtámolygott az asztalok között s elmentében nagyot kiáltott:
- Azt halljam most, hogy: „szánt az eke, vet a gép, csörög-csattog a járom…”
A kiáltozásból nehezen született meg a nóta, de a zavaros hangok, mintha megrendszabályozott esőpatakok lettek volna, szép és egyenletes folyással aztán mégis egyirányba indultak. A katonák teli torokkal énekeltek és mosolygó arcukat Andris felé mozgatták. A kislány kezében a citera s a tonzúrás púpos kezében a harmonika is odaszegeződött, kissé bátortalanul ugyan, a dalhoz.
Az öreg rápillantott Andrisra:
- Mit lógatod az orrodat, te koszos! Ide nézz!
Gyors mozdulattal intette magához az italt hordozó, vékony emberkét. Két ujját felbökte a levegőbe és parancsolóan szólt Andrisra:
- Mondd neki, hogy bort hozzék! Elsőbben kostolónak, azért hát kétfajtát!
- Bort? Igen, igen.. fájn bort!
Andris türelmetlenül legyintett és ezt mondotta.
- Dva liter vino!
- Mennyit mondtál neki? Két félliter legyék! – szólt közbe az öreg.
Andris ezt is meg tudta mondani.
- Látom, hogy valamit mégis tanultál, – vélekedett az öreg. Ellentmondást visszautasító hangon szólt így, mert észrevette, hogy Andris nem helyesli a legújabb fordulatot.
A bor megérkezett s ittak belőle. Elég jó bor volt, otthonos vidámsággal szaladt szét bennük. Az öreg mosolyogva hallgatott. Gyakorlott élvezettel engedte át magát a katonák énekelnek s a bor jó ízének.
A pohár gyorsan ürült előtte. Andris aggodalmas várakozással nézte az öreget. Sorra vizsgálgatta tömött, göndör haját, egyenes bajuszát, sötét arcbőrét. Arra gondolt, hogy az édesanyja két keze hogy tapogathatta szerelmes gyöngédséggel ez a kedves orcát, amikor összeborulva hosszasan ölelték egymást. Szégyenkező ijedtséggel akarta elkapni a méltatlan gondolatról az eszét, de egyszerre észrevette, hogy nem is találja csúnyának, már szépnek és gyönyörködtetőnek, megnyugtatónak és nagyon kedvesnek érzi.
A katonák éppen így énekeltek:
- Csehországban levágták a göndör hajamat, Hradec Králban nyergelik a kis pejlovamat…
- Ez derekas kis nóta! – mondotta az öreg és hátrasimítgatta hullámos haját. – Volt idő, amikor az enyimet is levágták Zágrábban!
Újabb üveg bort rendelt. Odahajolt Andrishoz és rekedtesen szólt rá:
- Ne lógasd az orrodat, te koszos! Még azt hiszik, hogy semmi közünk egymáshoz s hogy fiam se vagy!
Hangosan nevetett s ökle alatt megzördültek a poharak. Andris a füstbe és zsivajba merül szobában most egyszerre csak az apját látta. Csodálkozva meresztette egész figyelmét a kipirult öregemberre, aki tiltakozóan fordult, csillogó szemmel feléje:
- Mit értesz te ehhez, te kis koszos?
Elnézett a mennyezet felé, ahová a púpos harmonikás pislogott. Más hangon szólt megint:
- Hogy megláttalak itt a garnizonba, Andriska! Hogy mégis megláttalak!
- Bizony édesapám, csuda, hogy eljött!
- Rászántam fiam! Apám is így lépett utánam Zágrábba, mert egyszer egyvégtibe tíz hónapig nem bocsátottak haza. De tudod, ott fáintos egy életünk volt! Tudod, példamód jóképű fehérszeméllyel adtam össze magamat. Mit mondok, eggyel-e?!… Tudod sok szó szegénység, de három év alatt vagy két tudatot elfogyasztottam belőlük!
- Ne igyék már édesapám!
- Ne mondd?! Még hinni találom, hogy ittam már! Utóbb még azt találom hinni, ha annyira mondod!… ? Mit gondolsz te rólam, te koszos?!
- Reggel korán indul a vonat. Ne igyék már édesapám!
- Két tucatot elfogyasztottam belőlük, hiszed-e? De millyeneket? Hajj, ha olyan csak egy is volt itt, mint azokból a legutolsó volt! Hajj! Ha vóna!… De nincs!!
- Ugye, csak ezt isszuk meg és többet már nem rendel, édesapám? Kavargatott bor e!…
- Hát mikor az angyalbőrből hazakerültem, nem megmutattam-e, hogy ki vagyok? Ki szerette el a tanító elől Kovács Zsuzsit? Megkérdezheted Farkas Pista bácsit is, hogy mért nem lett az övé Simon Julis? Ki járt minden éjjel kizárólagosan csak az olyan lyányok kertjük alá, akik nappal a legrátartóbbak voltak?! Kit szeretett Botos Rózsi… és kinek nem kellett sokáig?!
Andris sértett hangon szakította félbe az öreget:
- Az édesanyám? Mit beszél?
- Semmit no! De tudod, az igazságot, ha már igazán az, akkor mindig meg lehet mondani! Tudod, én már csak olyan voltam világéletemben, akinek minden hétre más kellett… Ilyen volt a természetem, tudod! A múltkor Árpás Ferenc kislánya, appedig jó, ha van tizenöt éves, azt mondotta, hogy ő bizony Andris bácsihoz még most is szívesen eljönne. Hát tudod, este aztán megmarkoltam őt a ház előtt, tudod, minek mondanám, ha igaz nem lett volna, de úgy nyögött a kezembe, de úgy, tudod, mint egy párjáratalált kisgalamb. Hát tudod, így van! A vonaton egy formás asszonyka ült mellettem, ha beszélni tudtam volna vele, még szorosabbra került volna hozzám… Ígyis ipp eléggé dörzsölődött. Hát tudod ezt csak azért mondom!… Mit gondolsz te rólam, te koszos?!
Rácsapott az asztalra. Elkomolyodva, jelentősen és nyomatékosan szólt egy kis idő múlva:
- Dallás késztet!
Andris megszeppent:
- Ugye mondtam, hogy ne igyék annyit, édesapám?
- Ne butáskodj kölyök! … No ne zavard az egyszeri kedvemt, Andriskám! Dallás késztet… Rászántam a háromszázat, de jól tettem, igaz-e, te koszos?
Lehajtotta a fejét. Andris odahúzta a széket hozzá s egyetlen bajnak a világon azt kezdte tartani, hogy jó szüléje beszeszelt kissé.
Az öregebbik Andris legényesen kapta föl a vállát. Durcás szájjal vészesen ismételte:
- Dallás késztet!
Felemelte az ujját s a citerás kislány odaszaladt hozzá. A púpos harmonikás utánafordította pislogó szemeit és ő is odacammogott. Az öreg parancsolva intett a katonák felé:
- Várjatok! Dallás késztet!
Fejével kezdésre bíztatta a kislányt és kemény öblös hangon gyújtott rá:
- Mit dalol a fecskemadár, mit csicsereg olyan búsan az ágon…
Az ének úgy szavában, mint hangjában új és érdekes volt. Az őszes fej szomorkásan bólongott utána, de a vastag bajusz alól mégis legényesen jöttek elő az ének szavai.
- Dallás késztet! – mondotta magyarázó halkan az öreg. Néhányszor még így kijelentette, de aztán már csak a megvalósítás érdekében követett el minden elkövethetőt. A fecskemadár után következett a gólyamadár, a kéknefelejcs, a mandulafa, s úgyszólván az értelemmel átfogott világnak minden nótába szépségesített állat és növényegyede. Később a katonák is segítették az öreget. A púpos már nem harmonikázott, hanem fölfelé fordult szemekkel, két marokra fogott pohárból bort szopogatott. A kislány tapogó, ügyes ujjakkal, felbátorodott lábakkal ment az öreg nóták vezető kezén.
- Dallás késztet! – kiáltozta hatalmasan az öreg, amikor bonyodalmas egyezkedések után befizette a cingár emberkének a borért járó súlyos váltságdíjat. Andris követelte ki végül a fizetést és megrettenve nézte, hogy az öreg milyen könnyed mozdulattal fejezi ki a pénz eszköz voltáról fennálló véleményét. Úgy tette le az újabb háromszázat, mintha három koronáról lett volna szó.
- Dallás késztet! – sóhajtotta, amikor a szabad levegő friss csókja az arcába nedvesedett. Megtántorodott és sietve tett előre néhány lépést. A botjával belekanyarított a levegőbe és dörgedelmes hangján beleénekelt az árkádsor csendjébe.
- Jajj csitt édesapám! – ijedt mg Andris. – Rendőr gyün és bevisz!
Az öreg nem hallotta a figyelmeztetést. Andris hiába csitította, a fecskemadár zengve röppent a visszhangzó házak fölé. Végül csakugyan rendőr került elő, akinek erélyes figyelmeztetését egyidőre tényleg dallás szünetelése követte.
A vonat reggeli öt órakor indult vissza. Az Elbe hídján az öreg megtorpant és szólt:
- Dallás késztet!
Andris a rendőr szerepét próbálta átvenni és kapott érte egy pofont. Most már egész igyekezete csak arra irányult, hogy még idejében s a lehetőséghez képest minél csekélyebb kitérésekkel elérjék az állomást.
Kiizzadva jutott a vágyott célhoz. Megváltotta a jegyet, maradt még hat korona ötven. Két koronáért kolbászt vett, egyért négy darab mákos zsemlyét, azaz houszkit. Ezeket s az elcsendesült öreget gyorsan és aggódva feltette a várakozó vonatra. Arra is gondolt, hogy nem kéne-e, mint kisgyermekről hallotta, egy táblát akasztani az öreg nyakába, amelyen meg volna írva, hogy hová utazik. Ezt a méltatlan gondolatot gyorsan elvetette, helyette kézzel-lábbal a kalauznak magyarázott, aki aztán vállalta is a nehéz megbízást.
- Ezt édesanyámnak, ezt kendnek! Ezt a kis Borcsának, ezt kendnek! – mondotta Andris és mindannyiszor csókot nyomott a sarokban szuszogó öreg orcára. A vonat elejéről fütyültek, le kellett ugrani róla.
Aggodalmasan nézegetett hátra s menni készült a kijárat felé. Drága ijedt hang kiáltott utána:
- Andriska! Andriska!
Az öreg az ablaknál állott s megrándult arccal intett Andrisnak:
- Andriska… szerbuc! Vigyázza magadra édes fiam! Írj meg mindent! A lyányról majd beszélünk, ha hazajösz! Ládd-e, most erre nem is futott az időből!! Vigyázz magadra, Andriska!
Andris szemét boldog könny sütötte meg. Míg csendesen baktatott a kaszárnya felé, lelke fürdött a hála tiszta vizében. Már megint dalolva fogja csutakolni a lovakat, megint vidám cimbora lesz a vidám cimborák között. Itt volt az öreg, rászánt először is, másodszor is háromszázat. Megvigasztalta őt.
Ha Julis nem akar várni, ne várjon. Hűtlen szív nem érdemel hű szerelmet. Ha igazán elhagyja, egyszer-kétszer még keserűen jut eszébe, de aztán jönnek, mert vannak mások, egy tucat, vagy két tucat is.
Már azt sem bánta Andris, hogy büntetést fog kapni, amiért a megengedett három óra helyett fél hatkor megy vissza a kaszárnyába.
Most is a hátsó udvar kőkerítését választotta közlekedő útjának. Egészséges, fiatal testtel ugrotta át.

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf