Féja Géza: Gozsdu Elek

Ercsiben, Fehér megyében született. Temesvárott, mint királyi főügyész halt meg. Egyideig belemerült Budapest irodalmi életébe, sikereivel meg lehetett elégedve, mégis csakhamar föladta a harcot s államhivatalnoknak ment, előbb Fehértemplomon ügyészkedett, azután került Temesvárra. Magas kort ért, de élete végén már alig tudtak róla, utolsó prózai műve 1886-ban látott napvilágot, azután csupán egy drámával szerepelt. Pályája tele van „talányokkal”, fejlődése meredeken tört fölfelé, utolsó műve „Tantalus” c. novelláskönyve a magyar próza legnagyobb teljesítményei közé tartozik, utána azonban elhallgatott, holott a „Tantalus” nem hattyúdal, hanem a kiforrott teremtőerő néhány kifejező mozdulata; de miért dermedt meg ez az erő?

    Gozsdut egyesek macedón, mások örmény származásúnak mondották, némelyek tévesen románt sejtettek benne, maga Gozsdu a magyarok mellett a honi szerbeke életével foglalkozott legszívesebben és semmi esetre sem tekinthető „asszimiláltnak” a szó gyanakvó értelmében, mert a magyar nyelvnek s a magyar nyelv szellemének, mértéktartó magatartásának páratlan mestere volt, mindenesetre mélyebb és életteljesebb stílusművész Ambrus Zoltánnál, a századforduló kikiáltott stíluspápájánál. Annyi bizonyos, hogy fenntartás nélkül a magyarságba tudott olvadni, mely a „korszerű” felszín alatt mély keleti-antik réteget őriz. Gozsduban szlávos réteg is élt, de matériájának lényegére egyedül ez a szó illik, hogy „keleti”. Életének ételmét nem a kifejezésben, hanem mint a legrégibb kultúrfajták, a szemlélődésben kereste, s ki tudja: ez a tiszta szemlélődés talán az európai ember tér és időfogalmát fölé emelkedő alkotás?

    Első írásain a francia próza lecsapódásait érezzük: „nagy szenvedélyek” regényét próbálta megírni a tiszta mértéktartás módszerével, s bár a regény formájába nehézkesen helyezkedett bele, nem közönséges alkotóerő jelentkezik kísérleteiben. „Az aranyhajú asszony” a romantika nő-élményét próbálja reálisabban megfogalmazni, súlyosabb alkotás „A köd”, mely így elvetélten, félig nyersen is a kor legkülönb prózai kísérletei közé való. Gozsdu magyar társadalmi regényt írt, de csaknem egész Kelet-Európa belső válságát kifejező műalkotást hagyott, érezte, hogy belső ködben s lápok közepette élünk; a regény olvasása közben néha mintha Ady „eltévedt lovasának” hangjait hallanók. Ez az író észrevette, hogy a hatalmas kelet-európai népi folyamok és állóvizek nem teremtettek még tudatott, nem honolnak „napok” és „csillagok” fölöttük, csak lidércfények. Gozsdunak ez a regénye is francia recept szerint készült, de folyton azt várjuk, hogy most áradni kezd majd a mű, megnyílik a kelet-európai „mélyföld”, a tudat alá süllyedt emberség, ám Gozsdu éppen ettől az áradástól félt. Az „áradáshoz” ezen a tájon mély magyar indulatok (Méliusz, Juhász, Pázmány, Ady), vagy szláv exhibicionizmus szükséges, esetleg a népmesék teremtő naivsága, Gozsdu azonban másszabású egyéniség volt s ezenfelül súlyoson ránehezedett a kor természettudományos világszemlélete.

    A XIX. század végén csaknem minden magyar író – s éppen a legmélyebb tehetségek – ismeretséget kötöttek a darwinizmussal, a természettudományos világszemlélettel. Nyugaton a természettudományok nagyon megtermékenyítették az irodalmat, az írók új életszemléletet merítettek belőlük s megváltó gondolatot is az emberi nem tökéletesítésére, a földi paradicsom lassú, de biztos felépítésére. Justh Zsigmondra ez a természettudományos optimizmus hatott. Gozsduban a nyugati hatás egészen más folyamatokat hívott életre. Gozsdu Kelet-Európát két döntő élményen keresztül szívta magába. Egyik a nagy megrekedtség volt, melyben e földdarabnak csaknem minden népe s társadalma szenvedett és e megrekedtség természetes hatásai: a bomlás lassú foszforeszkálása, indulatrohamai, fájdalmas kitörési kísérletei, a tunya életmód elhatalmasodott belső mérgeinek maró-romboló munkája. A másik döntő élmény: a nép ősi, egyszerű mágikus kultúrája, melynek gyökerei még a mindenség, a létezők ősi egységébe nyúlnak. Gozsdu látta, tudta, hogy hiába közelednek ehhez a földhöz a nyugati csapadékok, alig termékenyítik meg az ugart, inkább a mocsarakat és tápokat táplálják, mert itten másnémű „csapadékokra” van szükség. Egyik legérdekesebb elbeszélése, „Egy néma apostol”, éppen arról szól, hogy milyen szerencsétlen figura lesz nálunk az „új nyugati hit” apostolából, másik meg kitűnő novellája, „Egy falusi mizantróp”, pedig azt vitatja, hogy az ősi népkultúra mágikus életérzése egyszerűbb és biztosabb tájékozódó szerv a modern tudományos világszemlélet merev egyoldalúságánál. Gozsdut a nyugati hatás kelet-európai tudatra ébresztette, látta az egyedül üdvözítő utat, de nem merte bejárni.

    A kelet-európai végzetről szól „A mártír” c. ugyancsak tökéletes novellája, egy szerb „szabadsághős” históriája. A „szabadsághős” – afféle kudarcot vallott szabadsághős, vagy „szolgálatonkívüli Marat” – más időben és tájon talán emberi szerepre vergődhetett volna, de a magába szívott francia forradalmi ideológiának lobogása itthon, Bácskában, a nagy rendülések lecsillapodása után komikus hatást keltett. A forradalmi apostol végre is belátja a passzivitásba húzódó nép igazát: „A nép az igazságot érzi. Nem volt még rá eset, hogy a nép ostobaságot akart volna.” S bár „puskagolyó elé született népnek” tartja a saját fajtáját, de rájön, hogy csak akkor megy puskagolyó elé, ha az ösztönei parancsolják. Az „elkalandozó” szellem végzetét írja meg Gozsdu ebben a novellájában, a kelet-európai kalandort, aki Nyugat tüzeit és fényeit hozza és „község csudája”, haszontalan vértanú lesz saját pátriájában. Gozsdu látta a törvényt: a tüzet s a fényt ebből a tájból és közösségből kell kicsiholnunk, ha nem akarunk haszontalan Messiásokká válni.

    Gozsdu világa: csupa megrekedt sors és ember, magukba húzódó, roskadozó meghasonlottak, bővérű hadonászók és szánandó hősök, akik hosszabblejáratú öngyilkosságba menekülnek; az erők tehát megáporodnak, vagy szétfolynak. Gozsdunak csaknem minden alakja a reánk kényszerített társadalmi és gazdasági életforma áldozata. Nem hoz derekasabb életingert nékik az „új idő” s ezért inkább lassan, de biztosan föláldozzák magukat. A kiegyezés korának zsoldos hada a „föllendülésről” szónokolt, de ugyanennek a kornak a legmélyebb írói reménytelenséget láttak mindenfelé. Tolnaiban és Gozsduban jelentkezik először félelmetesen az Ady-korszak végzete: az áthidalhatatlan ellentét az élet irányítói és a szellem hordozói között.

    Gozsdu a „nagy haza”, a kelet-európai táj válságának legmélyebb okára tapintott: az emberi reménytelenségre, a táj és a tájat kifejező ember mélyebb tárnáinak erőszakos betemetettségére, a reánk kényszerített életformák idegenségére. A társadalmi bomlás okát is ebben kereste: a „ködben”, az élet bizonytalanságában, mély erőink elkallódásában, tudatunk tántorgásában, életérzésünk nagy gyógyuló sebeiben. Úgy látta, hogy ez a nagy táj egyelőre csak vajúdni tud, de vajúdásából még nem születik életforma. Tulajdonképpen Gozsdu is a „megmételyezettekről” írt, felemás emberekről, akiknek életerőit meggondolatlanul beléjük csempészett szérumok hatása torzítja, zilálja, bénítja. Az élet szüntelen és haszontalan fortyogó káosszá válik, melynek ingoványos talaján minden kísérlet elferdül s végső eredményben lápba fullad. „A köd” alakjai mindannyian „megmételyezettek”, iránytalanul száguldó, pusztulást és halált hintő, vagy pedig tehetetlenül hánykódó figurák, – novelláiban érettebb erővel ugyancsak ilyen embereket és emberséget ábrázol.

    Gozsdu nem volt célzatos társadalmi író, ennek köszönhetjük, hogy a műveibe szőtt társadalmi kép annyira éles és megbízható. Félelmetes tárgyilagossága tette lehetővé, hogy királyi ügyész létére nyugodtan írhatott az újfajta megyei korrupcióról, a Kelet-Európába tolakodott kapitalizmus rablógazdálkodásáról, a nép teljes elhagyatottságáról és az 1867 után uralkodó nemzeteszméből való kieséséről. Gozsdunak elsőrangú érdemei vannak a magyar társadalmi tudat születése körül. A gondosan konzervált arisztokrácia erkölcsi és társadalmi szerepéről az volt a véleménye, mint Tolnai Lajosnak, mindkét regényének eseménye ennek a rétegnek válságáról hoz hírt. De erről szól egyik legkitűnőbb elbeszélése is, a „Nirvána”, az „élőhalottak” furcsa kísértetjárásáról és „mételyező” szervezetéről. A társadalmi élet vizsgálata csak erősítette Gozsdu eredeti meggyőződését, mely így foglalható össze: a fatalizmus az élet s a halál egyensúlya, tehát nagyszerű életelv és teremtőerő is lehet, de itt: a reménytelenség, a külső-belső elintézetlenségek földjén a halál komor, vigasztalan angyala, vagy pedig a halódás zsongító, halálba ringató dajkája.

    Gozsdu tudta: ez a reménytelenség egészen mélyről jön, óriási „földrengések”, társadalmi, szellemi s erkölcsi rendülések kellenének, hogy a remény lávája feltörhessen. Nem tartozott ama bizakodó rajongók közé, akik úgy hitték, hogy a francia tűz egész Európát bevilágítja és a francia forradalmi típusok bűvös köntösök, melyeket csak magunkra kell húznunk és máris a szélrózsa minden irányában megváltást hirdethetünk. Tudta: a „megváltáshoz”. tehát a tiszta emberi megvalósuláshoz mélyebbről feltört elemek szükségesek. Nem áltatta magát szép és naiv hitekkel, nem volt benne semmiféle Petőfiség, fiatal fővel is öreg keleti bölcs volt. Pesszimistának nem mondhatjuk azért, Gozsdu a kor felszínes fogalmai fölött állott s nem vette igénybe vigasztalódásul, vagy pedig teremtőerejének fokozása céljából a kor jellegzetes izgatószereit. Mindent látott, mindent megmért, belátta az egyéni szándékok elevereménytelenségét és viselni bírta ezt a súlyos élményt.

    Ha nem mélyed magyar környezetbe, hanem csupán emberi figurák megörökítésére törekszik, írásait összetéveszthetjük a múlt legnagyobb és legtisztább oroszainak írásaival. „A veréb” és az „Ultima ratio” bátran Gogol vagy Csehov legjobb írásai mellé állítható, honi kritikusai valószínűleg ezért emlegették olyan kitartóan Gozsduval kapcsolatban Turgenyevet… Az „Ultima ratio” a magyar széppróza legnagyobb alkotásai közé tartozik, holott látszólag egészen az utolsó jelenetig a szociális közömbösséget, a társadalomból kihulló szegénység megkövesedett belső harmóniáját hirdeti. Egy szörnyű mély hang azonban pillanatok alatt pozdorjává töri ezt a megkövesedett réteget: az öreg paraszt sírásó kivonult a társadalomból, remények, vágyak s illúziók nélkül él a sírok között, mint a keleti bölcsek s magasan az élet fölé költözött zarándokok. Esteledik, szegény halottat hoznak a kórházból „közös” koporsóban. Olyan koporsó ez, melyben csak kihozzák az ingyen halottat, a sír szájánál kiveszik belőle és úgy dobják a mélybe. A tökéletes nyugalomba és harmóniába dermedt öreg paraszt halotthalványan tántorog vissza a sírtól: „Már másodszor! Pukkant! – Mi az? Mi pukkant? – A szegény embert – meztelenen – mint a kutyát – be kell dobni – a gödörbe! Ezt is – bedobtuk. Aztán pukkad – mint a puskalövés! A hasa, a hasa – …Senkim sincs! Engem is – bele fognak dobni – mint a kutyát! Én is pukk…” A kételkedők ebből a novellából megtudhatják, hogy mi lappang a dermedt nyugalom alatt a kelet-európai népek lelkének alján. A „Tantalushoz” fogható egységes és érett novelláskönyvet alig találunk a magyar irodalomban. Csúcs csúcs mellett sorakozik benne. Egyetlen hanyag, vagy ügyetlen mozdulat sem zavarja a könyv páratlan művészi egyensúlyát. E páratlan fegyelem és igényesség Gozsdu „dicsősége s baja”. Legjobbjaink közt emlegethetjük, de mondanivalójának csak egy töredéke jutott napvilágra. Minden novellája remek, megállja a legmagasabb mértéket. S Gozsdu élete mégis torzó, mint fiatalon elhunyt barátjáé és bajtársáé, Justh Zsigmondé.