Móra István polgári iskolai tanár, költő, író

móra istvánMiközben hazánkban egyre nő a funkcionális analfabéták száma, egyes elmebeteg tanerők még mindig az angolszász országokban bevált, globális típusú olvasásoktatás – a magyar nyelv ugyanis hangjelölő és betűíró morfofonetikus nyelv, amelynek a szótag adja meg a ritmusát– erőltetik, miközben az olvasás elsajátításának módja hatással lesz a későbbi helyesírásra is. Ezt átgondolva nem kérdése miért fontos a szótagolás gyakorlása. Az már csak hab a tortán, hogy az óvodapedagógusok szabadon választhatnak az elmondandó – egyre inkább külföldi szerzőktől származó – mesék között, mellőzve Kriza János, Benedek Elek, Móra Ferenc, Arany László vagy Illyés Gyula, Lázár Ervin, Csukás István, Fésűs Éva meséit, amelyek egyszerű szavakkal, eleven természetérzékkel, őseink beleszőtt mondáival meséikben szinte költői hatást értek el. Az sem véletlen tehát, hogy Milne: Micimackó [Karinthy Frigyes fordítása] élvezetesebb, nyelvi fordulatokban gazdagabb magyarul, mint angolul. Nagy sajnálatomra ezek a kiváló meseírók mára már eltűntek a tantervekből és a kötelező olvasmányokból.
Móra István, 1864. október 24-én született Kiskunfélegyházán, Pest megyében, egy elszegényedett foltozó szűcsmester és egy kenyérsütő asszony második fiaként. Szülőhelye máig nem feledkezett meg róla, az 1999. évet Móra emlékévnek nyilvánította [amely programjában, a Móra-emlékek keresésében és tudati felújításában természetesen Móra Ferenc személye és gazdag életműve állt az érdeklődés és cselekvés központjában]. De az őt érintő témáknál – dicsérjük a szervezőket – minduntalan „előkéredzkedett” István, az idősebb testvér
személye s általa a kisebbet felkaroló famulus gondoskodó szeretete. Ö volt Ferenc édesöccsének emberi, költői példaképe, életpályára készülőben kézvezetője és anyagi támogatója, útegyengetője. Móra Ferencnek, aki az ő példájára készült kiemelkedni a Daru utca világából, István csak félelmeit, keserveit sorolta, s a visszahúzódást tanácsolta:

Hanem te, jókedvű cselédem,
Maradj is rejteken tovább,
Ne hagyd el a szegény kis házat
És szilvafáink sátorát.
De megsiratnád azt a fészket!
Soha, soha ne hagyd el, lelkem:
És jó apánkat, jó anyánkat
Csókold, öleld, ápold helyettem!

/Öcsémnek, részlet/

Ennek a mindent átható szeretetnek felismerése beleesik a Móra család kiskunfélegyházi és szegedi jelentőségét meghaladó szellemi becs eszmei értékítéletébe, de igazában csak akkor és úgy válhat emberformáló-, gyönyörködtető- vagy nevelőeszközzé, ha a feledés porát lefújva, az életmű teljességét, esetleg válogatását avatott kezek az utókor számára végre föltárják.

„Lakodalom van a mi utcánkba’,
Idehallik zengő muzsikája,
Hivatalos vagyok oda én is,
Nem mennék, ha százszor üzennék is.
Vége van már a lakodalomnak,
Nagy bánata van a menyasszonynak,
Forgatja a karikagyűrűjét,
Sajnálja a régi szeretőjét.”

Móra Istvánnak fenti remek sorai és Hoppe Rezső hozzá méltó színvonalú dallamával, szinte népdallá válva, máig a legnépszerűbb lakodalmas nóta. Juhász Gyula szellemes aforizmájában azt írta: „a legtöbb költő azért ír egy életen át, hogy egy verssel halhatatlanná lehessen”. Móra
Istvánra ez tökéletesen érvényes. Ám életművének nem is a népnemzeti irány képviseletében van jelentősége, amelyet Ady 1906-ban jogos önbizalmán alapuló, de jogtalanul hetyke hangján „a mórák és a pósák” lírájának lebecsülésével fogadott, hanem egyrészt prózájában, másrészt öccsének, Ferencnek bátorításában. Különösebben nem kellett tehát keresniük a félegyházi szervezőknek az apropót, a kedvező alkalmat, hogy az író és a kiváló pedagógus Móra István, a szeretve tisztelt családfő emléke is kellő értékelésben újuljon meg a magyar irodalomban, mint a nagy félegyházi lokálpatriótát is megillető emlékévi folyamatban. Egyébként ez ritka kivétel. Kortünet jeles irodalmárok emlékének semmibe vétele, nem csoda, hogy Móra Ferenc tizenöt évvel idősebb bátyjáról csak néhány sorban emlékezik meg a magyar irodalomtörténet, művei, az utóbbi évtizedek erőfeszítései ellenére gyakorlatilag feledésre ítéltettek. Öccse Ferenc a Szegedi Napló történetéről írva fontosnak tartotta leszögezni bátyja pályakezdéséről: „Sokat köszönhet a Naplónak, az födözte föl a horgosi tanyákon a fiatal tanítót, akit versei hamarosan megszerettettek.” Önéletrajzi ihletésű elbeszélő és lírai költeményeiben ugyanazt a világot érezzük, mint Móra Ferenc Daru utcai tárcáiban, gyermekmeséiben. Néhol még ismerős szavak, mondókák is megütik a szemünket /mint a körtemuzsika, a szóló szőlő, csengő barack vagy a jellegzetes szólás: nem fog rajta csudám, sőt kiderül, hogy „Homokország” szintén István tájneve volt 1894-ből, ha nem ugyanarra a vidékre érvényesen is. István is tanúskodik - még Ferenc előtt - a félegyházi gyermekség nyomoráról:

Fekete kenyér volt ínyem csemegéje
Mesebeli kalács lelkem édes álma;
A ringató bölcsőm édesanyám térde,
Az altató nóta sűrű zokogása.
Nehéz idők voltak, drága volt az élet,
Az eső megfagyott, mégis kisült minden...
Utolsó darabját ettük a kenyérnek -
Szegény édesanyám könnybe’ mosta ingem.

/Emlékek, részlet/

 

Talentumos, magyaros- népies tollú író, kinek versei, kitűnő tárcái, melyek nagyobbára a budapesti lapokban jelentek meg, korában közismertek voltak.

Azt mondják…

Azt mondják : az oltár mellett
Eltemetik a szerelmet . . .
Mondsza, lelkem, tiszta szentem,
A lefolyt hat év alatt
Volt-e a ini életünkben
Egy nem édes pillanat?

Azt mondják : az Isten vert meg,
Ha körülvesz öt-hat gyermek...
Gólyamadár évrül-évre
Látogatja fedelünk:
Ha letörne egy virágunk,
Mi lenne az életünk?

Azt mondják : a szegénységben
Megterem a bukás, szégyen . . .
Napról-napra sűrű gonddal
Keressük a kenyeret:
Van-e fény, mely megvehetné
Szerelmedet, hitemet?

Azt mondják: a szálló évek
Minket is majd összetépnek. . .
Száz fa lombja száll a széllel,
Hogy leélte a nyarat:
De behordott gyümölcséért
Megáldom a tar gallyat!

Persze voltak bírálói is. Egy Móra István írás recenziójának szerzője szerint „… bizony nagy baja Mórának, hogy egy-egy tájszóba beleszeret és mintegy hívságát találja abban, hogy nekünk budapestieknek sok oly szót tálal fel, a melynek értelmét nem tudjuk. Móra István gombhoz varrt kabátot, egyetlen szó kedvéért látott alkalmas szöveg után”. A konzervatív szemléletű testvérbáty Móra István Szabolcska Mihály irányát követő költő volt. Azt a Szabolcskát, aki falusi református pap volt, aki a kapitalizmus magyarországi aranykora, a XIX. század végen már oly elképzelhetetlen paraszti optimizmust olykor olyanféle üde apró képekben, olyan dallamos, szép, végtelenül egyszerű és mégis egyéni nyelven tudja kifejezni, hogy egyes sorai mégis belopakodnak az olvasó szívébe. Szabolcska a maga egyszerű látókörén belül jó költő volt, egy-egy bonyodalommentes hangulat finom és nem is eredetiség nélküli kifejezője, leginkább meghitt hangú, bensőséges dalát szinte dúdolgatta magában az olvasó... de ezt a kedvesen verselgető falusi papot rajta kívül álló erők anno – teljesen feleslegesen – egyenrangúként akarták szembeállítani Adyval. A falusi papköltő egy ideig eleget is tudott tenni a várakozásnak. A haladó költészet és kritika mennél jobban igyekezett a valóság nagyon is bonyolult voltát, az érzelmek ellentmondásait, az értelem problémáit kifejezni – Szabolcska [és Móra István is] annál jobban ragaszkodott a programszerű egyszerűséghez. Eszményt formált az egyszerűségből nemcsak kifejezéseiben, hanem az életviszonyokban is. Lassanként az ő számára, ami nem volt egyszerű, az egyben bűnösnek is találtatott. Ez az egyszerűségkultusz lett a végzete. Amikor megszólalt a maga teljes bonyolultságában Ady, s merőben szokatlan, új fordulatait még lelkes hívei is csak nehezen értették, akkor az ellenfelek és ellenségek kórusának egyik fő vádpontja éppen az érthetetlenség volt. Móra István sok tekintetben más volt, hisz naponta találkozott a tanyák és falvak népének gyermekeivel. A kiskunfélegyházi tanítóképzőben nyert 1885-ben tanítói oklevelet, a Félegyházi Hírlap hasábjain jelentek meg első írásai.

Amen

— Befejezés a „Kredó“-hoz. —

Öreg éjszaka van,
Alszik a háznépem,
Leborulok térdre,
A nagy csendességben.
Vedd uram, teremtöm,
Köszönetéin, bálám,
Hogy megért a gyümölcs
Szivem almafáján.
Nem megátkozandó
Fa már az én lelkem :
Ápold uram, ápold,
Hogy soká teremjen !

Sikeres pályafutását, az alapvizsgák letétele után, tanyai tanítóként Csongrád megyében Jászkarajenőn, és a mindszenti tanyákon kezdte az 1885/86-os tanévben; 1886-tól Horgoson, majd Zentán működött 1895-ig. Költői tehetségével küzdötte fel magát az ismeretlenségből; Budapest,
főváros tanácsa 1895-ben megválasztotta elemi iskolai tanítónak, 1899-ben megnősült, felesége, a félegyházi tanítóképző hivatalsegédének leánya Ujfalussy Éva Katalin, akitől hét gyermekük született, harmadikként a tragikus sorsú költőfiú, László. Ugyanebben az évben kinevezték
polgári iskolai tanárnak, 1925-ig, mint polgári iskolai tanár és címzetes igazgató működött. Első verses kötetének megjelenése irodalmi esemény volt; [Földszint. Versek. Budapest, 1895.] ekkor nevezték el a magyar tanyák költőjének. Üde népiességét vallásos optimizmus hatotta át, a
tisztes szegénységről Isten akaratában való megnyugvással énekelt. „Mezei p a c s i r t a az ő költészete : Fölszáll a rögből, a lengő fűszálak, zizegő kalászok körül és dalol a magasban, ahogy a jó Isten diktálja neki. De a dal szárnyain lebegve is mindig ott csügg a szeme rejtett fészkén,
kedves kis c s a l á d j á n aggódó éberséggel” írta róla Pósa Lajos.

„Ez a kenyér, e barna, e kicsiny,
Ez a világon a legjobb nekem;
Lisztjében nincsen szitkozó panasz,
Mások könnyét ízén nem érezem.”

/Kenyérszegéskor, részlet/

A költő líráját mély vallásosság, meleg családi érzés, jellemzi. Bár az író jól ismeri a magyar puszták parasztjait, eltalálja hangjukat, szívesen használja tájszavaikat és tájkifejezéseiket. Ez a provincializmus helyenként túlhajtott, mert az olvasó nem mindig érti meg a különösebb vidékiességeket. Móra István 1929-ben kezdte meg öccse félegyházi díszpolgársága idején kapott érzelmi indíttatásokból hazaemlékezéseinek összegyűjtését és cikksorozatban való rendezését. November elsején a Félegyházi Közlöny szerkesztőjéhez írott [előszavában] „prefációjában” Félegyháza város térképét sürgetve mondja: „Holnap hazamék a hazámbul Pestbudába, onnat küldöm emlékezésem bevezetését - becsülettel, őszintén, lelkem földrajza szerint. Az utam közt is hazagondolok. ” A hazaemlékezések első cikkében őszintén vall lokálpatrióta kötődéséről: „...És Isten látja - tudja, álmomban is leginkább gyerek vagyok és az otthon és a minálunk szó nekem ma is a hazám: Félegyháza...” Életrajzírói szerint nem tartozott a magyar költészet élvonalába, „Egyhúrú lantján” a családi élet idilljét, pusztai környezetének szépségét, a szegény nép vallási vigaszát énekelte meg a korra jellemző népies-nemzeti stílusú műveiben. Móra István 1957. május 29-én tért meg teremtőjéhez, Budapesten temették el.

A Kálvárián

Agyam zsibong, szívem beteg.
Fáraszt e zaj, szédít e lárma;
Úgy kisebezte lelkemet
A bú, a gondok nyűge, járma . . .
El, el! Te szombatesti óra
Vigy engem a mezőre, ki,
Kék ég alá, pacsirtaszóra,
Enyhülni vagy felejteni!

Soká megyek, sebest pedig:
S az utca, a tömeg velem jő,
Vesz, árul, csal, tülekedik,
A tülök búg, búg, cseng a csengő;
Lót, fut, rohan ezernyi ember,
Keverve dúsak, koldusok . . .
S hogy ennek végit érem egyszer:
Itt a pokol döng, bong, zuhog.

Meleg alattam és dobog
A föld, akárha szíve volna,
Sötét lehellet gomolyog
Föl kebelébül a magosba.
Szennyétül az ég elsötétül,
Szagátul terhes lesz a lég, —
Néha mintha a dübögésbül
Kínos jajszózat hallanék . . .

S imé: a poklok közelében
Egy tiszta folt, egy szűz sziget,
Gyöpös halom a közepében,
Körülte susogó liget.
Három keresztfa áll a halmon,
A közbülsőt megölelem, —
Forró fejem lábadra hajtom
Én fölfeszített istenem!

Te szent, te isten: hallod-é
Mint én, ama jajszózatot?
Te szent, te isten, látod-e
A bűnt, nyomort, gyalázatot?
Megolvasod-e a kevélyek
Gyönyörbe fáradt sóhaját?
Fölírod-e a verejtéknek,
A könynek szótlan szózatát?

Ihol: a föld egynek pokol,
Ihol: a föld mennyország másnak:
Ihol : az igaz étlen bujdokol,
Ihol: a latrok lakomáznak;
A nagy a kicsinyt megtagadja —
S ez a nagyot gyalázza le . . .
Hol van halálod foganatja,
Megváltó véred ereje?

Egy asszony kápolnád megett
Követ tör súlyos kalapácscsal,
S csitít apátlan gyermeket
(Majd búcsúkor) mézeskalácscsal :
Odább két úrnő kocsikázik
A fölszikkadt országúton . . .
Mikor lecsuktad szempilláid':
í g y gondoltad-e Jézusom?

. . . Az est leszáll. Napkeleten
A hold kibontja ezüst fátylát,
S csak itt vagyok, csak ölelem
Az istenember keresztfáját . . .
Közben a szél fölzendül halkan
S a szél zöngésin átsusog
Valami ösmeretlen dallam:
— Mindég vagyok, mindent tudok . . .

 

Munkái:

Földszint. Singern és Wolfner kiadó, Budapest, 1894.
Atyámfiai. Elbeszélések, Budapest, 1898.
A levél. Színmű 2 felvonásban, Budapest, 1901.
A gyűrű. Színmű 2 felvonásban, Budapest, 1901.
Kossuth Lajos születésnapja az iskolában, Budapest, 1902.
Katókáék könyve. Mesék, versek; Singer és Wolfner, Budapest, 1904. /Filléres könyvtár/
Jeles napok /etnográfiai tanulmány, Budapest, 1913/

 

Források: Arcanum, Félegyházi Hírlap, Félegyházi Közlöny, Magyar Géniusz, Magyar Nemzet, Magyar Szó, MEK, Néprajzi Értesítő, Új idők, Vasárnapi Ujság különböző számai 1893-1999.

Összeállította – cspb

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf