Móra István: A pusztáról, Félegyházi ó-templomban, Hit, Kenyérszegéskor, Mindennapra

Móra István:

A pusztáról

Bolyongok egyedül napsütött mezőben,
Keresek valamit, keresek hiába...
Oda van, vége van, elvesztette színét,
Mint a hogy gondra vált ifjúságom álma.
Bolyongok a pusztán, keresem a pusztát,
Tele vadvirággal, tele költészettel;
Furulyaszót lesek, daruszóra vágyom,
De csak egy-egy varjú kiabál rekedten.

Hová lett a nádas ezer madarával,
Fehér nympháival, szűz liliomával?
Hol van a ka kuk fű, hol az árvalány haj?
Merre já'- a túzok szaladó fiával?
Hol a gólyamadár, hol a darumadár?
Hová lett a gulya, merre ment a ménes?
Tiszta 8elyemfüvön fehérítni vásznát
Piros arczú leáuy mórt nem jön az érhez?

Itt legelt a ménes, itt hevert a gulya,
Selyemszőrű csikó, tagbaszakadt gőböly, —
Ha léiben, ha nyárban, soha sem fogyott el
A hullám az érbül, a fű a mezőről.
Komor paraszt szántja most a sovány hantot,
Sehogysem boldogul ösztövér lovával,
Káromkodik hosszan, zúg a kötél-ostor,
Idetekint olykor, de köszönni — átall.

Itt volt a számadó szélütött karámja,
Este a csikós is ide-ide tévedt;
Üstön az ürühús, szalonna a nyárson,
Nyárfaerdő fája sustorogva égett.
Megjött a bojtár is tele csobolyóval:
Maradt e még fiam ? Adja még a csárda.
Összenéznek aztán, — egy a gondolatjuk:
A szomszéd határon kolompol az ára...

Itt volt a karám, itt... ma is van egy kunyhó
Kukoricza-szárból, gazzal betetőzve, —
Épen vizet merít hevenyészett kútból
A mai uraság kukoricza-csősze.
Látom este néha, hogy tüze világol,
Belebámul soká a hamvas parázsba;
Míg a mult időkbe száll sóhaja vissza:
Lesi, pirúl-e már apró burgonyája?

Suhanó ér mellett hogy pezsgett az élet!
Ide járt a falu piros fehérnépe,
Karcsú szép leányok, gömbölyű menyecskék
Szapulták a ruhát dalolva, fehérre.
Elhalt az a nóta, elmúlt az az élet,
Most tilos az érpárt selyem füvén járni;
Meleg nyárderékon lopva jár egy ember
Lusta sekélyesben pióczát halászni.

Ez a korcsma itten csárda volt valaha,
Zengett a czimbalom, a sarkantyú pengett,
Mulattak a deli csikósok, gulyások,
Kocsmárosné lánya, mint az orsó, pergett.
Most egy ágról szakadt zsidó lakik benne,
Az éjet aluszsza, a napot ellopja,
Nem is csodálkozom, ha olyan a jámbor,
Mintha esztendőn át hosszunapja volna.

... Bolyongok a pusztán, keresem a pusztát.
Vége van, oda van, keresem hiába,
Elvesztette színét, elvesztette hangját,
Mint a hogy gondra vált ifjúságom álma.
Még a délibáb is, melynek tengerében
Annyiszor megfürdött álmadozó lelkem,
Elriadt; helyette sűrű homoktengert
Hajtanak a szelek köröttem, felettem.

 

Móra István:

Félegyházi ó-templomban

Határokrul határokra
Küld az élet, vet az élet,
Egy határrul más határra
Hurcolom a szegénységet.
S amikor már tűrhetetlen,
Birhatatlan bánatom
van: Itt keresek nyugovást, a
Félegyházi ó-templomban . . .

Más templomot is ha érek,
Leborulok oltáránál,
Türtőztető, vigasztaló:
Én Jézusom, mintha várnál . . .
Bocsásd meg, hogy az én szívem,
Mikor imádkozik, ott van
Otthon, szülöttföldemen, a
Félegyházi ó-templomban.

Mindenütt vagy, nyomom'
őrzöd,
Legelső dalomtól vallom:
Hogy a te szent lehelleted
Az illat a völgyön, halmon;
Hallod, érted, mikor szívem
Fáid alatt áldva dobban,
De legjobban meghallgatsz
a F'élegyházi ó-templomban.

Szerte, messze bujdokolván,
Szebb házadat sokat láttam,
Boltozatjuk úgy tündöklött,
Mint az ég az éjszakában.
Arany, ezüst, emberelme
Mit kitalált, minden ott van . ..
De én csak itt szeretek a
Félegyházi ó-templomban.

Itt csurgadt rám a keresztvíz,
Ide jártunk iskolábul,
Első voltam s édesanyám:
Ott védett, a vak-oltártul.
S néha jobbrul, néha 'oalrul
Minisztráltam, hahogy- tudtam:
A hibám is kisebb volt a
Félegyházi ó-templomban.

Itt térdeltünk Isten elé
Te veled is, édes szívem,
Ösmeretlen pap áldott meg:
De az áldást hitte híven . . .
Húszesztendős boldogságunk
Azért maradt úgy, ahogy van:
Megáldatott, megszentelt a
Félegyházi ó-templomban!

 

Móra István:

Hit

Hiába, — annak lenni kell
Föltámadunk ama napon:
Szívem minden verésiveil
Vallom, hiszem, bizonygatom.
Hogy mint a fű, fa levele,
Elmúljak, — lelkem kisohajtván?
Istent tagadnám meg Vele,
Ha mélységes hitem feladnám!

. . . Nézzétek, az út közepén,
Mint a barom, befogva hámba:
Kocsit húz egy ember, szegény,
A válla görbedt, reszketeg a lába.
Ñ Hogyan? Ezért teremtteték?
Ezért hordozza isten képét?
A nyomor, melyben születék,
Az életcél: ez volna, végképp'?

Hogy ott az útfélén kiállt
A hámbul egy kis pihenőre,
Valami nagyúr kis fiát
Vitték azon, keresztelőre; —
Egyik lovuk, a kisafás,
(A kényessíg-e, vagy mi lelte):
A talyigást, a nyavalyást,
Az ember-barmot elteperte.

No, hajszen nem lett nagy baja,
Mindössze, hogy kiment a karja . . .
Ñ Nagy huncut ez, uram. — ,,Ja-ja"
Úgy állt elejbünk : készakarva ;
Még a Rigó hozzá se ért:
A szemtelen hanyattvágódott,
Ni pénzént tartja a kezét, —
Ösmerni kell a kutya tótot . . .

Hiába, annak lenni kell!
Feltámadunk ama napon!
Szívem minden verésivei
Vallom, hiszem, bizonygatom.
Hogy mint a fű, fa levele
Elmúljak, — lelkem kisohajtván?
Istent tagadnám meg vele,
Ha mélységes hitem feladnám!

Hogyan? Az a piciny gyerek,
Kit ez a négy deres ló vontat,
Sosem, sosem kóstolja meg
ízét a nincsetlen nyomornak?
Sohase egye két szemét
A munkátul fakadt verejték?
Por, pára, hulladó szemét
A homlokát ne, sose lepjék?

Könnyű selyem, nehéz
bibor legyen megillető ruhája?
Övé legyen a méz, a bor,
A földnek minden bűve, bája?
Hogyan? Ezer s ezernyi kéz
Másért izzadjon, ne magának?
A lelkem átkozódni kész,
Ha ez a rendje a világnak!

Én? Annak fonjak koszorút,
Ki korbácsával illet engem?
Én? lopva lopjam az odút,
Kiben elbújtatom szerelmem?
Kirúgjon engem, juss szerint,
Ha nem szeret, nem tűr a gazda?
S ha megütöm, megint, megint
Csak ő neki legyen igaza?

Hiában, — annak lenni kell, —
Föltámadunk ama napon!
Szívem minden verésivel
Vallom, hiszem, bizonygatom.
Hogy mint a fű, fa levele,
Elmúljak, lelkem kisóhajtván ?
Istent tagadnám meg vele,
Ha mélységes hitem feladnám!

Csókoltad-é halott fiad
Csukott szemét, lezárult ajkát?
A nagy kínszenvedés miatt
A lelked félig kisohajtád . . .
Hogyan? le tudnál mondani,
Hogy egykoron, milliom évvel:
Még rádnevetnek ajkai,
És megölel rózsás kezével?

A föld porát mért öleled,
A hol anyádat eltemették,
Hol szép, szelíd szerelmesed
Elállt szivét a földbe tették:
Ha csak olyan por az a por,
Ha szó-szellő: hogy az fölébred, —
A többi földdel összefoly
S élelme lesz a fagyökérnek?

Ki vén, ki árva, ki beteg,
No, mondd el, élni mért kiván még?
Mit dűlőre nem vihetett:
Az tartja vissza, az a szándék!
Hogyan, miképp? A szárnyszegett
Vágy, eszme, cél, — mind veszve, veszve?
Mit? A hant téged is befed,
Te hit, te vágy, te cél, te eszme?

Nem. Annak mégis lenni kell!
Föltámadunk ama napon!
Szívem minden verésivei
Bizonygatom, bizonygatom.
Hogy, mint a fű, fa levele
Elmúljak, lelkem kisohajtván?
Ñ Istent tagadnám meg vele,
Ha mélységes hitem feladnám!

 

Móra István:

Kenyérszegéskor

Kinyitták a virágok kelyhüket,
Fahegybe' már a fürge nyári nap;
Sürgő családom régen talpra kelt,
Együtt ülünk ákácaink alatt.
Előttünk tiszta, sávos abroszon
Szegetten a hajnalba' sült kenyér,
Kisebb fiunk imáját zengi még :
Es addig a másik kettő se kér.

Rózsás pilise lesz majd a mienk,
Piros karéjra vár a két nagyobb ;
Tudom, picim, minőt szeretsz te is :
Alsóhajast szelek neked, nagyot!
. . . Nem kérdi senki: lesz-e még egyéb ?
Elégedett, a lelkem, mindenik;
Csak arcodon látok könnyed borút:
Hogy mást is mért nem adhatál nekik.. .

Ne bánd, cselédem, aggó, őrködő, —
Tudod, szegény tanitó-nép vagyunk,
Hogy friss kenyér párolg ez asztalon,
Azért is mennyi hálát adhatunk!
Hány van szegényebb, hány van éhezőbb?
Es hány visel sötétebb gondokat —
De rózsaszálom, mondd meg édesem:
Lehet-e nálunk egy is boldogabb?

S ez a kenyér, e barna, e kicsiny,
Ez a világon a legjobb nekem :
Lisztjében nincsen szitkozó panasz,
Mások könyét izén nem érezem,
S munkám, mit annyi oktalan lenéz,
Kedves nekem, hisz olvan isteni:
A nyers anyagból, melyet Isten ád,
Segítek én embert teremteni!

Mit ér a dúsak pergő élete,
Ha nem fakad virág s gyümölcs nyomán?
Mit ér a fény, a bőség tengere,
Ha nem segit a lelkek nyomorán ?
. . . Az illatos kenyér kezembe van,
Az égre száll derűit tekintetem :
Hogy dolgos éltet adtál részeműl,
Imádlak, áldlak édes Istenem!

 

Móra István:

Mindennapra

Parancsodat követve híven:
A Nap bevonta lánggal égő szárnyát, —
Uram, feléd fordítom szívem,
Előbb, a míg nehéz szemem lezárnád.
Hajnal hasadtán száz gond kényszerít;
Csak röpke szóval említnem neved, —
Esengő lelkem érveréseit
Ilyenkor, este küldöm el neked.

Irgalmasságod bő palástját
Terítsd reánk, terítsd, — baj úgy nem érhet,
Ezen a hosszú éjszakán át
És mindörökkön ótalmazd e fészket.
Te légy mi pajzsunk, védő fegyverünk,
Ujjunkon fogva vigyen szent kezed; —
Te nálad nélkül elzüllünk, veszünk:
Ügyeljen ránk mindentudó szemed.

Te gyámolíts lélekbe', testben,
Heten siratjuk, lásd, kínom ha támad ;
Ó, adj erőt: bizvást viselnem
Nehéz nyűgét az élet búbajának.
Aztán, ki éhen veszni nem hagyod
A cinegét, mely itt nyomorg velünk,
Ki a bolygó vadat megitatod:
Ne hagyj Ínséget látni minekünk!

Ha a tél szigorgat, — óh, ne fázzunk,
A tűzhelyünk tüzére légyen gondod;
Ne engedd, hogy hüljön ki házunk:
Meleg szobában enyhülők a gondok.
S ki a madárnak hulló tollaért
Növesztesz újat, sűrűt, meleget:
Hozzád fohászkodom ruházatért:
Fedezd be én esendő testemet.

Tudod, hogy kincset so'se kértem,
Mely ott heverjen ládám rekeszében
S aztán, ha majd alunni tértem:
Rajt' összeveszszen síró házinépeni;
Csak egy kincsem vau, szeplőtlen nevem,
Hajolni nem tudó önérzetem,
O, hagyd meg ezt én istenem nekem,
Lelkemből koldus soha ne legyen!

S ez asszonyt nézd, e hófehéret,
Kinek szívében
nincs a bűnnek
ágya,
Miattam őt so'sem itéld meg
S ne csurgass ürmöt (értem) poharába . . .
Segítsd nevelni kicsinykéjeit,
Kikért nem alszik éjnek éjszakáján, —
Igazságod ne ártson meg nekik:
Apák bűnéért késő bosszút állván . . .

A zsellérházat, hol születtem,
Tartsd békiben, ne érje bánat;
Vigyázz, vigyázz reá szünetlen,
Te légy oszlopja induló falának.
A hány avult zsindely a fedelén:
Oly sokszor áldd meg igaz istenem, —
A két öreg is ágya peremén,
Te hallod, együtt könyörög velem!

Van egy-két hívem, jó barátom,
Atyám, kíméld meg őket minden
rossztul; Te szíved rájok úgy vigyázzon,
Mint ők takarnak engem a gonosztul.
S puhítsd meg szomjú ellenségemet,
Veszendő nem lesz békítő szava, —
Avagy tipord, taposd el éltemet,
Ha tudva könnyet ontok valaha . . .

Az éj leszállt. Ringass el engem,
Látatlan csókod ejtsd a homlokomra.
Megháborítlan hagyj pihennem,
Legyen kezednek tűzre, vízre gondja;
S ha majd a hajnal túl a tengeren
Fölébred, akkor kelts föl, istenem,
Új verejtékhez adj erőt nekem,
Álmomban, ébren: mindig légy velem !

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf