A főcinkos

Magyar népköltés

Amott kerekedik
Egy fekete felhő,
Abba tollászkodik
Egy fekete holló.

Szállj le, holló, szállj le
Tömlöc ablakára,
Tömlöc ablakáról
Tömlöc ajtajára.

Hadd izenek tőled
Apámnak, anyámnak,
Apámnak, anyámnak,
Jegybeli mátkámnak.

Ha kérdik: hogy vagyok
Mondjad, hogy rab vagyok,
Szegedi fogházba
Térdig vasban vagyok.

Térdig vasban vagyok,
Könyékig bilincsbe,
Kisapadt a szemem
A nagy sötétségbe.

Az én fejem alja
Egy tégla-kövecske,
Takaródzó dunnám
Az tömlöc teteje.

Az én derekaljam
Az tömlöc feneke,
Az én égő gyertyám
Kígyók, békák szeme.

A szegedi fogház
Kőbűl van kirakva,
Az én édes anyám
Sírva jár alatta.

Ne sírj, édes anyám,
Így kell ennek lenni,
A sok gonoszságért
Így kell megszenvedni!

Édes apám, anyám
Sokat kért a jóra,
De én nem hajlottam
A szülei szóra.

Ráhajlanék, de már
Késő hull a könnyem,
Tizenkét rablónak
Főcinkosa lettem.

Tizenkét rablónak
Főcinkosa lettem,
Szegedi fogházba
Ezt köll megszenvednem.

Szegedi törvénybe
Huszonnégyen vannak.
Mind a huszonnégyen
Rólam tanácskoznak.

A huszonötödik
Levelemet írja –
Az a híres dáma
A nevem diktálja.

No, te híres dáma,
Ne diktáld a nevem,
Az Istenre kérlek,
Hadd meg az életem!

Adta volna Isten:
Ne láttalak volna,
Híredet, nevedet
Ne hallottam volna!

Híredet, nevedet
Ne hallottam volna,
Talán egypár évvel
Tovább éltem volna!

Leterítik nekem
A fekete könyvet,
Abból olvassák ki
Az én sentenciám.

Egyik azt kiáltja:
«Föl kell akasztani!»
Másik azt kiáltja:
«Fejét el kell venni!»

Uraim, uraim,
Felséges uraim,
Segítsetek rajtam,
Ha Istent ismertek!

Uraim, uraim,
Felséges uraim!
Kár volna még nekem
Akasztófán csüggni!

A göndör hajamat
Varjúk kivájni,
Fekete szememet
Hollóknak kiszedni.

Szép piros orcámat
Napnak hervasztani,
Szép pamuk gatyámat
Szélnek lobogtatni!

Szép szattyán csizmámat
Szélnek összeverni,
Sárga sarkantyúmat
Szélnek megpengetni!

In: Endrődi Sándor: Magyar népballadák