Móricz Zsigmond: Kossuth Lajos

Ma egy könyvet kaptam Kossuthról, amely visszavarázsolt gyermekkorom s ifjúkorom legtüzesebb, legszenvedélyesebb s legdíszesebb álmai közé. 

    Én még abból a generációból vagyok, amelyik Kossuth katonájának nőtt. A legelső ének, amit életemben megtanultam, az, hogy: «Ha mégegyszer azt izeni, mindnyájunknak el kell menni.» Körülöttem mindenki valami határtalan rajongással beszélt Róla s mivel már igen korán, kisgyermekkorban látnom kellett, hogy ez a rajongás csak szó, szó, szó: én annál forróbbra hevültem a Kossuth-imádatban.

    Életem első húsz évének semmi más politikai tartalma nincs, csak amit a Kossuth név jelent. Úgy látszik, az elnyomatás mindaddig annyira egyenletesen erős volt, hogy a Kossuth-koncepció teljesen kiküszöbölte az összes politikai hiányérzetet.

    Eleinte falun éltem, vagy a falu hatáskörében. A falu pedig még akkor igen kevésben különbözött az ötven évvel azelőtti jobbágyközség életétől. Csak annyiban, hogy Kossuth-szabadságban élt. Vagyis fel volt szabadítva a földesurak, a papok s a mogyorófavesszős hajduk zsarnoksága alól. Még az öregek a jobbágyvilág gyermekei voltak, de már az akkori férfinemzedék a forradalom után született.

    Vakon esküdtek Kossuthra. Kosút, Kusút. Ez volt az egyetlen jelszó, amely érintetlenül, tisztán s szentül hangzott ezekben a színmagyar, kálvinista kis falvakban.

    Hogy mi volt a tartalma ennek a szónak, azt nem hiszem, hogy tisztán tudta volna valaki. Kossuth jelentette a szabadságot, a király elleni harcot, Bécs ellen mindent. S az volt a legnagyobb baj, amit éreztek. Nagyobb baj volt, mint a kenyértelenség, mert az adót jelentette. A vidéknek nem volt földesura. Ahogy ma mondjuk, a földeloszlás kedvező volt. Mindenkinek megvolt a maga kis földje s a harmincholdas gazda földesúri hatalommal bírt. De legalább is azzal a tekintéllyel. Urat, szolgabírót, alispánt sohase láttunk. A pap képviselte az Istent, a jegyző az államot. Boros Ferenc nagygazda, fürtös gubájában a falu kortese, a politikát. Kossuth Lajos mindent.

    S Kossuth Lajos még élt. Már nagyon öreg volt. Kilencven éves; de még élt s még mindig elhozhatta a «tisztát s Türr Pista a puskát».

    Aztán Debrecenbe kerültem a gimnáziumba. Ott a Kossuth-kultusz még hangosabb s még erősebb volt, tudatos s nevelő hatású. Lényegében ugyanaz, ami a falun. Abban a kispolgári körben, ahova be voltam ágyazva, ugyanolyan áhítattal s halk litániával emlegették a negyvennyócat. De itt már nem mondták fóradalomnak, hanem szabadságharcnak. Iskolai terminológia volt már a kérdés neve s ahogy beszéltek róla, az is iskolai, önképzőköri elbírálás volt. Maga a név itt sem jelentett másat, mint a faluban: valami homályos szabadságvágyat s szükségletet: Ausztria elleni dacot, harcot; szabadságvágyat. El kell szakadni Bécstől s akkor ugyanúgy élni tovább, ahogy most élünk. Csak éppen nem fizetni adót Bécsnek, hanem azon a pénzen nemzeti hadsereget tartani. Debrecennek már volt csatája, amelyet augusztus 2-án az egész város megült s ünnepelt, s szidták Görgeit, aki cserbenhagyta Nagy Sándort.

    Szociális tartalma ennek a Kossuth-kultusznak nem volt. Sőt már itt elítélték Kossuthnak a jobbágyfelszabadító munkásságát. Ez már vörösszínű cselekedet volt, bár a vörös szín akkor még nem volt lefoglalva a népfelszabadító mozgalmak számára. De azért olyan bikavadító volt minden, ami a negyvennyolcas idők jobbágykérdésére vonatkozott. Az itteni ismerőseim kisnemes családok maradékai voltak, akik elvesztették egy-két jobbágyukat s kishivatalnoki sorba szorultak a megyénél, a városnál, az iskoláknál s hivataloknál. Megőrizték azonban falusi úri mentalitásukat s világok választották el őket a csordástól, aki reggelenként kihajtotta a tehenet, végig a Mester-utcán.

    De a honfi érdemekért megbocsátották a nemesi előjogok elleni vétket: a háromszázados harc Ausztria ellen, különös, jobban szította őket, mint az ezeréves a jobbágyok ellen. Kossuth honmentő jelentősége fölibe emelkedett s elfeledtette, elmosta a szociálist.

    Akkor jött, 1894 tavaszán a megdöbbentő, lesujtó hír, hogy meghalt Kossuth Lajos.

    Éppen kiütött a vakáció. Még hallottam a debreceni Nagytemplomban Dicsőfi József prédikációját s örökre feledhetetlen maradt számomra, hogy a pap a szószékben ugyanúgy zokogott, mint én a karzaton s mint az egész közönség a nagy templomban, ahol annakidején a szabadságot kikiáltották. Az a templom abban az órában valóban a magyarság egységes nagy temploma volt, színültig töltve a magyar szabadságvágyak roppant feszítő hangulatával.

    Másnap utaztam a szüleimhez, akik akkor már Sárospatakon laktak s ott folytatódott ugyanaz a hangulat. Pontosan ugyanolyan feszültségű nemzeti fájdalom töltötte be a távoli kisvárost s éreznem kellett a magyar lelkeknek egységes nagy összeforrottságát a Kossuth név varázslatában. Nem hiszem, hogy az ezeréves haza történetében lett volna még egy ilyen mindent elvarázsoló államférfiúi jelenség, aki az egész tömeget oly hosszú időn keresztül annyira egy síkon s egy feszültségben tartotta volna.

    Ez a varázslat különös volt. Anyám sírt, ha Kossuthot bántották és én vele sírtam. Mindig elragadtatás, lelkesültség tört ki rajtam, a Kossuth nevére. Ez nem volt az én sajátom, ez tömeghatás volt: magyar láng. S mihelyt magam kezdtem eszmélni: meg is tört.

    A kiállítás évében a sárospataki piacon nagyvásár volt. Most harmincöt éve éppen. Egy üres és jeltelen helyen tíz fillérért, vagy talán csak kettőért, nagy lármával kiabálta az árus, hogy ott a Kossuth Lajos hangját lehet hallani.

    Dermedten s dideregve a belső láztól, fizettem be a filléreket, hogy meghalljam, mit mondott Kossuth Lajos a hozzá Turinba elvándorolt ezertagú magyar küldöttségnek.

    A fülemre kellett emelni egy kis fekete kagylót s aztán megindult valami berregés s hallottam távolról, mintha egész Turinból hangzana, az isten, a félisten szavát.

    - Tisz-telt-pól-gár-tár-saim!...

    Oly mély megdöbbenés volt bennem, hogy nem feledtem el soha a roppant megilletődést és kiábrándulást.

    Rekedten, tagolva hangzottak a szavak. Méltóságos és ünnepélyes szavak s papos hang. Egy-két mondat volt az egész s akkor már át kellett adni a hallgatót másnak. Bizonyára viaszhengerre vett fonogramm volt.

    A hang hallatszott, amely addigi életemben állandóan mint valami varázslatos létezés lelkesített. Hang volt, de megkopottan, nagyon öregen s fogatlanul és jelentés nélkül zörgött belém.

    Tántorogva mentem tovább s soha máig, senkinek el nem mertem mondani, mint valami szentségtörést, hogy nemhogy nem varázslattal, de megsemmisítően hatott rám a szónoklatnak az a régi-régi formája, amit az a néhány szó jelentett a multból...

    Attól kezdve revizió alá vettem önkéntelenül a kossuthi varázst.

    Félve olvastam, ha valahol Kossuth-irást közöltek s mindig hallottam az ünnepélyes és szótagolt szavakat. Már ebben az időben Vázsonyi volt a pataki kerület képviselőjelöltje s ott voltam, mikor az esőköpenyes pesti fiskális igen kevés ember előtt programmbeszédet tartott a városház előtt. Új forradalomtól tartották féken a népet. Molnár János főbíró, a későbbi kisgazda-főrend maga is ott volt, hogy az esetleges kitöréstől megmentse a várost. Már nekem ez az új képviselőjelölt, aki közvetlenül s csevegve beszélt és súlyos igazságokat mondott az akkori élet bajairól, izgatóbb s lázítóbb volt, pedig éreztem, hogy jelentősége csak a koré.

    *

    Most elolvastam ezt a könyvet, amely igen egyszerűen, igen értelmesen közli egy rendkívüli életpályának a történetét. Az író, Hegyaljai Kiss Géza úgylátszik szintén pataki diák, tehát ugyanannak a világnak a gyermeke, ugyanazokból a lelkiségekből indul ki, amelyből annakidején én is táplálkoztam. De benne rendületlenebbül maradt meg a Kossuth-nimbusz, bár sohasem csap túl a frázis felé. S éppen ez a józansága s egyszerűsége mégegyszer fölkavarja bennem mindazt a szédült lelkesedést, amelyet a gyermekkor érlelt s gyüjtött lelki tömlőbe.

    Ki volt ez a Kossuth Lajos, aki pataki diákból, újhelyi fiskálisból, országgyűlési szótalan követből, s hosszú évek börtöni rabjából szokatlanul s váratlanul hónapok alatt az ország csúcsára szökött?

    Ki volt ez a Kossuth Lajos, aki negyvennyolcban a világ egyetlen vértelen forradalmát megcsinálta? Mert odáig forradalom volt az, míg végrehajtotta a jobbágyfelszabadítást. Azontúl szabadságharcos lett, mikor a zsarnoksággal szembe vitte a nemzetet, hogy megvédje a napok alatt elért polgári eredményeket.

    Ki volt ez a Kossuth Lajos, aki mint a tűzmadár szállott fel a magyar forradalom üszkeiről s bejárva az akkori kulturvilágot, a nemzeti szabadság szimbolumává lett az emberek lelkében?

    *

    Neve mai is él: jelent. Mint szimbólum megfogyott, mert egy korszak sem képes a következőnek maradéktalanul megfelelni. Ma már a tízéves távolság a generációk közt szakadást jelent. Ma már nemcsak a hatvanévesek nem értik meg a harmincéveseket, hogy a huszasokról ne beszéljünk, de még a negyvenévesek sem. A negyvenéves nemzedék reakciós és elmaradott gondolkozású a harmincévesek szemében. S ennek oka az, hogy rohamosan fejlődik az élet megértésénél a szociális gondolat.

    Éppen ezen a ponton marad üres és hiányos a kossuthi koncepció a nemzet építésében, a mai ember számára.

    De azért ma is jelent: egy ragyogó fénykéve: a nacionalizmus mint ideál. Kossuth géniuszának hatása napjainkig elért: a kossuthi nacionalizmus várbástya maradt mindaddig, amíg a nacionalizmus a legfőbb csoportszempont és csoportérdek az emberiség számára. Ma az indiai forradalom a kossuthi elgondolás alapján történik: a nacionalizmus várának kiépítése folyik a Gandhi vezetése alatt.

    Európában azonban a világháború után, a világforradalom alatt szinte az összes nacionalista követeléseket teljesítette az Idő. Szinte túlzottan, mert minden egyes nacionalista keretben benne szorult egy-két kisebbségi tömeg, amely, mivel sem egyesülni nem tud a határokon túl levő nagyobb tömegű s fajsúlyú rokonaival, sem egyedül nem képes arra, hogy a hirtelen fölszakadt nacionalista államhatalommal megbírkózzék, csendes szenvedésben, várakozásban, szebb jövő reményében éli életét. De mi lehet a jövő, amely őket kecsegtetheti? Hol van az a politikai lehetőség egy-egy ilyen új államalakulat keretében, amely az összes kisebbségi elemet megnyugtathatja s kielégítheti?

    Nyilván nem a nacionalizmus kereteinek további merevítése.

    Bár erre van némi példa éppen a magyar multban. Erdély a fejedelemségek alatt a három náció országa volt. Külön politikai jogokkal bírtak a magyarok, a székelyek s a szászok. Az, hogy a székelyek rendje a magyaroknak nevezett rendtől külön jogkörrel vált el, mutatja azt, hogy az egyfajú, egynyelvű népek kebelében is előállhatnak területi vagy más okok miatt olyan lehetőségek, amelyek szinte idegenné, ellenséggé s mindenesetre külön jogi személlyé tehetik a testvéreket. Ott a fejedelmek csak a három nemzetnek mindenkori tekintetbevételével kormányozhattak. Ennek kifejezésre kellett jutni pl. a hivatali tisztek kinevezésében, az adó kivetésének mennyiségében s módozataiban s az egyes nációk személyes kívánságai respektálásában. Valami ilyen harmóniára van szükség ideiglenesen is mindenütt, ahol kisebbségek élnek a többség hatalma alatt.

    De ma már nem végleges megoldás egy ilyen nacionalista rend sem.

    A nacionalizmus várakká vált, amely arra való, hogy tovább folytassák a nemzetek egymás elleni háborújokat, mint ahogy valóban folytatják is.

    A kossuthi koncepció nagyon érdekesen ott növekedett meg általánosabb és magasabb jellegűvé, mikor Kossuth elszakadt a hazától s a nyugati demokráciák hatása alatt új szempontokat vett fel. Ekkor alakult ki benne pl. a Duna-konföderáció terve. Az a gondolat, hogy a Duna mentén élő nemzetek szövetségre lépve, valamelyes közös alkalmi szervezettel végezzék életük továbbépítésének munkáját, idehaza Magyarországon sohasem volt népszerű. Első elismerését csak a forradalmak idején nyerte el. A régi magyar világ sohasem fogadta el Kossuthnak ezt a gigantikus gondolatát, sőt csalódottan nézték Kossuthot ilyen «téveszmék» rabjának. Az volt az érzésük, hogy ez a Kossuth már nem az igazi Kossuth.

    Nálunk Kossuth máig megmaradt a magyar nép számára kifelé a nacionalista egység, befelé a demokratikus népparlament hősének.

    *

    Rendkívüli elme: egy új formájú Napoleon. Az emberi elme történetének csodálatos jelensége.

    Az ellene kiadott körözvény azt mondja: «beszél németül, magyarul, deákul, tótul, franciául, olaszul, zsidóul, görögül, angolul és török nyelven, keveset oroszul».

    Az embert új s új varázslat fogja el, ha a nyugati népeknél kíséri különös útján. Minden beszéde egy-egy csata; egy-egy nyert csata. Ahogy megtámadta, megragadta és bilincsbe verte a szíveket: a szónoklat utolsó nagy hadjárata. Egy Emerson így üdvözli:

    «Önben nemcsak a szabadság, de a Sors emberét is látjuk. Mi önben a szabadság angyalát látjuk, amint tengerek és országok, pártok, nemzetiségek, magánérdek és önhittségek fölé emelkedik, kettéválasztja a népeket, bárhol jelenik meg, de pártjára mindenütt csak a jókat nyeri meg.»

    Cobden, az angol politika akkor egyik legnagyobb embere:

    «Kossuth manchesteri beszéde az emberi elme legcsodálatosabb remeklése, mit halandó valaha teljesített.»

    P. C. Headley:

    «Kossuth mintha az egész jelent áttekintené és az egész jövő tárva volna előtte.»

    S ez az utolsó a legkülönösebb megfigyelés: ez jellemzi legjobban a kossuthi elme helyét az emberi lélek munkájának síkján.

    Kossuth valóban az egész jelent megismerte s csodálatos elgondolásai, látomásai, koncepciói voltak a jövőre. Gondolatai egy század alatt sorra megvalósulnak s annyira az élők tömegének szükségleteiből indultak ki, hogy azzal varázsolta el a hallgatókat, hogy a lelkek mélyén szunnyadó kívánalmakat jelentette ki prófétáló szavakban.

    *

    Kossuthot mindenekfölött jellemezte a tömegekkel való együttgondolkodás.

    Számára az emberiség roppant tömege igen egyszerű egységekből állott: nemzeti tömbökből.

    A nemzetiségek közötti feszültség oly tiszta volt előtte, mint az egyes családtagok jellemének ismerete. Földrajzi testeknek érezte a nemzeteket s térképszerűen éltek egymás mellett az ő lelkiségében az egyéniségek. Páratlan megérzéssel ismerte föl a nemzetjellemek színét, illatát s erejét. Hatékonyságának s törekvéseinek feszítő tartalmát. Az összes nemzetek benne éltek, összes kritériumaikkal együtt. Pontosan tudta kijelölni az ütközési pontokat s a végcélokat.

    Szemében ezek az egyes nemzeti egységek nem osztódtak tovább, ezért tudott minden pillanatban a sebek elevenjére tapintani. Nem komplikálta az egyes területeket mélységben, csak szélességben. Az ő korában nem is élt még a lelkekben, vagy csak éppen megindult, ismeretlen egyéniségekben, az új harc, amely a társadalmi rétegződés alapján találja meg az embertömegek egymásra való hatását és irányát. Ő még nem tudott, vagy számára nem volt fontos és működő a szociális gondolat. (S még egy más világnak volt tudósa és harcosa. Kossuth Lajos valósággal lezárja egy nagy korszak minden munkásságát saját koncepciójával, amely mint olajat a víztől, választja el a nyelvi s ethnografiai keretekben kialakult nemzetegységeket.

    A kossuthi politika nem ismeri a statikai méreteket, ő csak a sík irányokat látja s a parallel arányokat.

    *

    Úgy látszik, az emberiség kiél egyes elgondolási formákat. A világháború az általa kijelölt nemzeti gátlásokon robbant ki. Így jutottunk el a ma térképéhez, ehhez a csodálatos szaggatottsághoz, ahol a végcél mintha az lett volna, hogy minden nyelvhatár országhatárrá alakuljon.

    Kossuth Lajost «két világrész néptömegei és államférfiai hallgattak tátott szájjal és könnyes szemmel. Riporterek sokkal izgatottabbak voltak, mint hogy e politikai Luther beszédeit pontosan jegyezhették volna»... Ez a Kossuth, akiről szintén Cobden mondja: «kétségkívül csodálatos tehetség; nemcsak korának első szónoka, hanem az elsőrangú adminisztrátor ritka képességeit felsőbbrendű erkölcsi tulajdonokkal és rendíthetetlen bátorsággal egyesíti magában. Ez több, mint amennyit egy Demosthenesről vagy egy Ciceróról el lehet mondani». Ez a Kossuth az amerikai képviselőház Kossuth-bankettjén megtalálja egy csodálatos mondatban azt az alapgondolatot, amely kiindulópont lehetne a mai Európa összetört életének újraépítésében:

    «Boldog az ön hazája, uram, mert az Úr áldása kiválasztotta, hogy bizonyítsa be sok szabad állam szövetségének dicsőséges kivihetőségét. Minden állam megtartván államjogi önkormányzását s mégis egyesülve egy nagy egészben. Minden csillag ragyogván tulajdon fényében, összesen mégis csak egy csillagzatot képez az emberiség égboltozatán.»

    *

    Kossuthot csak Napoleonhoz lehet hasonlítani.

    *

    De a kettő között Kossuth az emberibb és a modernebb alak.

    Napoleon a kard erejére támaszkodott, Kossuth a gondolatéra.

    Napoleon az emberi önzés gigászi méretét jelképezi. Szerepe s munkája, hogy az akkor szintén összetört s elavult állami s társadalmi formák közt élő Európát a saját ereje s hatalma alatt egyesíti, bár ideiglenes, de szimbólikus tömbbe.

    Kossuth korának központi gondolataival át s átjárta az emberiség lelkét s előkészíti a késői s távoli egyesség megérzésére s megértésére.

    Napoleon sem végzett végleges munkát és Kossuth sem. A Napoleon konglomerátuma vele széthullott, de utána egy jobb s egészségesebb világszellem maradt s Kossuth, aki csak ideáknak légióival ment a harcba, szintén elvégezte azt a munkát, amit a Sors reá bízott, hogy az emberiség szemét felnyissa tisztult és hasznos és teremtő új lehetőségek megértésére.

    Emberileg is van köztük méretben hasonló: az emberi elme nagyságának két roppant hőse. Az ajacciói fiskális fia s a sátoraljaujhelyi fiskális egyformán az agy szinte kimeríthetetlen munkáját végezte el.

    S jelentőségük ugyanaz: Európa széttépett faji elemeinek egyesítése. Napoleon a kard hatalmával saját birtokában tömörítette a népeket. Kossuth a szó erejével hirdette a dunai konföderációt, vagyis a mai Pán-Európát.

    Végleges megoldást nem tudtak elérni, de az idők az ő elgondolásukat életté változtatják.

    Szépség-jóság-igazság lett a harc és az álom, amit jelentettek.

    *

    Az emberiség új és új utakon keresi a világbékét és a fejlődést.

    De ezen a gigászi úton vezérelmék mutatják azt. Kossuth a legnagyobbak közé tartozik, akik valaha kiállottak az emberek szeme elé, azzal a felelősséggel, hogy kinyujtott ujjal mutassák meg az utat.

    S ujjmutatása, volt idő, amikor egyenes és gyámolító hatású volt, hasonlatos a szuggeráló varázslók ujjintéséhez, amely az embert varázsálomba meríti, vagy új erőket fakaszt benne. Gyógyító és életörömfakasztó volt az ő ujjmutatása s a magyarság büszke lehet örökre, hogy volt egy fia, aki az egész emberiség szine elé szökött és mint fárosz világított a végtelen bajok és zűrzavarok közt, amit az emberi élet jelent.

     

    1930

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf