Rákosi Viktor: Elnémult harangok

/részlet/

    „…

    - Én Simándy Pál, garabói református lelkész vagyok.

    - Mi tetszik?

    - Főbenjáró dolgot óhajtok méltóságodnak tudtára adni.

    A főispán rágyujtott egy vastag cigarettára, s közben ugy a cigarettával a szájában odamordult:

    - Mi az?

    - Méltóságos ur, Todorescu, a garabói oláh pap, hazaáruló. A bukaresti liga fizetett ágense, most is van ott nála egy oláhországi ember. A titkos nemzeti komité tagja...

    A méltóságos ur idegesen rántott egyet a vállán, s közbeszólt:

    - A havasi oláh konspiráció vezére. Hóra és Kloska, Janku... Ugyan fiatalember, pap létére hogy hihet el ilyen agyrémeket? Hiszen azért, hogy maga előre menjen, nem kell ilyen mesé­ket kitalálnia.

    Simándy megdöbbenve nézett az előkelő urra.

    - Nem mese ez, méltóságos uram...

    - Badarság. Todorescu a legmegbizhatóbb emberünk. Mindig beszállítja hiven, egy szálig a voksait... Az installációmon ő mondta a vidéki papság nevében a beszédet, olyan hazafiasat, hogy már szó van arról, hogy kitüntetésre terjesszék föl...

    - Méltóságod... tehát... azt hiszi... nem... hajlandó...

    Ugy hebegett, mint egy gutaütött.

    - Örökké a református papokkal van bajom. Micsoda nyughatatlan vérü, megférhetetlen emberek maguk. Több bajom van magukkal, mint az oláhokkal... Egyéb se kéne még, mint hogy az én megyémben konspirációt fedezzünk föl. Azt ajánlom magának, hogy menjen haza, és huzza meg magát. Az örökös politizálás öli meg magukat. Na kinder, was gibt’s denn?

    Ez már a két fiunak szólt, a kik pokoli lármával berontottak, s apjukra csimpaszkodtak.

    Simándy pedig szó nélkül kitántorgott. Sulyos ütést kapott. Egy világ omlott össze benne. Hite a hazában, hite az államban.

    Odakint megállt, s bután rábámult a huszárra. Milyen fényes a kardja, milyen cifra a ruhája! Milyen büszke legény! Büszke, mert ostoba, mert nem tudja, hogy nincs mire büszkének lenni. Miért visel ez a tökfilkó kardot? Mit őriz? Van itt mit őrizni? Kiveszett már innen, minden, a mire vigyázni érdemes volna.

    Vagy talán az állam más, mint a haza? És ez a huszár az államot képviseli? Az állam lehet cifra, büszke, a haza pedig rongyos, koldus és megalázott? Kétféle fogalom ez?...

    Ott állt hajadonfőtt és süvegét csavargatta a kezében. Azután megindult, sokáig barangolt, de megfázott és melegre vágyott... Bement egy kocsmába, evett, ivott és a meleg kuckóban jól érezte magát. Tisztán állati érzései voltak, a nemesebb részek elzsibbadtak benne, a lelke elkábult. Az étel egészen jól esett neki. Még bosszankodott azon, hogy a leves annyira sós és nevetett a pincérnek azon a bárgyu megjegyzésén, hogy a szakácsné bizonyosan szerelmes. A bort is nagy gonddal és erős mennyiségben szürcsölte. Még többet is szeretett volna inni, de hirtelen eszébe jutott, hogy hátha nincs nála elég pénz. Milyen különös volna, ha adósságba a kocsmáros ott fogná a téli kabátját. És itt eszébe jutott az oláh metropolita. A négy lovával, a cifra huszárjával, a selyem ruhájával, az arany keresztjével... Ez a kép vonult el előtte, miközben a borjupörkölt zsiros levébe nagy kenyérdarabokat mártogatott.

    Most a kocsmárosné jött be két kis fehérbe öltözött lányával. Kezet csókoltak az apjuknak és távoztak.

    - Hová mennek a kis lányai? - kérdé Simándy.

    - A katolikus templomba. Föltámadásra.

    Az igaz. Azért nem hallott hát tegnap egész nap és ma még harangszót. Föltámadás. És holnap husvét... Erre is megivott egy pohár bort... Nem támadt benne e szókra visszhang. A kocs­máros kinyitotta az összes ablakokat...

    És most egyszerre megkondultak a város összes harangjai, hirdetvén a Krisztus föltámadását... A levegő tele lett ezzel a zürzavaros és mégis oly harmonikus zenével, ott zugott Simándy fülében is és alvó lelkét fölébresztette. Kiesett kezéből villa, pohár, kezei önkénytelenül összekulcsolódtak, s hallgatta a harangok hivó szavát.

    Igen, ha minden elpusztult is, - él az Isten.

    Ha mindenben csalódott is, az Istenben nem csalódott. S homályosan derengett benne, hogy van egy pontja a földnek, hol neki kötelessége az Isten dicsőségét hirdetni. És érezte, hogy ő most nincs ott, megszökött onnan, az ő harangjai némák, mozdulatlanok, nem röpitik föl az égbe a hivők imádságát.

    Haza kell mennie.

    Fölkelt, de lábai mintha vasból lettek volna. Fizetett s eltávozott. Nem nézett se jobbra, se balra, nekivágott a mezőknek.

    Mikor már a város, a harangzugás messze mögötte volt, eszébe jutott Papp Mózes. Mi dolga is van neki Papp Mózessel? Igen, a kocsival várja. Majd hazajön.

    Sebes léptekkel haladt a hegyek felé.

    Elhagyott volt erdő és mező. Minden ember behuzódott a faluba, városba ünnepelni. Odakint csak a pacsirta dicsérte az Istent, ég felé szállván. A magányos vándor futott, pihenés nélkül futott, nem nézve se jobbra, se balra. Szemét lesütötte, de nem látta a földet, néha hátranézett, vagy lopva körül, s szivét összeszoritotta a nagy magányosság, a néptelen sikság csöndje, mely fölött a tavasz könnyü lehelete uszott.

    Késő este volt, mikor megérkezett Garabóra. Ruháját megtépdesték az erdei ágak; arcát is fölkarcolták a galyak. Ott állt rongyosan, véresen, izzadságtól összecsapzott hajjal és testéhez tapadó ruhával.

    A konyhában Sára néni olvasott egy nagy öreg bibliából, s keresztet vetett magára, mikor a gazdáját meglátta. Simándy intett neki, hogy hallgasson, maradjon csöndesen. Aztán eldobta a süvegét és a tűz mellé ült. Az öreg asszony a helyén maradt. Nem mert mozdulni s rémülettel nézett a papjára. Végre, mikor Simándy szemei egy percre lecsukódtak, halkan fölkelt, elő­keresett egy fehér kendőt, s szeliden letörölgette ura arcáról a vért és verejtéket.

    Simándy melléből kínos sóhaj fakadt föl.

    - Hagyjon, hagyjon! - szólt rekedten.

    - Instálom, nem tetszik lefeküdni?

    Simándy intett, hogy nem.

    - Tetszik tudni, mi történt?

    Simándy nem felelt.

    - Az oláh papné, a lánya, meg a két ur elutaztak. Bukarestbe utaztak. Nem is jönnek többet vissza.

    Az oláh papné lánya? Ki az? Simándy nem felelt. Az öreg asszony elkotródott. Sokáig ült mozdulatlanul, aztán egyszerre fölugrott, s lement a templomához. Ott végigfeküdt a régi, szétomlott kőfalra, a repkény és fiatal bokrok közé, s lebámult a falura.

    A hold magasan állt, minden ház ablaka világos volt. A hivek böjtölve virrasztottak és várták az éjféli föltámadást.

    Éjfél felé a házakból megindultak az emberek az oláh templom felé. Férfiak, asszonyok, tiszta fehérbe öltözködve. A lányok kezében bokréta. Az oláh templom ablakai is fölragyogtak... Simándy látta, a mint a kurátor egész háza népével az oláh templom felé vonul. Azután látta Sára nénit, a mint a ház előtt félve körülnéz, s aztán Gyorgyéval ő is az oláh templom felé elsompolyog.

    Éjfélkor az oláh templomban erős, vontatott kardal zendült föl, mely hirdette Krisztus föltá­madását. Mozsarak kezdtek durrogni, pisztolyok ropogni. A templomban levő nép énekéhez a templom körül állók nyers, szaggatott, vontatott, durva éneke csatlakozott. A hegyi lakók, a favágók, a pakulárok egészséges, erős tüdejéből vad üvöltésként szakadtak föl az áhitat hangjai.

    És akkor az aranyos ruháju pap levette az oltárról a gyertyát, meggyujtotta vele a falu első gazdájának viaszgyertyáját és vontatott hangon mondá:

    - Christos a inviat! (Krisztus föltámadott.)

    - Adeverat c’a inviat! (Valóban föltámadott.)

    Ezt felelte vissza az első gazda, aztán meggyujtván a maga lángjáról a szomszédja gyertyáját, adta tovább a szót.

    - Christos a inviat!

    - Adeverat c’a inviat.

    És igy ment tovább a tüz és az ige, emberről emberre. A legkoldusabb pakulár is ott szoron­gott a maga kis gyertyájával s várta, hogy a láng ő hozzá is eljusson. Már a templomból ki­jutott a templomudvarra, ment tovább szakadatlanul, fölhallatszott a Christos a inviat. Végre az egész templom környéke ragyogó fényesség volt, élesen látszott minden, a közeli házak, a fehérvirágos fák, a lányok, a legények, az aggastyánok... odabent a barna fatemplomban pedig megkezdődött a mise, az egész nép letérdelt, s vagy csöndes mormogással imádkozott, vagy nyers, érdes hangon énekelt. Közben zászlókkal, kettős keresztekkel, égő gyertyákkal meg­kerülték a templomot, s a föltámadás ünnepi himnuszának hangjai betöltötték a völgyet, s a komoran alátekintő bércek tetejéig verődtek.

    ...S a másik pap ott feküdt fönn a sötét templom mellett, az összedőlt romokon, s bámult alá a győzelmi ünnepre, a hold fehér, a tüz vörös fényénél mozgó, fantasztikus csoportokra... meg­dermedve bámult, majdnem a szivverése is elállt... És gondolata végigszállt egész életén... messze országokban kalandozva, a mult ködéből fölmerült néhány elmosódott arc... azután visszaszállt ide, a virágillattól terhes völgybe, hol oly jó volna boldogan élni... s hol oly jó lesz meghalni.

    A nép elcsöndesedett, a mise szertartásai folytak tovább. A gyertyák elhamvadtak, a hold el­vonult, egy pillanatra vak sötétség borult a völgyre. A hegyek tetején az ég fehéredni kezdett.

    Simándy ziháló mellel feküdt a falon. Egy az Isten, egy az Isten! De ah, ember annyi van, s annyiféleképpen imádja az egy igaz Istent. És tán annak a buta pakulárnak van igaza, a ki azzal imádja az Istenét, hogy rozsdás pisztolyát a levegőbe süti.

    Pirkadt. A völgy világosodott. Az ég rózsaszinü lett.

    A pap fényes, aranyos ruhájában kijött a templom elé, fölemelte kelet felé két karját s belekiáltott a virradatba:

    - Ex oriente lux! Keletről jön a világosság. Légy áldott, mi Urunk, Istenünk, ki megteremted a napot, mely megmelegiti földünket.

    - Légy áldott, légy áldott! - zugott az egész nép, térdenállva.

    - Légy áldott, mi Urunk, Istenünk, mert termékenynek teremted a mi földünket, melynek szunnya­dó erői a nap melegétől megmozdulnak.

    - Légy áldott, légy áldott!

    S ekkor a hallgatag templom összedőlt kőkeritésén egy tépett alak jelent meg. Kiterjesztette karjait és belekiáltott a hasadó hajnalba:

    - Légy áldott, hatalmas Isten, ki megteremted a világosságot! A sötétség a tietek volt, hagyjátok nekem a világosságot! Jertek, imádjuk az Urat!

    Ezzel a torony alá rohant, s egyszerre megszólalt a Bod Péter hatalmas szavu öreg harangja, s vele a kisebbik harang. Végigkongott a völgyön, s hosszu, mély zengése mintha zokogás volna... A pap huzta, szakadatlanul huzta... Homlokát elboritotta a verejték... És nem jött senki. A magyarok ott térdeltek a fatemplom körül és az oláh pap aranyos ruháját csókol­gatták. Az öreg harang zokogott, a kisebbik harang sikoltozott... És nem jött senki... A pap erei kidagadtak, orrán megindult a vér, tenyerén a hust véresre tépték a kötelek... És nem jött senki... És egyszerre egyet roppant valami... a kötelek elszakadtak... a harangok ércnyelve egyet‑kettőt konditott még, egy darabig rezgett még a hang, aztán vége...

    A harangok elnémultak. A pap ott állt egy darab rothadt, véres kötéllel a kezében. Meghalt az Isten!

    A pap egyet lépett, aztán elesett, összedőlt, leomlott, s hatalmas koponyáját egy éles kőbe ütötte.

    Az oláhok mentek hazafelé, arra a magyar templom mellett. Egyszerre csak néhányan meg­álltak.

    - Te Petru, nézd‑e, a magyar pap ott fekszik a temploma előtt.

    - Nagyon be talált pálinkázni a szent husvét tiszteletére.

    Sára néni sietve tört át a tömegen s nehézkes kocogással ment föl a templomajtóhoz. A parasztok látták, hogy ráborul a gazdája testére és keservesen zokog.

    - Te Petru, ez alighanem meghalt.

    Mind levették a süvegüket és bátortalanul közeledtek. De egyszerre félresompolyogtak az utból. Ur jött gyors léptekkel: a vén Zalathnay.

    Látták, hogy letérdel a pap mellé, fölemeli a fejét és megnézi. Aztán fehér kendővel letörli arcát, s homlokát megcsókolja. Aztán leereszti lassan a földre és görnyedten utána hajol. Imádkozik. Vagy tán sir... Aztán fölkel, körülnéz.

    - Oláhok, vigyétek a holttestet a házába.

    És lehajtott fővel ment Bod Péter ősi templomának utolsó papja után.

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf