Vajda Endre Tamási Áronról
Minden érzékenysége elmegy addig, hogy a Teremtett világban, a magára maradt kis asztalosinas karácsonyának rajzában, felfedezi az emberen kívüli békét, mely a teremtményekben lakik, s részese lesz ezáltal a század emberileg pesszimista, de egyetemes szempontból emelkedett dehumanizációjának.
Novellatömbjének műfaji és előadásbeli felbontása szintén ezt a fejlődést húzza alá poétikailag és statisztikailag. Nagyjából időrend szerint is meg lehet különböztetni a három nagy regényvonulat megfelelőit benne: kezdetben a Százmáriás királyfi típusú, tartalmilag még sok égi elvontsággal telt, egzaltált révületbe úszó, poetikus fájdalommal és himnikus vagy jeremiád-szerű szaggatottsággal előadott elbeszélés dominál, hogy aztán átengedje a teret az Ábel-féle pikareszk elemekben gazdag és jóval több reális tartalmat magával sodró novellának, vagy a Jégtörő Mátyás ősi mesébe visszatalált, bár a modern európai irodalom csoda-felfedezésével ösztönös rokonságot tartó műfajának…
A valamikor oly bőséges invenció, melyből a változó napok szüntelenül új témaelkapásokat csaltak ki, lassankint azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy kimerül, helyet adva a rutinnak és modornak. A csoda-keresés hosszú időre megfiatalította művészetét. Belső formája együtt haladt a stílussal, mely szüntelen elevenséggel szülte új életre önmagát.