Imre Flóra: Romantika

Mondhatni, nagyon is romantikus helyzet volt.
Az ég szokatlanul csillagos a délutáni eső után,
újhold: meglehetős sötétség;
ekkorra már a hőmérséklet is
kissé alábbszállt: huszonöt-huszonhat fok,
és – furcsamód – a páratartalom sem volt nagyon magas.
Egyszóval minden kellék úgyszólván helyén.
Emlékszem, elejével beszélgettünk:
a fiadról, akit most operáltak, de már jól van,
a Devecseri-féle Iliász-fordításról,
meg mindenféle más épületes ügyekről.
Később aztán elhallgattunk, és már csak
fogtuk egymás kezét az egész úton,
ujj ujjal játszva, izom az izommal,
a felületek, mozdulások
szeszélyes koreográfiájában, miközben
néha megsimogattad arcomat,
vállam, kulcscsontom, én pedig a combod,
és olykor néztük egymást, majd nem néztük,
merültünk el egymásba, önmagunkba,
villant a szemed, mosolyogtam,
majd végül könnyedén meg is csókoltál,
nedves-puha, búcsúzó volt az ajkad.
Aztán a Bartók Béla úton elváltunk;
te nem fordultál vissza,
én meg hazamentem a foci-világbajnokságot nézni;
Svédország-Bulgária a harmadik helyért: négy-null.
(A svédeknek drukkoltam.)