Benedek Elek: Habakuk

Volt egyszer egy király, s annak egy igen kedves udvarmestere: Habakuk a neve. Valahányszor a királynak tanácsra volt szüksége, Habakukhoz fordult, s Habakuk adott is tanácsot, de nem az ő fejében termett az. A hamis Habakuk mindig egy kevés haladékot kért, hogy el ne siesse a tanácsadást, aztán hirtelen összehívta a soktudó embereket, akik a király udvarában laktak, azok aztán meghányták-vetették a dolgot, Habakuk meg szaladt a királyhoz a jó tanáccsal, s úgy adta elő, mintha az ő fejéből pattant volna ki. Hanem a tudósok megsokallották Habakuk csalafintaságát, s panaszra mentek a királyhoz.
- Felséges királyom – mondta a szónokuk –, panaszunk van Habakukra. Mi fundáljuk ki a jó tanácsokat felséged részére, s mégis Habakuké a tisztesség. Márpedig, higgye meg ,felséged, hogy ez a Habakuk hatökör. Soha még egy jó tanács nem született az agyában. Tessék csak próbára tenni.
- Jól van – mondotta a király –, majd próbára teszem. – S kegyelemben elbocsátotta a tudósokat.
Mindjárt hívatta Habakukot.
- No, Habakuk, tudom, hogy te vagy a legbölcsebb ember az országban, s bizonyosan megfelelsz arra a három kérdésre is, amit én neked most feladok. Felelj meg hát nekem először is erre: hol kél fel a nap? Másodszor: milyen messze van a föld az égtől? Harmadszor pedig: mint gondolok én?
- Felséges királyom – izgett-mozgott Habakuk –, nehéz kérdések ezek, bizony nem tudok megfelelni mindjárt. Hanem ha három napot kapnék a három kérdésre, talán kisütnék valamit.
- Jól van, hű szolgám, Habakuk, megadom a három napot – mondotta a király, s Habakuk mély hajlongások közt eltávozott.
Hej, szegény Habakuk! Most már mit csináljon? A tudósokhoz nem fordulhatott, mert hiszen jól tudta, hogy azok mártották be a királynál. Nem volt maradása a palotában, de még a városban sem, búsan bolyongott a város határán, a végtelen pusztaságon. Amint ment, mendegélt, megszólítja egy juhász, aki éppen Habakuk juhait őrizte.
- Adjon Isten, nagy jó uram, miért olyan szomorú?
- Hej, ne is kérdezd, nagy a gondom.
De a juhász addig faggatta, hogy Habakuk elmondta, mi nyomja a lelkét.
- No, ez ugyan nem nagy dolog – mondotta a juhász. – Kér ezért búsulni, hopmester uram. Cseréljünk ruhát, hadd menjek én a királyhoz, majd megfelelek én a kérdésekre.
Habakuk nem sokáig gondolkozott, levetette csillogó-villogó ruháját, aztán a juhász subáját a hátára vetette, a botját kezébe vette, s úgy billegett ballagott a nyáj után. A juhász felvette a fényes hopmesteri ruhát, s ment a király színe elé.
Bezzeg hogy a király nem ismerte meg, mert jóformán rá se nézett, csak odavatette:
- No, Habakuk, kész vagy-e a feleletekkel?
- Kész felséges uram.
- Hát hol kel fel a nap?
- Felségednek a palotában, nekem meg a pusztán.
- Hogyhogy neked a pusztán?
- Úgy, hogy ma ott virradtam meg, mert éjjel-nappal a pusztán jártam-keltem.
- No, jól van, Habakuk, akkor hát hegyesen feleltél meg az első kérdésre. Nos, milyen messze van a föld az égtől?
- Az bizony éppen olyan messze, mint az ég a földtől.
- Nagyon helyes, Habakuk. Mégiscsak te vagy a legokosabb ember az országban, no, most felelj a harmadik kérdésre: mit gondolok én mostan?
- Felséged bizony azt gondolja, hogy Habakuk áll felséged színe előtt, pedig csak a hopmester juhásza áll, ő meg őrzi helyettem a nyájat.
- Bizony, ha úgy van – mondotta a király –, ez órától fogvást te vagy az én hopmesterem, Habakuk meg csak maradjon juhásznak.
Így lett a juhászból hopmester, a hopmesterből pedig juhász.