Ásgúthy Erzsébet: A bicska

- Ne döngesd mán, te! – szólt rá fáradtan az anyja –, hátha nincs is nála.
- Dehogy nincs, láttam amikor belenyúlt a lájbimba –, erősködött a nagyobbik fiú, és újra ütésre lendült a keze.
De a másik csak tűrte pisszenés nélkül, szorosan odalapulva a kemencepadkára.
- Adod elő rögtön! – kiabált a bátyja, s megint gyomrozni kezdte –, adod elő, vagy menten agyonváglak!…
- Nyughassatok mán, mit marakodtok annyit azon a nyomorult vásárfián – kászálódott fel nehézkesen az anyjuk a zsámolyról, s vizet merített a krumplira.
- De mikor nekem hozta keresztapám, e meg ellopta tülem – védte igazát a nagyobb.
- Nálad van-e csakugyan? … Igaz-e, hogy elloptad? – vallatta az anyja a fiatalabbat, de az konokul hallgatott, s egy óvatlan pillanatban jól kiszámított oldalugrással utat vágva magának, hirtelen szökéssel kint termett az ajtón.
Mint a kilőtt nyíl, futott egyenesen a kertek alá. Ott lihegve megállt az egyik nyíló jázminbokor előtt. Óvatosan körülnézett, majd villámgyorsan hasra vágta magát, s eltűnt a bokor alatt.
Bent, a sűrű hűvös mélyén a biztonság megkönnyebbülésével nyúlt el a földön. Arcát rászorította a hideg nyirkos rögre, s ziháló tüdejét hangos fújtatással szellőztette. Így maradt néhány pillanatig mozdulatlanul. Aztán kifordított tenyérrel lassan tapogatni kezdett maga körül. Vigyázva továbbcsúszott a helyéről, majd hirtelen megállapodva egy pontnál, mohón nekiesett két kezével a nedves, puha göröngyöknek, s tíz körmével egy pillanat alatt feltúrta a porhanyós talajt.
Most biztos mozdulattal alányúlt a földhányásnak, s a gyökerek közül kihúzott valamit. Lerázta róla a tapadós földet, majd remegő kézzel bontogatni kezdte a rácsavart ruhát. Amint megszabadította burkaitól, végigtörölte inge ujjával, s gyönyörködve megforgatta maga előtt.
Egy bicska volt.
Egy gyönyörű vásári bugylibicska, céklapiros, faragott nyéllel, kemény, rugós pengével – ifjú szívének százszor megálmodott és elképzelt gyönyörűsége a valóságban –, még kis lánc is lógott róla.
A kécskei vásárról hozta keresztapjuk. A hiba csak az volt, hogy nem neki, de a testvérének szánta. Hiába kínálta érte cserébe naponta újból és újból a csúzlit meg a szájharmonikát, csak nem akart megválni tőle a bátyja. Így hát nagy igazságnak érezte, hogy úgy jusson hozzá, ahogy lehet, akármennyit fizessen is érte ütlegben és harcban.
Izgatott, csillogó szemmel ült most rejtekhelyén a drága szerzett kinccsel, s el nem cserélte volna semmivel a világon. Négykézlábra ereszkedve óvatosan kimászott a bokor alól, s kipattintva a pengéjét, megcsillogtatta a napon. Szikrázott, fénylett az acél, mint a beretvapenge éle.
Végighúzta egy friss jázminhajtáson.
Következő pillanatban holtan feküdt lábainál a lekaszált rügy. Most egy erősebb ágat hajlított maga felé, hogy tőből lehántsa, de ekkor egyszerre észrevett valamit az egyik gallyon. Egy sárgásfehér lepkebáb volt.
Közelebb lépett, hogy jobban megnézze. Két végét erős szálak fonták az ághoz, s a selymes huzalok aranyosan csillogtak a fényben. A nap erősen sütött. Mégis valahogy az az érzése támadt, hogy a báb teste hideg és nyirkos. Gyorsan elővette a bicskát, hogy kettévágja. Már kinyújtotta a kezét, amikor a báb egyszerre megvonaglott. Ijedten rántotta vissza a kezét. De hirtelen leszégyellte magát érte, s újból emelte a bicskát. Ebben a percben másodszor is megmozdult a báb. Görcsös rándulás remeget végig rajta – a fiú visszakapta a kezét –, s most már kíváncsian leste, mi lesz.
Vagy két percig lélegzetvisszafojtva figyelt, amikor ismét végigrándult a gubó. Most már le nem vette volna róla a szemét. Leheveredett a fűbe. Az ágat óvatosan lehajlította magához, s végét a bicskával leszúrta a földbe. Így kényelembe helyezkedve, egészen közel hajolt a leszorított ághoz, s izgatott kíváncsisággal meresztette rá a szemét.
Egyre több és több görcsös vonaglás remegtette meg a gubót, végül néhány erős rándulás után meghasadt a burok, s nedvesen, sárgás lében párologva előbukkant a lepke. Szárnyai, mint finom selyemvitorlák fel voltak göngyölítve a potroh két oldalára, kis feje mereven húzódott meg köztük.
Remegve, meztelenül állt ott a napban a kis ifjú lepke.
Összesodort szívókája lassan kiegyenesedett, aztán gyorsan újra becsavarodott. Most a szárnyai kezdtek kibomlani. Óvatosan, remegve, mintha elázott tündérruhát teregetnének a napon. Még gyűrötten, hullámosan és nedvesen fénylettek a szárnyak, amikor már kezdtek rajtuk lassan kirajzolódni a merevítő erek. Aztán a színes-rajzos minta. Egyre élesebbé váltak a vonalak; s az, ami előbb nedv volt, most csillogó, kristályos hímporrá terült szét. A potroh finom kis szőrszálai felágaskodtak, s egyszerre kifeszültek a szárnyak.
Irtózatos megerőltetés lehetett, mert borzasztó remegés és reszketés rázta a lepkét.
De a feszülő szárnyakat hirtelen végigsimította, majd meglibbentette a jázminszagú szél… s a lepke öntudatra ébredt. Vigyázva megtette első mozdulatát, most már a saját akaratából: szélesen kiterjesztett szárnyait függőlegesen összecsukta. Majd újra szétterítette. Néhányszor ismételte még a próbálkozó mozdulatot, aztán hirtelen teljes erővel lecsapott, s fellökte magát a levegőbe. Ez lehetett életének legnagyobb pillanata. A következő percben libegve eltáncolt az első virágkehelyig. az első mámor, első izgalmas kaland felé…
Mint földbe gyökerezett kérdőjel rezdült utána a leszúrt ág.
Izgatottan ült fel a fiú. Majd felugrott a földről, s a lepke után nézett. Tágra nyílt szemmel, remegő orrcimpákkal, mozdulatlanul állt ott. Minden elnémult benne, csak a szíve vert hangos dobogással. Valami nagy és titokzatos érzés feszítette. Kiáltani, sírni, ujjongani szeretett volna egyszerre, de görcsösen összeszorult a torka…
Hirtelen – maga sem tudta mért –, az anyja jutott az eszébe. Az anyja, akire mostanában nem szívesen gondolt. Egy idő óta furcsa idegenkedést érzett iránta. Mintha becsapta vagy meglopta volna őket. A jókedve, a mosolya megkopott kissé, egy-egy becéző mozdulata fáradtabbra halkult, még a járása is más lett. Szinte haragudott érte, hogy napról napra nehezebben látta mozogni, s egyre ritkábban vonta ölébe este…
Elgondolkozva nézett maga elé. A szél gyorsan simogatta forró homlokát, amit a tűző nap apró kis gyöngyökkel szórt tele.
Lassan lehajolt, és kihúzta a bicskát a földből. Rugalmas ívben pattant vissza a felszabadított ág, s jázminszirmokkal szórta be a fiú fejét. A nedves pengét nadrágszárán vigyázva végighúzta, aztán tenyerébe fogta, s a zsebébe süllyesztette.
Még mindig az anyjára gondolt. Hirtelen valami nagy, puha meleg jóság csordult el benne, s egyszerre nagyon erősen szeretni kezdte az anyját. Szerette volna magához ölelni, mellére szorítani fejét, az ölébe bújni, valami szépet mondani neki vagy adni, odaadni neki mindent…
Nagyon kicsinek érezte most magát.
Belerúgott egy hatalmas göröngybe, s az visszahullva apróra morzsolódott lába előtt. Akkor sarkon fordult, s mint aki elvágta saját kötelékeit, vagy fogságból szabadult, megállás nélkül futott egész hazáig.
Majd feldöntötte az anyját, mikor a nyakába borult.
- Mi az mán no, mit nyomtál a markomba megint, te bolond! – zsörtölt vele szelíden, miközben igyekezett kezét a maszatos kis mancsokból kiszabadítani. – Hadd nézzem, mi az?
A bicska volt.