Krúdy Gyula: A cigány bíró emlékére

Vigasztalhatatlanul szomorú lennék, ha az Ilonák, Irmák, Irének, Idák, akik a Nők Ábécéjében ugyanazon az első oldalon foglalnak helyet, mint az i betűs első könyvünkben, hálátlansággal vádolnának, mert Annát dicsérem, aki névnapjával, nyári, telt keblű gyümölcseivel, virágban pompázó kertjével, legkiadósabb évszakával, csillagos éjszakájával, beszédes lombjával, felejthetetlen báli zenéjével a férfiéletnek egy olyan napját jelképezi, amikor eredményeket lehet elérni a nők körül való forgolódás révén; a szenvedésen kívül azokban az élvekben is lehet részünk, amelyekért, sajnos, annyiszor hiába ostromoljuk a Johannákat, Jucikat, Julisokat, Jolánokat, akik közeli rokonai az i betűnek.

    Az Annák, ha névnapjukat komoly ceremóniával megtartanánk – mint ahogy a komolyság mindig gondolkozóba ejti a nőket: az Annák a férfiak önfeláldozó tevékenységét azzal is honorálják, hogy engedelmesebbek, szelídebbek, simulékonyabbak, mint más napokon. De, ismétlem, arra nagyon vigyázni kell, hogy az Annák komolyságunkat komolyan vegyék, elméjükben és szívükben ne üssön tanyát a kétség: a dalaikra, a színeikre, a kesztyűikre, a cipőjük táncos sarkaira örökétig tartó fogadalmat kell tennünk, hogy eszünkbe ne jusson, hogy más monogramok is vannak a világon, mint azok, amelyek az Annák kendőcskéikbe, az ingecskéikbe vannak hímezve. (A felvidéken, ahol a legyezőket néha lombfűrészes fából szerkesztették: a legyezővel néha koppantottak a férfiak feje búbjára, ha azok Anna-báli fogadalmaikról megfeledkezni akartak. Pesten, ahol a kontyokba hajtűket helyeztek az Anna-báli tánchoz, a hajtű néha sebet ejtett a férfiún, aki – nagy ritkán a sok között – felejtgetni gondolta volna ígéretét. Egyszer, Szabadkán, egy báli papucs piros sarkával ütögették meg egy úriember homlokát, aki a kólót reggelre már más nőkkel akarta lejteni.)

     

    Ne éljünk vissza a nők hiszékenységével, akik Anna-bálkor, az egyetlen nyári bálon, amely után szüretig nem történhetik nevezetesebb találkozás: engednek a „negyvennyolcból”, és érett gyümölcsként, csengő barackként, vajas körtveként, nedvbő szilvaként hullanának azon férfiak ölébe, akik még csak Trója ostromára sem mentek értük, egy esztendőt sem töltöttek a Szentföldön, Anna királynőt sem szolgálták a fehér rózsa – piros rózsa-várakban, hanem legföljebb a kalendáriumban tartották számon Anna asszony napját, a különböző Füredek (Balaton-, Tátra-, Igló- és Tiszafüred), a változatos Fürdők (Császár-, Sóstó-, Siófok- és Parád-fürdő) tánctermeit frissen vágott falombokkal díszítették, lampionokat akasztottak a fákra, a tó környékén már csak szúnyogok miatt is eloltottak minden világosságot, a kottakereskedésben találnak egy hangjegyfüzetet, amelyből a helybeli karmester és a cigánybanda segédletével új „Anna-csárdást” lehetett kombinálni, frakkot húztak nyári hőben, kitéve magukat annak a veszedelemnek, hogy a megyebeli bérlő jégbe hűtött szódavizet rendel náluk a maga kerti borához, cigánybíróságot vállalnak, hogy hajnalban, a szerenádok idején teljhatalommal rendelkezzenek a vidéki cigányság életével, amikor a zöld zsalugáteres ablakok alatt a nótákat ismét el kell játszani a szendergő hölgyeknek, amely nótákat az éj folyamán megkedveltettek velük. – Nem szégyellem, hogy voltam cigánybíró a fenyőerdők tengerszemeiben tükröződő csillagoknál; ugyancsak sétapálcával, mint valami varázsvesszővel mutattam rá bizonyos lefüggönyözött ablakokra az ódon, salétromos falú ŕ la Esterházy fogadóban, ahol a cigányoknak több „érzéssel” kellett kezelni a hangszereiket, mint akár az Anna-báli forgatagban: az Annák nem panaszkodhattak, mindent elkövettem a július végi éjszakán, hogy évtizedekig méltó legyek kotillion rendjeikre, a plajbászkájuk koptatására, amellyel beírták nevem táncrendkönyvecskéjükbe, néha annyi kredittel, amelyet aranyfontokban sem lehetne kifejezni; hű vezetőnek mutatkoztam sötét erdei utakon, amikor a nagy reményű fiatalság elfújta a gyertyát a kerti lámpásokban; segítettem megkeresni elveszített tánccipőket a bokrok között; sőt, hajdanában, amikor még az alsószoknyákra letelepedtek a nők a füvön: gombostű is akadt kabátom virággomblyuka mögött a szövetben, a szakadt szoknyafodrok föltűzéséhez. Ha égiháború keletkezett, mindig volt kéznél egy köpenyeg (suba, szűr vagy felleghajtó), amely alá takarni a rózsaszínruhás hölgyeket gavallér kötelesség, mint már a nóta is előírja: „…Ne félj, barna kislány, nem hagylak; Subám alá takarlak”; és ha a Kárpátok között megáradt patakon kellett átkelni: nem féltem elvarázsolástól, amikor az ijedős kisasszonyokat a nyakamban lovagoltattam, amíg a patakon átkeltünk.

    De nem is kerülhetett arra a sor, hogy a nők hiszékenységével visszaélhetett volna akár a fölhevült gavallér, aki idegenből jött aranygyapjút (és csókot) rabolni. A cigánybírónak joga volt jégbe hűtött szikvizet fecskendezni a fölizgult táncos gallérjába; joga volt darab időre beszüntetni a zenélést, míg az illetlen hódítót a közeli tengerszemben (vagy kék nefelejcses tóban) megfürösztötték, megbuktatták. A Balatonba való dobást a víz sekélysége miatt nem lehetett mindenütt alkalmazni. Ellenben Verőcén (Nógrádban), ahol meredek a part, annyi gavallért bedobtak a Dunába, hogy az ottani Anna-bálokat már el sem képzelhették Halmai doktor nélkül, aki egykor jó dobó volt. (Jó dobók voltak még a dunántúli Anna-bálokon: Zubovics Fedor, aki a Migazzi-kastélyból mindig útra kelt, ha a környéken nyári bál volt; Visegrádon darab ideig Szeless Adorján, a Hentzi-szobor fölrobbantója dobált, aztán őt dobták; a leányfalui „kuglizó kilences dobói” a vízparton is megálltak a helyüket, amikor még a m. kir. Operaház főrendezője, Alszeghy Kálmán rendezte a kugliversenyeket, valamint az Anna-bálokat.)

     

    A szabad ég alatt tartott Anna-bálok a csillagok közelsége, a szellők járása-kelése, a selymes gyöpön való tánc miatt nemcsak a férfiak vállalkozási kedvét növelték, akik a gőzhajónak is utánaúsztak, ha azon kedvenc táncosnéjuk libegtette fodrait s fürtéit – hanem a nőket is mentesítette azoktól a bágyadtságoktól, petyhüdtségektol, verejtékes parfümöktől, amelyek a téli bálok hosszadalmas táncmozdulatai folytán elkerülhetetlenek. Omlatagság, támasztékot kereső fejtartás, sőt az ölbe való kívánkozás néha meglepte az Anna-báli hölgyeket is, de a papoknak még Máriabesnyőn sem volt szabad esketniök virradattal, minden előzetes kihirdetés nélkül; a Gretna Green-i kovácsság intézménye, amelynek rögtönös esketési joga éppen Anna királynő korából eredt a hű Skóciában: Magyarországon ismeretlen hatóság. Halálos betegséget, megszámlált életperceket kell annak szimulálni, aki hazánkban hirtelen jött kedve szerint az állami anyakönyvvezetőt hivatalos kötelességének elvégzésére „beugratja”. Tán jobb is, mert mit csinálnánk, ha minden Anna férjhez is menne nyomban a névnapján? Jusson és maradjon is az Annákból a hétköznapokra.

    Nem volt szégyen Anna-bálon olyan sebesülést kapni, amellyel ellaborálhatott az ember élete végéig. Az angol Anna királynéért kisebb okból is meghaltak a férfiak ezrei, s ugyancsak meghaltak magyarországi Máriáért a hidegvérű németalföldiek, pedig e királynőktől tán annyi kegyességben sem részesültek, mint egy füredi tánckirálynőtől részesülhettek a szünórában. Lehet, hogy célirányosabb a mostani Anna-bál rendezők, cigánybírók és más funkcionáriusok viselkedése a szerelemmel szemben: az Anna-bál sikerére senki se teszi föl életét. Holott ezzel nem sokat nyert a világ, hogy a gyöngéd, illuzionista szerelmet az életkörülmények napjainkban szinte nevetségessé tették. Kell az ábrándos szerelem a kíméletlen fiatalság elviseléséhez. A régi fiatalemberek is koplaltak, nélkülöztek, verejtéket verejtékkel kevertek, de legtöbbször a jövendőbeli megélhetésen kívül egy titokzatos szerelem is helyet foglalt a szívben. Nem rossz dolog volt a szerelemért való szenvedés a kenyérharcban. Egy dal foszlánya, egy szó emléke, egy kézszorítás melege sikeresen nógatta a fiatalembereket a pályán. – Ma nem hallani olyan fiatalemberről, aki cigánybíró akarna lenni.

    1930

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf