Féja Géza: Török Gyula író

Török Gyula sokáig az irodalom külsőbb vidékein élt. Novellái napilapok hasábjain, regényei jelentéktelen folyóiratokban jeletek meg, s ha az 1914-es világháború folyamán nem alakul meg a „Táltos” nevű, bevallottan magyar kiadó, akkor talán rövid ideig sem süt reá a szerencse napja. A kor magyar konzervatizmusának felemás, főként magyarkodó asszimilánsokból összeverődött tábora idegenséget szimatolt középnemességünknek ebben a tiszta utolsó sarjában. A „Nyugat” nem látott benne alkalmas eszközt a maga éles ízlésbeli harca számára. A „Táltos” dobta fel a nevét s hozta egymásután döntő könyveit: „A Porban” s a „Zöldköves gyűrű” c. regényét, „Fehér Virág” c. novelláskönyvét. Török Gyula azonban csak néhány esztendeig élvezhette a népszerűség verőfényét, szervezetét megőrölte az újságírói munka és a nagyváros; szívszélhűdésben halt meg, 1918-ban.

    Török Gyulát erdélyi „fertálymágnásnak” nevezi életrajzírója, Harsányi Zsolt. Abban az időben, midőn mindenki „kinőtt” valamiből. Török benne maradt osztályának lelki, ízlésbeli és biológiai légkörében. A közéletben a dzsentri grasszált, nyomában az ál-dzsentrik beláthatatlan sereget tülekedett és gyanús hagyományokba öltözve tódult a közéletbe egy nagyon bizonytalan társadalom, melyet általában középosztálynak neveztek.  A szellemi „ellenzéken” vérig sértett, meghasonlott magyarok és vezetőszerepre tülekvő idegenek kongatták a halálharangot a múlt felett. Török Gyula görcsösen szorongatta mindazt, amit örökölt, írói állásfoglalása tiltakozás volt tehát minden irányban: azok ellen, akik a hajdani nemesség hulló rétegéből, a dzsentriből csináltak eszményt, de a forradalmi vonal ellen is, mely az ezer esztendős nemességre sommásan rá akarta borítani a szellemi halál leplét. Ezért maradt magányos ez a veresszakállú, szelíd, álmodozó ember. Ezért nem kaptak művei mindmáig megfelelő esztétikai és kultúrtörténeti méltatást. Nem csatlakozott egyik koráramlathoz sem, „mindössze” néhány benső hangját próbálta kifejezni. Vállalkozása mindenesetre a legnemesebb művészi és emberi vállalkozások közé tartozik, de az ilyesminek soha sem lehet vérmes reménye az örök vajúdás, a félben maradt vállalkozások, az egymás nyakára növekvő elintézetlenségek földjén.

    Amióta beléptünk az „újkorba”, az „új magyarság” szellemi időszámításába, tehát 1772-től, az európai kibontakozás és a társadalmi haladás fáklyavivői elsősorban a nemességből jöttek. A parasztság nem tudott kellő számban és súllyal jelentkezni s a századforduló idején sem változott lényegében a helyzet. A francia forradalom gondolatát felvilágosodott nemesek próbálták elvetni földünkbe, a XIX. század elején ismét a nemességből vált ki egy hősi csapat, a századforduló idején is ez a réteg vetítette ki magából Ady Endrét. A nyomukban sorakozó hívők száma azonban egyre apadt. A múltban ugyanis a nemességhaladó elemei csupán az államhatalommal és a maradi nemesekkel vívtak harcot. Ennek a harcnak áldozatai éppenolyan komolyak voltak, mint esélyei. 1867-től kezdve azonban a maradi nemes dzsentrivé formálódott és váratlan, friss segélycsapatokat nyert a hirtelen verbuvált és zagyvalelkű középrétegben. A középréteg egyre nőtt, duzzadt, bürokrácia alakjában ellepte az országot és hierarchiát alkotott, csúcsán a dzsentrivel. A haladás hívői ezzel a hatalmas társadalmi kolosszussal találták szemközt magukat s a kolosszusnak nem volt tisztult társadalmi tudata, vagy érett történelmi lelke, éppen most öntötték össze új „egységgé”, „egésszé”, életérzése bizonytalan volt, parancsszóra várt, s ha felhangzott a szó, ütötte tényleges és lelki bokáit; parancsolni a dzsentri pedig ugyancsak tudott. Török Gyula a „Porban” c. regényében ezt a kétségbeejtő társadalmi helyzetet ábrázolja. Arról hoz hírt, hogy lent a társadalom mélységében ismét megfoganhatnék a Hajnóczy Józsefek és Kölcsey Ferencek vetése, tehát európai igényű, tiszta magyar tudat építésére képes nemzedék, de még bimbóban letiporja őt az a társadalmi „henger”, melyet a kiegyezés korszaka önmaga védelmére tervezett és alkotott. Török Gyula regénye tehát vádirat a dzsentri és a mögéje sorakozók közéleti szerepe ellen, ugyanakkor azonban ragyogó védelem a hajdani magyar középnemesség lelke mellett. Ezt a magatartást természetesen egyként félreértette a két legelkeseredettebb ellenfél: a sváb és a zsidó asszimiláns had. Ha nem alakul egy magyar kiadó, akkor a „Porban” bízvást örökre elporladt volna.

    A „Porban” kitűnő társadalmi körképet nyújt. Ebben a művében „markolni” próbál az író, rengeteg életanyagból gyúr regényt, társadalomrajza csaknem országos „térképpé” szélesedik. Minden figurája mögött tágas életmezők látszanak s talán ez az oka annak, hogy általában nem fordít túlságos gondot alakjainak formálására. Inkább az életanyagot ízlelteti: a még falujában ragadt dzsentrinek, a pátriarkális kultúra utolsó mohikánjainak, a közigazgatási kiskirályoknak, a középréteg vállán fölfelé kapaszkodó korszerű demagógoknak, a zagyvalelkű vidéki középrétegnek, a fölfelé hunyászkodó és idomítható, de lefelé kegyetlen renegát-parasztnak, a reménytelen kisvárosnak a természetrajzát és légkörét. Török Gyula reménytelen kisvárosa régi emlékünk, azért volt reménytelen, mert betelt önmagával, nem hitt a porfelhőkön túl szabadabban lélegző világban. Azt a vidéket írta meg Török Gyula, mely a mi nemzedékünk gyermekségét és ifjú korát keresztre feszítette.

    Török Gyula nem veszett bele a társadalmi helyzet fényképszerű ábrázolásába, a rideg kisrealizmusba. Nagyon jól látta, hogy a társadalmi reménytelenséget katasztrofális okok hozták létre. A magyar lélek s életanyag széttöredezett, mint a „romlandó cserép”. A hajdani „egész” darabjai nyilatkoznak meg egy-egy jellegzetes osztályban, osztálytöredékben, típusban és egyéniségben. Kis pólusok tömegére szakadtunk s a kis pólusok dühödten egymás ellen rohantak. A paraszti életkedv csak úrrá pöffeszkedő „komor bikákban”, basaparasztokban bírt feltörni, a nemesség egyik legnagyobb erénye: hallatlan emberi és történelmi érzékenysége eltompult, legfennebb egy-egy kiemelkedő fiát öntötte el kárpótlásul, mint az árvíz és el is söpörte őket egykettőre az életből. Biológiai és szellemi szintézisre lett volna szükség, egybeforrasztó történelmi mámorra, hogy az önmagukban céltalanul száguldozó elemekből újra egységet teremtsen. Ennek a szintézisnek vágyával végződik a regény.

    A „Porban” főalakja, Kender Pál a köznemesség ama tagjai közé tartozik, akikből kedvezőbb körülmények között költők, gondolkodók és reformerek lettek. Nemes plánta, mely történelmi viharok, vagy mélységeket fölkavaró küzdelmek közepette nagyszerűen megerősödik, termővé és adakozóvá edződik. Az idő, a kiegyezés korszaka azonban halált jelentett neki: ez a langyos, látszatokkal vigasztalódó, a maga porában és sarában kielégülő, a magyarság lelkét mély társadalmi szakadékokkal széttagoló korszak nem az ő világa volt. Kender Pál öngyilkos lesz a regény végén, öngyilkossága egyéni ügynek szerelme sikertelenségének a következménye, tragikuma azonban mélyebb: éppen abban rejlik, hogy ilyen okon kell elvéreznie. A regény látszólag a magyar „érzelmek iskolája”, Kender Pál végeérhetetlen monológjai duzzasztják kövérré, de egyéni ügyekben szélesszárnyalású vágy feszül: az egészségesebb, új sarj öntudatlanul, – csak a halál peremén ébred rá, hogy ezért szenvedett végig egy életet.

    Nem kell bővebben fejtegetnem, hogy Török Gyula inkább „úrfajtának’ érzékenységével dolgozott, mint a kortársak dinamizmusával. A Kármánnal, Kölcseyvel, Kazinczyval megindult érzelmesség benne virágzott jellegzetesen magyarrá. A magyar férfiszeméremnek, a rátarti, gőgös ízlésnek is Török Gyula egyik leghűbb őrzője. Ezért nem rekedt meg, nem is rekedhetett meg a társadalomábrázolás síkján és nem válhatott belőle a szó korszerű értelmében vett realista író, – a valóság mélyebb értelme derengett benne. A magyar realizmus ebben a korban is égetően szükségszerű volt, mert az asszimiláns írók műéletanyaggal dolgoztak. Török Gyula azonban szelíden elhagyta a valóság külső korlátait, az életünk mélyén újra s újra feltűnő és sorsunkat irányító ősképeket, őselemeket vizsgálta, azokat a tényezőket, melyeknek csak pillanatnyi formája, alkalmi együttműködése a külső valóság. Írásai általában halottakról szólnak, korán elköltözöttekről, akik „belső szüzességgel” mentek a halálba. Nyilván: a saját halottjait írta meg, vezette vissza az életbe, hogy a magyar „árnyaknak”, a mindig jelenvaló ősképeknek létezését és halhatatlanságát hirdesse. Írói világa inkább „A zöldköves gyűrűben” bontakozik ki.

    Ne gondoljuk azonban, hogy „A zöldköves gyűrű” elvont, metafizikai síkra lendül. Török Gyula „árnyai” testbe öltöznek, mint Őz József úrba, a báróból lett példamutató számtanácsosba, aki mélyből táplálkozó belső formánkat fölényesen megőrzi minden társadalmi változásokon keresztül, tehát a lényeg örök egységét, a „fajta” halhatatlanságát dokumentálja. Hasonló szabásúak a regény többi alakjai is: Józsa Antoinette, a tragikus erény, Putnoky Kamilló, akinek életét megfordítja egy halott, felszökteti őt a léhaság pocsolyájából a tiszta áhítat halálig tartó tisztelgésébe, a városba szakadt öreg földbirtokos, akinek betegsége alatt szénásszekereket kell járatni az ablakok alatt, hogy magához térjen, az asszonyok, akiknek öle és karja meg tud menteni egy széthullani készülő férfinemzedéket. Egy tiszta, magasrendű életstílusnak (melyet bízvást „a magyarságnak” nevezhetünk) hősei és az emberi megmaradás nemtői járnak ebben a regényben, láthatók és jelenlévő láthatatlanok, akiknek beavatkozása jelleget és értelmet ád a magyarság életének. Olyan fajtáról ír Török Gyula, mely elsősorban a létezés átérzésében s tiszta belső művek, törhetetlen és megszeplősíthetetlen belső magatartás építésében keresi rendeltetését. Házai megrokkanhatnak, életszínvonala megrendülhet, de belső igényét őrizni tudja, látszólag néha értelmetlenül, ez a látszat azonban csalódás: az alacsonyabbrendű életérzéssel rendelkezők érzéki csalódása.

    A társadalmi kérdést mindazonáltal „A zöldköves gyűrűben” sem kerüli el Török Gyula, éppen itt világítja meg a kor egyik legjellegzetesebb ellentmondását: a hirtelen összeverbuvált és gyökértelen középréteg a dzsentri legrikoltóbb, tehát külsőséges és értéktelen vonásaiban szemléli a magyar történelmi hagyomány teljességét, a helyett, hogy a polgárosodás vára lenn éppen a dzsentri avas vonásaival szemben. Őz József báró kivonul osztályából, fia pedig már szabályszerű polgárrá, kereskedővé válik, akit mostohaanyja, Burger Deborah, egy kereskedő lánya próbál visszaterelni, sikertelenül, elhagyott osztályának fellegvárába. Csupán érdekes egyéni esetet ábrázol Török Gyula? Távolról sem, társadalmi folyamatot leplez le: a dzsentri-fellegvár fenntartásához döntő segítséget nyújtott a zagyva középréteg, mely bámulta és utánozta a fellegvár lakóit. Erős, egységes polgárság talán magába olvaszthatta volna a régi nemesség maradékát, véle együtt ősképeit, génjeit is, – a mi középrétegünk azonban csak kívülről csodálta és utánozta.

    Török Gyula két regényt írt még, de egyik sem jelent meg könyvalakban. Talán jól is van ez így, mély világát a megjelent két regényben teljesen felszínre hozta. Elbeszéléseit három könyv őrizte meg: a „Fehér Virág’, „Szerelmes szívünk” és „A halszemű három fia”. Szétszórt írásainak gyűjtésével, műveinek teljes kiadásával senki sem foglalkozik.

    Legnagyobb novellája a „Fehér Virág”, ez az élménye is gyermekkorához és egy halotthoz, tehát évtizedek kohójában makulátlanná tisztult élményhez s halálban örökkévalóvá szépült személységhez, „árnyhoz”, ősképhez fűződik. Társadalmi kérdésekről, a szó mai értelmében szó sincsen itt, mégis Török Gyula legélesebb társadalmi megnyilatkozása a „Fehér Virág”. Fehér Virág egy bérescsaládból úri cseléddé „fölemelkedett” leányasszony gyermeke, apja hitbizományos nagyúr, anyja később utcán keresi kenyerét. Fehér Virág visszakerül a falusi proletársorba, melyet csodálatos megadással tűr, mintha természetes apja, a nagyúr azért oltotta volna finomabb, hűvösebb vérté a népbe, hogy türelmesebb, „szelídebb” életanyaggá tegye. Fehér Virág minden célzatosság és akartság nélkül a”százados, szelíd szegénység” jelképévé nő, – alakja, sorsa mélyen megrázta Török Gyulát, mágikus életérzése, melyet, mint legtöbb kortársáét, elfojtotta a kor racionalista, matérialista kultúrája és csak olykor merészkedett elő, most egy pillanatra egész bűbájosságában feltör. A halott Fehér Virágot feltámasztja egy éjszakára a fehér, téli sírkert jéghideg halottasházában. Az „árny” visszatér, hogy szelíd kezével utolsó simításokat végezzen a földön.

    Török Gyula a novella nagy mestere volt, ezidőtájt csak Kafka Margit írt ilyen ösztönös műgonddal. Török művészi ízlése kristálytiszta, vannak természetesen erőteljesebb és fáradtabb írásai, de egyetlen hamis hangot, vagy erőszakolt alkotást sem találunk hagyatékában. A Nyugat-nemzedék intellektueljei Ambrus Zoltánt tették meg a műgond, a tisztult ízlés, a tökéletes próza pápájává, holott Török prózája egyesíti az Ambrusnak tulajdonított jegyeket, s emellett Ambrusénál gazdagabb, mélyebb, életteljesebb.

    A novella azonban Török Gyulának inkább kalandozás volt, hangpróba, életanyagok tapogatása, írói útjának keresése. Témakörének gazdagsága rendkívüli, alakító kezének biztonsága páratlan, még rajzaiba is súlyos művészi igényességet tömörített. Regényei általában novellák alakjában fogantak meg, úgy nőttek tovább benne. De páratlan érzékenységével hiába tudta minden elébe kerülő életanyag természetrajzát megállapítani, végzete egyetlen nagy élmény megörökítésére rendelte: a hajdani nemesség génjeinek ábrázolására. Török Gyula egy időszerűtlenné merevedett és a romlás hullafoltjaitól tarka réteg életéből kiválasztotta az örök dolgokat: a fajta ősképeit, egyre visszatérő „árnyait”, melyek nélkül nem létezhet magyar életforma. Senki sem képviselte ebben az időben ilyen tudatos tisztasággal a történelmi lelkiismeretet. Török Gyula volt az igazi konzervatív, a szó mély értelmében, nem pedig azok, akik a történelmi fejlődés ellen szegülve korhadt, avult társadalmi szerkezetet védtek. Török feladta, halálra szánta ezt a szerkezetet, de megmentette s megörökítette a hajdani magyar nemesség életérzésének nemes lecsapódásait. Történelmi tragédiák közeledése és jelenvalósága idején alig értették magatartását, életművének méltánylása mindmáig késik. Helyét sem jelölték meg, holott ott van Ady Endre közvetlen közelében.