Nagy Méda: Gyóni Géza és az Asszony
Amerre a szem ellát, fátlan, kopár pusztaság, csak a Szaján-hegység erdős oldalán sorakoznak békés, zöld fenyők, hogy megtörjék a táj irtózatos egyhangúságát. Szibéria! Lent a szakadékos völgyben, a Jenisszei hömpölyög sötéten és az utak mentén mindenütt temetők. Hát már sohasem lesz vége? Az izvojcsik, aki néhány rubelért áthozta őket Krasznojarszk városából a táborba, egykedvűen mutogat az ostorával:
- Ez itt a legénységi temető, amott a tiszti, mögötte meg az orosz temető húzódik. Ha kijutunk a sírok közül, akkor majd megláthatjátok a fogolytábort.
- Ha kijutunk a sírok közül…- mormogta utána Gyóni, - de kijutunk-e valaha?
Az apró orosz lovak sebesen vitték a kocsit, de a temetőnek csak nem akart vége szakadni. Gyóni kezébe temette arcát, öccse vigasztalón átölelte:
- Együtt maradunk Géza, ne félj!
- Nélküled már rég elpusztultam volna – mondja Gyóni hirtelen támadt melegséggel, - hogy ember vagyok még, azt csak neked köszönhetem, te ápolsz, etetsz és gondoskodol rólam, mint egy gyerekről.
- Ugyan Géza, hiszen mindnyájunk büszkesége vagy. Inkább a verseidnek köszönheted, hogy mint semmittevő tisztiszolgát védenek és fedeznek a tisztek.
- Igen, a legénységi temető túlságosan nagy és én, a közkatona…
- Nem, nem akarom hallani – vágott a szavába Mihály hevesen, - különben is a fiúk megígérték tiszti becsületszavukra, hogy téged zászlóssá léptetnek elő, hogy ez a furcsa, bántó helyzet megszűnjön közöttünk. Miért rágódol folyton ezen, hiszen te valójában tudod, hogy mindnyájunknál többet érsz.
Gyóni nem válaszolt. A barakk sötét és szennyes épülete hirtelen fölmagasodott előttük. Megint egy új börtön, talán az utolsó állomás…- gondolta kínzottan. A nagy, hosszú teremnek csak a legsarkában jutott hely a két Áchim-fiú számára, közel az ajtóhoz, ahonnét állandóan bevágódott az éles szibériai levegő. Hogy a lármából és a nagy jövés-menésből kikapcsolódjanak, egy elválasztó deszkafalat húztak vaságyaik elé, egy kis zug hát az övék volt, itt írta Gyóni lázas, hazavágyó sorait. Mihály főhadnagy gitárja ott függött a deszkafalon, hogy esténként megvigasztalja fogolytársait halk, csöndes dallamával. De a legünnepélyesebb pillanatok azok voltak, amikor a költő olvasta fel verseit:
„Csukódjatok be, rácsos ablakok;
Isten szemei, csak ti nyíljatok:
Isten szemei, fényes csillagok,
Rabságos éjben, bús térdeplésben
Lássátok szegény esdeklő rabot.”
De a magyar rabok imája hiába szállt, a szabadulás elérhetetlennek látszott, és ami a legfájdalmasabb, legkínzóbb volt fogolyéletükben, hogy alig kaptak hazulról levelet. Gyónihoz is alig két-három szűkszavú lap jutott el attól az Asszonytól, akit a legjobban szeretett. Mennyi gyötrelmes éjszaka, mennyi csontig, idegig égető féltés, hogy hátha már nem is gondol rá az az Asszony…
Napokig szótlanul fekszik a vaságyon és arra gondol: jobb lett volna meghalni akkor, amikor fiatalságának meggondolatlanságában maga ellen fordította a fegyvert. Milyen élők az emlékek! Hogy jönnek kéretlenül, enyhe vigasztalással.
Pozsony! Szép, büszke napok! Az evangélikus Theológia hallgatója, az első versek, az első újságírói működés és az első szerelem…Ketten kísérik a leányt a pozsonyi utcák lombos fái alatt, ketten küldöznek virágot, még a tél fagyos, kopár napjaiban is sok-sok mimózát, sárgán aranylót és bolyhos, puha tapintásút. Aztán a két barát egymás ellen fordul: egyikünk fölösleges! Az amerikai párbaj kegyetlen döntésére bízzák: ki maradjon a leány mellett? Gyóni húzta a fekete golyót, tehát élet helyett halál. Milyen szép volt az a lány! Csak azért fájt meghalni, csak azért. A másik gyávaságnak veszi vívódását és zárt lapon fegyelmezteti: „Adós, fizess!” A föltépett lap mellett hevernek a búcsúsorok: „Menyasszonyoddal együtt jöjjetek ki majd a síromhoz és hozzatok sok-sok sárga virágot.”
De a golyó csak bordákat roncsolt, a kuszaírású zárt lap újra megérkezett: „Elég, ne fizess!” És Gyóni megmaradt az életnek. De a Theológiát el kellett hagynia. Feledni akart és új életet kezdeni: csak írni, írni…De az írók bizonytalan hányt-vetett sorsa őt is üldözte, sehol sem tudott gyökeret verni, túlságosan érzékeny lelke nem tud beleilleszkedni a kenyérharcba. Végre Sopronba kerül újra újságírónak. Itt ismeri meg az Asszonyt, akinek megértése és szerelme megfényesíti a soproni napokat, teljessé teszi az életét és gyötrelmes széppé az emlékeit. A legszebb versei születnek ekkor és könyvét az Asszonynak ajánlja:
„Minden asszonyok asszonyának,
Ki volt az élet vágya, fénye,
Jósága és szelíd reménye;
Örömnek is dús csipkebokra -
És valahol érettem ért meg
Halálig zengő bánatokra.”
De az az Asszony másnak a felesége…Aztán a háború! És el kellett szakadni mindenkitől, akit szeretett. Przemysl diadalmas napjai! Amikor a vár hevenyészett nyomdájában napi 2000 példányban jelennek meg versei, kigyúlnak tőle a katonaszívek és a repülőgépen hazaküldött példány sokezres másolatai bejárják az egész országot. Költői nevét alázattal veszik szájukra az emberek, de ő maga? Mintha már is az élet végére ért volna: fogság, megaláztatás és szörnyű reménytelenség! Odahaza már biztosan el is feledték!
Az Asszony nem ír! És Mihály beteg!
A szeretet és aggódás, ami csak összegyűlt a lelkében, azzal mind öccse felé fordult. Szinte izzott, sugárzott ez a testvéri szeretet, ami kettőjüket összekapcsolta. Mihály, mint jó anya, gondoskodott bátyjáról, főzött rá, még a ruháit is kimosta. Gyóni elhagyatottsága tehát kétszeres lett, amikor Mihály a kórházba került. Tüdőbaj, menthetetlen. Gyóni lázas és könyörgő leveleket ír haza, hogy tegyenek meg mindent, hogy kicseréljék Mihályt és hazakerülhessen. Mihály fiatal feleségéhez is ír lázas, szuggesztív sorokat:
„Asszony, van-e még imádságod?
Mert nem segít más, nem segít más,
Csak kulcsolt kéz, esengő sírás:
Lesírni az Irgalmasságot.”
De hiába minden. Mihály meghal a kórházban. És a költő, akinek fájdalmas, gyönyörű sorai már bekapcsolódtak a magyarság lélegzetvételébe, tragikus, szörnyű sors ismétléseként éppen úgy megőrül, mint édesanyja, a legkisebb gyermek koporsója mellett. De Gyóni rövidesen megváltja a halál. A krasznojarszki temető végtelen sírjai között egymás mellett nyugszik a két testvér. Egy tiszta pillanatának kívánsága az volt: „Ne vigyetek innét haza, mert akkor minden magyart haza kellene szállítani. Egész kis Magyar Birodalom alszik már itt a földben, itt: Szibériában.”
Vörösfenyőből készült fakereszt került a sírja fölé, talán éppen egy azok közül, amelyek előttük virítottak örökzölden a Szaján-hegység oldalán. De versei élőn virrasztanak a magyar mezők fölött:
„Halkabban járjon, aki él,
S dúdoljon csöndes éneket.
Messzi sírdombok fejinél
Ma ezer gyász-szobor mered.”
(Magyar Nők Lapja 1940. március 10; p. 2.)