Szemlér Ferenc: Báró Kemény Zsigmond

Báró Kemény ZsigmondBáró Kemény Zsigmond emberi, írói, politikusi egyéniségét úgylátszik csak most leszünk képesek valódi jelentőségében megismerni. Nem mintha életében és halálában nem kísérte volna az értők megbecsülésére!… Az a szűkreszabott kör, ami a magyar irodalmi közvéleményt jelenti, Keményt kellő időben tudta méltányolni. A Bach-korszak éveiben szinte-szinte irodalmi vezérnek számított, különösképpen tisztelték benne az európai látókörű politikai írót, pár évvel halála után Gyulai, Péterfy, Riedl, Beöthy méltatták nagyszabású munkásságát, sőt születésének százéves évfordulóján, mikor a 48-as szabadságharc katasztrófájának felnagyított mása készülődött Európa fővárosaiban, a hivatalos irodalmi Magyarország, ha nem is visszhangos, de bensőséges ünnepléssel áldozott a nagy író emlékének. És mégis mindez valahogy a felületen zajlott le, valahogy mellékesen és oda nem tartozón! A gyász meghúzódott az irodalmi társaságok gyérenlátogatott széksorai között, a bírálók megállapításai kitűnő széptani értekezésekké száradtak, de mindezek mögött nem magasult fel ama komor, nyugtalanság-tépte egyéniség, akit 1875. karácsony előestéjén csak néhány rokon kísért ki utolsó pihenőjére, mert az utakat befútta a hó.

    Mind az olvasók, mind a bírálók szemében Kemény egy kissé idegen maradt. Csúcs volt, amelyre feltekintettek, de bozótjai és szakadékai mellett könnyű borzongással mentek el. Felismerték benne a nagyot, de megérezték rajta az idegent. A kiegyezés kor esztétikusainak idegrendszere más benyomások ingerét találta kellemesnek s habár értelmük hiánytalanul ítélt, rokonszenvük mások felé irányult. Kemény földrengéses, nyugtalanító kor gyermeke és földrengéses, nyugtalanító egyénisége egy lagymatag és béketűrő korszak légkörében ijesztő árnyékot vetett. Új összeomlásoknak kellett jönniök, hogy az emberek elméje ismét fogékonnyá váljék a valódi megismerésre. Amint Kemény is csak viharos korának nyugtalanságai révén érthette meg az elmúlt viharos korok lelkét, éppen úgy mi is saját vészthozó sorsunk villózásában fedeztük fel újra, talán véglegesen, Kemény Zsigmondot.

    A művet és az embert egymástól elválasztani nem lehet. Az alkotóból fejlik ki a mű, de a műben teljes egészében felfedezhető az alkotó maga. Az irodalomtörténetíró az életrajz adatai alapján igyekszik magyarázatot találni a műre, adatokat keres, befolyásokat vizsgál, egyszóval az ember felől akarja megközelíteni a művet. A megfordított ösvényt kell követnie annak, aki jellemképet rajzol, azaz egy író elrejtett, tehát való egyéniségét keresi. A műből, mint magasabb kényszer alatt tett vallomásból, kell következtetnie annak egyéniségére, aki a mű mögött áll, titokzatos kapcsolatban vele s aki saját művének hőse.

    Kemény regényhőseinek jelleme bonyolult összetevők eredője. Családi viszonyok, közállapotok, véralkat, ideggyöngeség, öröklött terheltségek, a feltörekvés vágya, ideálok, bűnre irányuló képzetek sokszorosan egymásba fonódó szövedéke határozza meg egy-egy alaknak nem csupán lelki alkatát, hanem lelki alkatából kifolyó bárminő apró cselekvését is. Merne-e, tudna-e ily bonyolult jellemeket alkotni olyan író, ki szövevényességben és bonyolultságban nem hasonlítana hőseihez? … Jókai gyermekkedélye, Jósika koraromantikus mesélőkedve bizonnyal hiába kísérletezett volna a műalkotás ilyen formájával. Ők csak saját műveiket írhatták meg úgy, ahogy megírták, mint ahogy Kemény sem alkothatott másként, mint ahogy hősei előttünk megjelennek. És amilyen bonyolult, sötét, tragikus hőseinek jelleme, épp olyan bonyolult, zord és szakadékos Kemény Zsigmond egyénisége is. Ezt az összetett és valójában szétválaszthatatlan egységet kell felboncolni, ennek a léleknek végtelen lehetőségeit kell nyugtalanító igyekezettel megvilágítani, hogy az elemző és felfedő kísérletek óvatos tapogatózásai közben kitáruljon előttünk az a kép, ami már csak jelzi az egykor élő, akaró és ható valóságot.

    Van-e jogosultsága annak a nézetnek, mely a bonyolult egyéniség központi magjaként a tragikus életérzést jelöli meg? … Azt hiszem igen és örvendek, hogy ezt a tételt teljes világossággal a mai erdélyi írók egyike fogalmazta meg. Csakugyan: mintha Kemény jellemének minden alkotó eleme csupán ez egyetlen központ köré csoportosulna, hogy egymást erősítve, az elmosódó színeket kivillantva és az elütőket letompítva egységes és mindenki mástól különböző jelleget adjanak hordozójuknak. Kemény Zsigmond egyéniségében kétségtelenül az a legfeltűnőbb, hogy alaptermészete kezdettől végig szinte változatlan. A legkorábbi megnyilvánulásoktól kezdve egészen az értelem utolsó fellobbanásáig. Kemény kedélye egyöntetűen borúlátó és sötét. A rárakódó évek legfeljebb csak vastagították a nyugtalanságok egymás fölé fejlődő rétegeit, mint ahogy a fa fejlődő törzse a kezdeti gyűrűtől az utolsóig minden gyűrűt változatlanul megőriz. „Vadóc gyermeke voltam, méla és magamba vonult… Gyermektársaim s játékuk iránt is részvétlen s unatkozó valék.” Így jellemzi Kemény gyermekkorát és ha negyven év múltával akarta volna magát jellemezni, nem az értelmet, hanem csak a szavakat kellett volna e mondatban megváltoztatnia. Egyedül talán ifjúkori hevesvérűsége csökkent az idők folyamán. Diák volt még, amikor az anyja ellen végrehajtást vezető alispánt ököllel támadta meg, unokabátyjától, báró Kemény Dénestől egy apró asztali civódás miatt életen át tartó haraggal fordult el, de e vészes indulatosság mindinkább lehiggadt s nyoma talán csak a Kemény könnyen izgalombajövő kedélyében maradt meg.

    Kétségtelen, hogy e tragikus életérzés első körvonalai még Kemény gyermekkorában alakultak ki. Az egyén későbbi fejlődésére a gyermekkornak már szinte az emlékezeten kívüleső benyomásai vannak döntő hatással s hogy ennek a kialakulásnak iránya Keménynél a növekvő évek folyamán sem vett más fordulatot, csak fejlődésének töretlen és szinte természetellenesen logikus következetességét igazolja. – A kilencedik életévétől kezdve bekövetkezett események hatását életíróinak mindegyike kiemeli. De vajon elégségesek-e csupán ezek az események arra, hogy a jellemnek ily meghatározott és meghatározottan tragikus színezetet adjanak? A lélek, vagy a jellem a kilencedik életévben már pontosan körvonalazott egyéniséggel rendelkezik, ami később elferdülhet, torzulhat, talán bizonyos mértékben át is alakulhat, de alapvonalait el nem tüntetheti. A legkorábbi évekre nézve kevés adat áll rendelkezésünkre s ezért egyesek az Alvincen eltöltött kilenc évet boldog gyermekkorként tüntetik fel. Mások veleszületett érzékenységet tulajdonítanak Keménynek, hogy a tragikus életérzés magyarázatát megkönnyítsék. Adatok hiányában nem könnyű a homály eloszlatása. Talán volt veleszületett érzékenység, talán nem. De a gyermekkor ködéből felrémlik egy tettrekész, néha erőszakos, de feltétlenül zsarnoki természetű apa alakja, aki a cselekvő emberek töretlen akaratával kormányozza az alája rendelteket. Kemény későbbi éveiben alig említi apját. Ennek oka lehet báró Kemény Sámuel korai halála, de lélektanilag sokkal valószínűbb ok az, hogy a zsarnoki apától a gyermek már kora fiatalságában anyjának szelídebb kedélye felé fordult. Az apának és anyának a lélek rejtett rétegeiben lefolyó néma küzdelméből az anya került ki győztesen, de ezért a győzelemért a gyermek kedélye fizetett meg. Talán a korai korlátozásokból fakadt a rajtunk kívülálló, legyőzhetetlen hatalmak képzete, a lázadás hiábavalóságának keserű és önmagában véve is lázadó tudata s a minden elnyomással szemben feltámadó mélységes ellenérzés, ami oly elhatározó befolyást gyakorolt Kemény egész világképére. Lélektanilag mindez feltétlen bizonyosság s ha Kemény csakugyan érzékeny idegrendszerrel született, akkor az apának a gyermeki élet peremén felmagasodó alakja csak fokozta az érzékenység befelé való fordulását s a magárahagyott léleknek a megdönthetetlen végzetben való hitét.

    Az apa halála után az első házasságból született gyermekek és özvegy Kemény Sámuelné között fellobbant családi viszály már e nyugtalan és komor sejtelmekkel teli lélek köré vont sötét fátyolt. Az anya bánata, a züllő gazdaság képe, a mostohatestvérek részéről indított perek, a karhatalommal keresztülvitt végrehajtások leverő benyomásai már csak megerősítették a tragikus életérzés halavány vonásokból összeálló képét. Eleinte csak a fenyegető légkör hatott nyomasztóan a fiatal lélekre, de az évek múlásával az anyagi bizonytalanság egyre határozottabbá váló kísértete is megjelent a kedély láthatárán. Nem volt ez kimondott szegénység, hiszen akármilyen zavarosak voltak is az özvegy pénzügyi viszonyai, a megélhetés közvetlen gondjai mégsem növekedtek mindent elöntő áradattá. De maga a holnapi nap bizonytalansága, a leboruló esték mögött leselkedő váratlan meglepetések okozták a jövő vészes ingatagságát, ami az emberi sorsnak a körülményektől, a végzettől való függését vetítették a tragikus benyomások befogadására készen álló lélekben.

    E benyomások ellentéteképpen, vagy talán inkább kiegészítő párjaként jelentkezett az anya mélysége odaadása. Ha Kemény regényeiben az övéiért magát a végsőkig feláldozni kész anya, a tiszta szeretet és földi kapcsolatokon túllendülő tisztelete ébresztő nő alakjaira bukkanunk, akkor bizonyosak lehetünk abban, hogy e nőalak tulajdonságainak szűrőjén keresztül a gyermek Kemény lelkében a szerető, odaadó, jóságos, önfeláldozó anyáról kialakult képzetet pillantjuk meg. A rajongók Laczkónéja, sőt talán még Lorántffy Zsuzsánna jellemét is ezek a gyermekkori benyomások határozzák meg s ezek teszik az anya lakját Kemény regényeiben a számításmentes önátadás végtelenbenyíló jelképévé. Anyjához való mély vonzódását nem csökkentette az idő és a távolság. E vonzódás, mint folyton munkáló és ható erő maradt meg benne egész életén keresztül, oly élességgel, hogy még az elboruló elme sötétjén is áttört. Nem mint tudatos érzés, nem mint a szeretetnek az értelem segítségével átlényegített tudata, hanem mint ösztönös, szinte fizikai megkötöttség, ami az egyéniséget a gyermekkortól kezdve egész a halálig az anyához láncolta. „Anyám!” kiáltott fel riadtan az őrült Kemény, ha pusztakaramási ápolónője egy pillanatra magára hagyta s az állati félelemnek e megdöbbentő felkiáltása mindennél jobban elárulja az egykor világos lélek rejtett vágyát, mely minden nőben tulajdonképpen az anya esetlegességektől megtisztított eszméjét kívánta látni.

    Talán az otthont körülvevő táj is befolyásolta bizonyos mértékben ezt a tragikus életérzést, az erdélyi táj, a maga hirtelen leboruló és hirtelen kiderülő egével, hegyeivel és dombjaival, a hegyek közt rohanó, a dombok közt kanyargó Marossal. Ezt a tájat azonban már csak a Kemény sötétenlátó kedélyéből rávetülő árnyék teszi komorrá. Első regénykísérletében még ragyogó reménységben fürdik a táj: „Igézők vagytok ti térek, Maros hullámai által kalász-hullámzók, körítve a dombok során fák koronájával, szőlők fürtivel, és a hegyek kékellenek, mint a reménység: balra a Kecskekő csúcsa, a láttér végén a torockói szikla…” De Gyulai Pál-ban már üvöltve rohan végig a szél a Maros völgyén s a dörgés és szélzúgás rekviemet juttatnak Kemény eszébe. A gyermekkori sötét érzések mindenesetre visszaverődnek Kemény regénybeli tájain, de azt hiszem, hogy a valódi táj inkább a dombvidékek enyhe nyugalmát hagyta vissza az egyéniség mélységeiben.

    Ezzel a gyermekkori örökséggel lépett báró Kemény Zsigmond az emberek közé, akikben természetszerűleg kevés figyelem lakozik a mások esetleg érzékenyebb kedélyvilága iránt. És mintha a sors minden eszközt meg akart volna ragadni arra, hogy Keményt egy bizonyos előre meghatározott irányba kényszerítse: nem ruházta fel szép külsővel, társaságban csillogó szellemességgel s az érintkezés apró hazugságait könnyedén viselő elmével. Diáktársainak labdajátékából visszavonult, mert azok gúnyolódtak ügyetlensége miatt, a tánctanító ismételten megrótta, mert szögletes mozdulatait sehogyan sem volt képes a ritmus parancsainak alávetni s beszédjében mindegyre előtört a magányos lélek kikerülhetetlen félszegsége. Fiatalkorában sem szívesen járt nagy társaságba. Mint minden saját erőitől bő és duzzadó lélek a valóság világában legyőzhetetlen akadályokra bukkant s ezeket az akadályokat inkább elkerülte. Társaság helyett kiválasztott magának egy-két barátot, akikről biztosan tudta, hogy nem mosolyogják meg félszeg viselkedését és elhanyagolt öltözetét. Mert Kemény külsejének idegenségét még az öltözködésben kifejtett gondosság sem enyhítette. Talán a gyermekkori pénzszűke s a ruházkodásban való szegényesség hatott itt is tovább: Kemény egész életén át inkább lompos volt, mint jólöltözött. Később a lomposság szinte második természetévé vált és észre sem vette, mint ahogy alacsony, durván kifaragott, testes alakjának félszegségeit sem méltatta különösebb figyelemre. De fiatalkorában érzékenységének sok keserű megrezzenését fojtotta magába, ha ideges, kapkodó beszédmodorára, vagy közismert ügyetlenségére tettek megjegyzést.

    A fiatal és érzékeny lélek a külső világ gyöngédtelen érintése ellen rendszerint visszavonulással védekezik. Keményben sem a hódító, akadályokat legyőző, csak azért is szellem fejlődött ki, hanem az a lelkiállapot, amit a modern lélekkutatás fogyatékossági érzésnek nevez. Ezt a fogyatékosságérzést Kemény szerelmi csalódásai is növelték. A „csalódásokat” és a fejlődő viszonyok felbomlását előidéző okok túlságosan bonyolultak ahhoz, hogysem egyetlen szempontból ítélhetnők meg őket, de valószínűnek tartom, hogy e csalódásokban nem annyira a külső befolyás, mint inkább Kemény félénk és magábazárkózó természete volt a hibás. Túlságosan ismerte saját magát, túl sokat elemezte képzelt, vagy való hibáit, hogysem önmagán is túlszárnyaló bátor lendülettel röppenjen át az akadályokon. Szinte törvényszerűen ismétlődnek meg életében ezek az érzelmi folyamatok. A küzdelem sohasem a férfi és a nő közt szövődő kapcsolat keretében zajlik le, hanem kivétel nélkül Kemény rejtett benső világában. Sohasem jut el addig, hogy érzéseit szavakká formálja, mert míg az élet és ábránd önmardosó küzdelme folyik bent, addig az érzések tárgya, báró Kemény Póli, gróf Wass Ottilia, özv. Tahyné, vagy Lónyay Mária már dönt és ez a döntés sohasem szól Kemény javára. Kemény – noha fáj a „csalódás” – bizonyos megkönnyebbüléssel fogadja a határozatot, mert ez is végzetről szóló borúlátó felfogását igazolja. A sors határoz és az ember nem tehet egyebet, mint hogy engedelmeskedik neki.

    Szögletes küldő, a legviharosabb emberi kapcsolatban való sikertelen kísérletek… csoda-e, ha Kemény mindeme fogyatékosság kiegyensúlyozására oly terülteket keresett, ahol a szégyen és vereség érzése sokkal kevésbé volt valószínű! … Belső világába az ember saját magának ura és bírája s jóval csekélyebb mértékben várhatják félelmetes meglepetések, mint a külső világ vadonában. Kemény már értelmi fejlődésének legelső szakától kezdve nagyobb fontosságot tulajdonított szellemi kialakulásának, mint bármi másnak. Kiapadhatatlan szomjúsággal vetette magát a könyvekre s mint minden igazi értelmiség, érdeklődési körét nem korlátozta többé-kevésbé meghatározott területekre. Diákkorában földrajzot, történelmet olvasott kifogyhatatlan érdeklődéssel s ekkor szerette meg a görög és latin irodalmat. A nagyenyedi kollégium utolsó osztályában bölcselettel foglalkozott, majd Marosvásárhelyen jogtudományt, Bécsben orvostant hallgatott. Közben megtanult egy pár nyugat-európai nyelvet, behatóan foglalkozott politikai kérdésekkel és mindeme foglalatosságai közepette hajtotta valami legyőzhetetlen ösztön: írni, írni! … A nehézkes külsejű, magábavonuló ember úgy vett bosszút a kevéssé megértő világon, hogy elméjével önmagába zárta nemcsak környezetét, nemcsak Erdélyt, hanem Európát, a földet, a világegyetemet. Tudni akart, mindent akart tudni.

    Amit egyik kitűnő erdélyi esszéírónk Kemény lobogó becsvágyának nevez, az tulajdonképpen az elnyomott és visszazárt szellem viharos egyensúlyba helyezkedési kísérlete, aminek legalább is egyidőre sikerülnie kellett, mert ha nem, az egyéniség megtört volna a külvilág rásúlyosodó légköri nyomása alatt. És így is csak ideig-óráig sikerült. Addig, amíg a mélyben dolgozó erők aláástak minden nehezen kiépített hadállást és egyszerre, szinte villanásnyi idő alatt légberöpítették az egyéniség várát. Kemény elméjének elborulását a csak testi és fiziológiai tények nem magyarázzák. Az éjszakai munka, a feketekávé, a tea mind csak megfelelő talajt teremtettek azoknak a sötét erőknek, melyek csak alkalmas pillanatot vártak a mindent elpusztító robbanásra. Kemény e rejtett erőket munkája révén akarta legyőzni. Nem becsvágy volt ez, hanem menekülés a fojtogató rém elől s valahányszor Gyulai Pál, gróf Jenő Eduárt, Pécsi Simon, vagy Werbőczi István elbukott a végzet előtt, mindannyiszor báró Kemény Zsigmond menekült meg saját végzetétől. Mikor aztán már minden hős elbukott és senkisem maradt, hogy Kemény Simonként felöltse Kemény Zsigmond öltözetét, akkor ő adta át magát a kikerülhetetlen hatalomnak, ami elől senkisem menekülhet.

    Becsvágy is serkenti az embert kitartó munkára, de csak az önmaga megváltást keresőt hajszolja a munka epesztő láza. A kitartó munka legfeljebb fáraszt, a munka láza már rombol és Kemény életén át, de legkivált működésének utolsó éveiben önmaga rabszolgatartója volt. Ez a hajsza valami sötét lelki kényszerhez volt hasonló, ami oktalan lelkiismeretfurdalásokat okozott s megmérgezte a pihenésre szánt perceket. Nincs iszonyúbb, mint egy effajta, szinte már rögeszmébe torkolló munkakényszer. Minden igazi alkotóban feltalálható, de a mű létrehozatala után lecsillapul. Egyeseknél azonban fájdalmas lelki bajjá alakul át. Kemény leveleiben gyakran emlegeti gyötrő irodalmi kötelezettségeit, melyeknek feltétlenül eleget kell tennie. Legtöbbször pénzzavarát hozza fel indokul és ez el is fogadható, de ami Kemény számára a munkát gyötrővé tette, ez a munkára hajszoló legyőzhetetlen lelki kényszer volt. Mily megdöbbentő élességgel világlik fel ennek a tételnek igazsága a már elborult elméjű Kemény viselkedésében! Erdélybe való visszatérése előtt még nem tört ki rajta teljes erővel az elmebaj. Budai villájában gyakran olvastatott fel magának, a félhomályban tapogatózó értelem még ki tudta venni az eszmék körvonalát. Néha saját munkából olvastak fel neki s ilyenkor a lélek újból megremegett az évek hosszú során át beléjeidegződött vaskényszertől és Kemény nyugtalanul szólalt meg: „Én is akartam erről írni, de nem volt rá időm.”

    Ez a mentegetőzés egyszerre kivillantja előttünk a pihenést soha nem találó lelket, de egyben a bűntudatnak valami kósza benyomása is kicseng belőle. Valóban itt bukkantunk Kemény lelkének egy könnyen észrevehető ellentmondására. Amennyire görnyedezett ugyanis Kemény a munkára űző vaskényszer alatt, annyira szívesen vonta is ki magát munkája alól. Az egykorú hírlapok telve vannak a szerkesztők közleményeivel, amelyek Kemény egyik vagy másik, rendszerint soha meg nem írt munkájának közélést ígérik. A szerkesztők sürgetésére, saját pénzgondjainak hatása alatt Kemény megtette az ígéretet. Aztán jött az akarat elernyedése és Kemény borozó barátok, vagy futó viszonyok között töltötte el a munkára szánt időt. A lustaság és a munkakényszer egymást kiegészítő ellentétpárja sokat elárul nekünk Kemény lelki alkatáról. Kis odafigyeléssel csakugyan felfedezhetjük, hogy Kemény érzéseinek pozitív és negatív kiéleződése nem kivétel, hanem szabály. A nő iránt érzett szinte szenttéavató tisztelet és ugyanakkor a lobogó érzékiség, melynek lángjai még egy akadémiai értekezés szemérmes lapjain is átsütnek, anyagi gondjainak kedélyvilágra gyakorolt mélységesen leverő hatása és az a szédítő könnyelműség, mellyel a pénz nyakára hág, mindezek a jelenségek egy önmagával folytonosan harcban álló egyéniséget rajzolnak elénk, aki bonyolult érzéseit csak hihetetlen erőfeszítéssel bírja egyensúlyban tartani. Kemény hőseinek lelkivilágát nem minták után alkotta meg. Őbenne is, mint Dosztojevszkijben, megvoltak mindazok a lehetőségek, melyek az alkotóművész teremtő akarata folytán önálló életet nyertek. Ezért hajlamos mindenik hőse arra, hogy saját magát a lélek legkisebb rezdüléséig elemezze s ezért találunk oly riasztó ellentéteket egy és ugyanazon jellem bensejében.

    Ezzel a vulkánikus lelki berendezéssel fogott hozzá Kemény, hogy életének célját megvalósítsa. Ezzel a céllal azonban önmaga sem volt tisztában. Fogyatékossági érzése miatt önmagába forduló egyénisége csupán annyit tudott, hogy szellemi téren kell diadalmaskodnia. Mintha a Kemény életét kormányzó végzetszerű befolyások ide is elhintették volna az ellentétek magvát: Kemény egész életén keresztül két hivatás között vergődött. A szépirodalom és a politika, mint a centrifugáltregulator két egymással szemben forgó golyó, szétszakadással fenyegették Kemény egyéniségét s amíg a fizikai törvényeknek engedelmeskedő erők mindkét irányba egyenlő erővel húztak, a felemelkedő szelep kibocsátotta a lelket túlságosan feszítő gondolatot. Váltakozó ütemben: Kemény egy ideig szinte kizárólag csak politikával és hírlapírással foglalkozik s folytonos panaszokkal van tele, hogy elfoglaltsága megakadályozza a szépirodalmi munkában; aztán egyszerre megkönnyebbülten teszi le vezércikkírói tollát és örömmel újságolja barátainak, hogy most már megint csak regényírással foglalkozik. Egy idő múltán újból kénytelen engedni a sürgető Pesti Naplónak és így megy ez apály-dagályszerű szabályossággal egészen a végső katasztrófáig.

    Kemény regényeiben a véletlennek is jut szerep, de Kemény e véletlent előidéző körülményeket oly sok oldalról magyarázza meg, hogy az eset lassankint elveszti minden véletlen jellegét s oly dolognak tetszik, melynek szükségszerűen be kellett következnie. Vajon hát a véletlennek kell tulajdonítani, hogy Kemény ily törvényszerű váltakozással cserélgette hivatását? A közvetlen fizikai, anyagi, társadalmi indítékokon kívül volt Keményben még egy mélyebb lelki indíték is, ami ezt a váltakozást nemcsak megokolttá, hanem egyben kikerülhetetlenné is tette. Ebben a nyugtalan, a politika és irodalom két sarka közt villózó ide-odaszikrázásban ismét csak Kemény mélységesen beléjegyökerezett fogyatékossági érzése nyilvánult meg. Mikor csak az irodalomnak élt, gyötrő világossággal érezte, hogy a szeme előtt lebegő irodalmi eszményt nem tudja teljes mértékben megvalósítani. Ilyenkor arra a meggyőződésre jutott, hogy képességeinek kifejtésére mégis a politikai tér alkalmasabb. S a regény befejezésével, vagy terveinek úgy-ahogy való megvalósítása után, örömmel ragadta meg a legelső, kínálkozó alkalmat, mely újra a Pesti Napló vezérévé tette. Aztán ismét beállott a visszahatás és Kemény örömmel fogadta a sors intézkedését, mellyel az újság kötelékéből kiszólította. E nyugtalan ide-odalengés a teljesítményt hátrányosan befolyásolta. A politikus sohasem engedte a szépírót munkájában teljesen elmerülni és a politikust mindig zavarta a szépíró jelenlétének tudata. A kettőshivatású művészek örök tragédiája ez, folytonosa és legyőzhetetlen nyugtalanságok okozója. Keménynek amúgy is érzékeny lelkében ez a kétirányú hajlandóság szinte beteges színezetet nyert s ez is hozzájárult ahhoz, hogy munkájának önemésztő, lázas, túlfeszített jelleget adjon.

    Az irodalom sajnálhatja, hogy Kemény a politikának is áldozott, de Kemény nem tehetett erről. Tanulmányai, neveltetése, osztályhelyzete és az egész korszak, amelyben élt, a politika felé irányították. A szabadságharcot megelőző reformkorszak küzdelmeinek levegőjében lehetetlen volt, hogy az erdélyi arisztokrata részt ne vegyen a feudális társadalmi szervezet megújítására irányuló kísérletben és a szabadságharc letörése után Wesselényi barátja, Széchenyi tisztelője és Deák fegyvertársa nem is tehette, hogy izgatott szívvel ne figyelje a politika eseményeit. Tulajdonképpen nem politikus volt. Az erdélyi országgyűlés munkáját csak élesen figyelte, de nem kívánt benne részt venni, a forradalom eseményeit tettekkel nem segítette elő, később is csak egyetlenegyszer lépett fel képviselőjelöltnek s képviselői munkássága is inkább a törvényelőkészítő bizottságok keretén belül talált teret. Ehelyett azonban európai látókörű, hatalmas tudású, éles elemzőkészségű és biztos ítéletű politikai író volt. Politikai írásait, különösen a külpolitikai vonatkozásokat, ma is élvezettel lehet olvasni és egyes megállapításai, mint például a Németország céljairól és ellene a jövőben feltámadó erőkről szóló, szinte a jóslat jellegével bírnak.

    De a szabályozószelep két golyója: az irodalom és a politika elválaszthatatlanul keringett egymás körül. Ha mélyebben tekintünk Kemény szépirodalmi alkotásainak és politikai műveinek mélyébe, mindkettőben felfedezzük azokat a vonásokat, melyek e kétféle munkásságnak hasonló alapjelleget biztosítottak. Kemény kora ifjúságától kezdve szívesen, sőt szenvedéllyel merült el a történelem tanulmányozásába. Első irodalmi kísérletei történetírói próbálkozások voltak és a későbbi éveiben is szívesen fordult tanulmányai anyagáért a történelemhez. Valószínűleg ennek kell tulajdonítanunk, hogy regényeinek tárgyát oly szívesen veszi a történelemből, ez azonban még csupán külsőség és felület s a történeti tárgy nem hozta volna okvetlenül magával a történeti levegőt is. Sokkal mélyebb és átfogóbb az a hatás, ami Kemény történeti szemléletében nyilvánul meg. Ez a történeti szemlélet adott a politikus író kezébe legyőzhetetlen fegyvereket s ez képesítette a regényírót arra, hogy szinte csalhatatlan biztonsággal jelenítse meg a letűnt korok levegőjét. A történeti szellemmel rendelkező ember szemében a történelem, ha nem is logikus, de feltétlenül egységes folyamat, mely kitartó következetességgel folyik egyelőre ismeretlen irányok és célok felé. Nem determinizmus ez, mint ahogy egyes elemzők állítják, hanem csupán az életjelenségeknek magasabb szempont szerint való összefogása, ami biztonságot ad az ítéletnek, s mentesíti a szellemet az oktalan lázadozástól. Így lett Kemény is valójában a fejlődés híve, s hogy lelkétől teljességgel távol állott a történelmi változások forradalmi úton való előidézésének eszméje, azt legjobban bizonyítja a kiegyezést megelőző években folytatott politikai munkássága. Kemény hitt a fejlődésben, saját sötétenlátó hajlamainak ellenére is hitt és meg volt győződve arról, hogy ez a fejlődés az igazság irányában történik. A kétkedés és hit egymást kiegészítő ellentétpárja nem éppen jelentéktelen ama ellentmondások között, melyeket Kemény lelkében felfedezhetünk. Mint regényírót éppen a történeti szemlélet élessége különbözteti meg korának másik két regényírójától, akik szintén szívesen nyúltak történelmi tárgyakhoz. Természetesen a közönség szívesebben olvasta Jósika romantikus meséit, vagy Jókai fantasztikus képzeletjátékait, de ezen a téren ma már kétségtelenül Keményé az elsőség. Jósika és Jókai lassan de biztosan elavulnak, Kemény azonban az idő múlásával mindinkább időszerű, avagy helyesebben: időálló lesz.

    A történeti szemlélet gyökereit Kemény Erdély talajába mélyesztette legelőször. Innét vitte magával a múlt mélyen átérzett képeit és Martinuzzi tragédiájának színhelye, Alvinc, Enyed, Gyulafehérvár el nem t örülhető képeit élete végéig őrizte magában. Még inkább erdélyi volt báró Kemény Zsigmond abban a nemes liberalizmusban, melyet írói és politikai vezéreszméjének vallott. A lelki és gondolati szabadság örökségét Erdélytől kapta s ebből a lelki szabadságból önkéntelenül tudatosodott az elnyomás iránt érzett ellenszenv. Habár történeti regényeiben mindig és mindenütt az egyén küzd és az egyén bukik el, de a regény levegőjében a vallásszabadság, vagy a nemzeti szabadság eszméi vívják küzdelmeiket. Kemény szabadságérzete azonban sokkal európaibb, sokkal mélyebb volt, semhogy a testi és lelki szabadságot csupán saját nemzetére akarta volna korlátozni. A Pesti Naplóban 1860. folyamán közölt cikksorozatának vezető eszméi között előkelő helyet foglalt el az a követelés, hogy Magyarország és Ausztria nemzetiségeinek jogos követeléseit teljesíteni kell. Mikor Erdély uniójának kérdése került napirendre, Kemény azt ajánlotta, hogy a kérdést tárgyaló bizottságba az országgyűlés az erdélyi románság és görögkeleti egyház képviselőit is hívja meg, mert csak így hozhatnak mindenkit kielégítő határozatot. Mikor pedig a Kisfaludy Társaság egy román dalgyűjtemény fordításának kiadását vette tervbe, Kemény kifejezetten támogatta a tervet.

    Mindeme indítványaiban Keményt az az erdélyi szellem vezette, amely a távoli múltból hozta magával a benső szabadság visszafojthatatlan érzését. Kemény liberalizmusát a reform-korszak nem termette, hanem csak megerősítette. Az alapot hozzá az erdélyi ősök és az erdélyi környezet adták, az az erdélyi gondolat, amely tulajdonképpen az európai szellemi közösség visszaverődése. Kemény egész munkássága éppen ebbe az európai szellemközösségbe tartozik, regényírói és politikusi pályáján nemzetét és önmagát mindig Európához mérte és európai méretűt is alkotott. Ideje, hogy szellemi hagyatékának máig is érvényes és ma is egyfolytán ható erőit megszabadítsuk az iskolás előítéletek és belénkidegződött indokolatlan ellenérzés béklyóitól s különösen a regényíró Keményt arra a polcra helyezzük, ami értékeinél fogva megilleti. Leginkább azért, mert ezt a becses erdélyi örökséget: Erdélyben születni és Európát kívánni, legtisztábban báró Kemény Zsigmond hagyta hátra nekünk.

szozattv

 
 
Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf