A csodafurulya

Nyitravölgyi mese

A patak partján nőtt egy nagy, piroskalapú gomba. A gomba alatt ült egy vén, hosszúszakállú törpe és szorgalmasan faragott egy furulyát. Közbe-közbe belefújt a kis furulyába, igazított rajta egyet-mást, aztán tarisznyájába tette és elindult a hegy felé a juhász kunyhójához. Előbb körülnézett, aztán belopódzott a kunyhóba és lette a furulyát a keresztfia bölcsőjébe.

    „Sose add senkinek oda – így szólt a kis fiúhoz – hódítsd meg vele a legszebb lányt és légy vele nagyon boldog.”

    A vén törpe eltűnt aztán. A kis fiú meg szépen felnövekedett és ő lett a környék legszebb legénye. Ha belefújt a csodafurulyába, messze földről sereglettek utána a legszebb lányok.

    Egyszer lejött a hegyről a folyó partjára. Amint körülnézett, látta, hogy a túlsó parton egy csodaszép vár áll. A legény gondolt egyet, elővette furulyáját és olyan szép nótát fújt el rajta, hogy a várkapuból egyszerre csak kinézett az aranyhajú grófkisasszony. Hej, de nagyot dobbant a legény szíve, amint ezt az aranyhajú istencsodáját meglátta! Hamarjában egy dalt talált ki és el is dalolta:

Nyitra vára szép helyen van,
Mert a templom közepén van.
Körös-körül Nyitra vize,
Rászállott a bús gerlice.

Ha én bús gerlice volnék,
Rózsám ablakára szállnék,
Mindig csak azt dalolgatnám:
Szeretsz-e még kedves rózsám?  

    A grófkisasszonynak megtetszett a nóta is, no meg a legény is, hát követségbe küldte hozzá a százesztendős dajkáját.

    „Szívem juhász, – így szólt hozzá a vénasszony – add ide a grófkisasszonynak a csodafurulyádat!”

    „Nem adom biz én, – mondá a juhász – hacsak érte nem jön az aranyhajú grófkisasszony.”

    Amint ezt a grófkisasszony meghallotta, sírt, toporzékolt mérgében. Aztán elküldte hozzá követsége mind a száz szobalányát. Elment a száz szobalány a juhászhoz és azt mondta neki a legszebbik: „Szívem juhász, add ide a grófkisasszonynak a csodafurulyádat!”

    „Nem adom biz én, – mondá a juhász – hacsak érte nem jön az aranyhajú grófkisasszony.” Aztán újból belefogott a nótába:

Ha én bús gerlice volnék…

    De ezt már nem tudta tovább hallgatni a grófkisasszony. Hét fekete hattyút fogott be az arany csónakjába és így indult a juhászhoz.

    amint odaért, ezt mondta neki:

    „Szívem juhász, add ide nekem a csodafurulyádat!”

    „Nem adom biz én, – mondá a juhász – amíg meg nem csókolsz, aranyhajú grófkisasszony.”

    A grófkisasszony sem tudott okosabbat tenni, megcsókolta a furfangos juhászt és elszaladt a csodafurulyával.

    A juhász meg csak bámult a grófkisasszony után, a szeme csak úgy kábult belé. Csak aztán eszmélt rá, hogy milyen könnyelműen adta oda legdrágább kincsét. Aztán neki vágott az erdőnek és bolyongott céltalanul, Isten tudja meddig. Végre leült a sziklára, tenyerébe hajtotta fejét és úgy bámult a lombok közül sötétlő várra. Aztán elaludt. Álmában ott látta maga előtt az aranyhajú grófkisasszonyt, amint feléje hajlik és megcsókolja. Ez a kép üldözte aztán éjjel-nappal. Ha lehunyta a szemét, akkor is látta, ha szétnézett a tájon, akkor is csak őt kereste.

    Úgy érezte, mintha a grófkisasszony elvitte volna magával a lelkét a furulyával együtt. Egész nap csak a lányt kereste. Ha felébredt, azt remélte, hogy majd meglátja és boldog volt. Ha lefeküdt, tépte a bánat a lelkét, mert hiába kereste őt egész nap. Már egész betege lett a legény a grófkisasszonynak. A nyája lebolyongott, ő meg mint az álomlátó leste, nyílik-e a vár kapuja.

    Egyszer aztán vadászatra ment a gróf a lányával. A juhász már messziről megpillantotta őket. Akkor lemetszett egy hosszúszárú sásliliomot és a kérgére véste az üzenetet. Ezt véste rá:

A lelkemen véges-végig szánt a bánat;
A nagy folyó mentén,
Ragyogó napkeltén,
Búsulok utánad.

    Aztán kitette a faragott szárú sásliliomot az út közepére. Nemsokára arra lovagolt a grófkisasszony. Felvette a liliomot és ott látta maga előtt a legényt. A juhász nem mert megmozdulni. A szíve úgy dobogott, hogy azt hitte, megfúl. Csak nézte, bámulta a lányt, mint az oltárképet. A grófkisasszonynak eszébe jutott a legény is, no meg a csók is, aztán úgy rajta feledte a szemét a juhászon, hogy talán az ítéletnapig is bámulta volna, ha az apja nem közeledik.

    Ámde most már a grófkisasszonyt is üldözni kezdte a legény képe. Esténkint befogatta a hét fekete hattyút az aranycsónakba és úgy ringatódzott a vízen. Így tartott ez hét estén át.

    A legény meg a bokrok közül lesett rá és nem mert megmozdulni. A szíve majd megszakadt a bánattól, meg a szerelemtől. Végre már nem tudott többé zakatoló szívének parancsolni, odament a csónak közelébe és könyörögni kezdett:

    „Aranyhajú grófkisasszony, add vissza a furulyámat!”

    „Nem adom biz’ én – mondá a grófkisasszony – hacsak érte nem jössz, te szép juhászlegény.”

    A legény egy ugrással a csónakban termett, aztán felkapta karjai közé a grófkisasszonyt és csókolta addig, míg a lány meg nem ígérte neki, hogy a felesége lesz. Dehát a világon nem történik minden úgy, amint azt a szerelmes lányok és legények kigondolják.

    Másnap a szomszéd gróf jött háztűznézni a grófkisasszonyhoz. Ez igen csúf, gonosz ember volt, de a birtoka éppen hetvenhét várból állott. Sírt-rítt a szegény grófkisasszony, majd meghasadt a szíve. De hát nem tudott magán segíteni. Még egyszer látni akarta a legényt. Magához vette a csodafurulyát és kiment a folyó partjára. Amint a juhász megpillantotta szerelmesét, ölébe kapta és el akart vele futni a hegyre, föl a juhászkunyhóba. Ámde a gonosz vőlegény utánuk leselkedett és nyilát rájuk lőtte. A nyíl a lányt halálra sebezte. A grófkisasszony még egyszer rávetette a legényre a szemét, aztán a vállára hajtotta a fejét és kiszenvedett.

    A legény úgy futott a halott grófkisasszonnyal hegyen-völgyön át, mint az őrült. Aztán elérte a nagy sziklát, a sziklában a mély barlangot és odatemette a lányt. Ezután elbolyongott.

    Egy év múlva a barlang előtt találta őt a vén törpe holtan. Magához vette ismét a valamikor elajándékozott csodafurulyát, aztán eltemette a juhászlegényt is a barlangba a lány mellé. A barlang szája elé pedig egy óriási keresztformájú követ gördített.

    Ezután visszament a patak partjára. Széttörte egy sziklán a csodafurulyát, aztán leült a nagy, piroskalapú gomba alá. Rátámasztotta fejét annak tönkjére és úgy siratta boldogtalan keresztfiát, hogy parányi kis teste csak úgy rázkódott belé… 

Eredetiből átdolgozta Kiss Gabriella

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf