Jankovics Marcell: A féllábú ember

    - Istenem, de szép!

    Susogta a fehér ruhás leány és kitárta karjait a messzeség felé, hol habos, karmazsinszélű felhők felett leheletszerűen tornyosodott a Weisshorn karcsú orma. Tornyosodott, nem mint dacos kőből, örök jégből formált hegycsúcs, hanem mint ezüstbrokátból és csillanó fátylakból összevont hegyes sátor, melynek leplei ékszerűen feszülnek a magas égbe.

    - Hallottad? Ez igazán szép! Mondj már te is valamit, Jane!

    Kiáltott újra a fiatal teremtés és megcsiklandozta a másik fiatal leánynak pelyhes nyakát a hosszú fűszállal. A másik durcásan kapott hátra.

    - Marjorie, de bolondos vagy. Azt hiszed, én nem látom, hogy szép? – mert nem szóltam semmit… Én is látom.

    - Csakhogy végre látod…

    - Mit, kis ördög?

    - Hát ott ni… Most lép át a Weisshorn ormáról egyenesen a Matterhorn csúcsára, hétmértföldes csizmában. Látom. Éppen kiverte kurta pipáját és annak parazsától piros a felhő. Hipp-hopp! Humpty-Dumpty sat on a wall, Humpty-Dumpty did a great fall… Babszem Jankó fölült a nagy falra, nagyot pottyant balra…

    - Marjorie! ne csacsogj össze-vissza. Kiről beszélsz? Mit látsz? – suttogta a másik idegesen.

    - Kiről? Nos hát a bátyámról beszélek, ki most ott mászkál azon a jeges csúcson, azon az ívelő ezüsthídon, mely egyenest napsugárországból szökell föl. Mászkál, mert ő Macdonald Percy, a jégkirály…

    - Ugyan, Marjorie, nem is szeretlek rá gondolni. Sakkjáték a halállal… Minden húzás után jöhet a nagy matt… Hóbort. Spleen. Hát nem esztelen ambíció, hogy valakit, kit nem kényszerít erre senki, ott kóborol, hol a madár sem jár, hol másodpercenként a nyakát szegheti. Válogathat, Sanct Nikolaus felé akar-e három-négyezer lábnyira repülni, vagy Anniviers felé. Ezt a gyönyörűséget a circus Ikarusai szerényebb mélységek fölött minden este élvezhetik. És aztán mi a jutalom? Néhány esztendeig élelmes vezetők biztos tea-chalet körül társaságoknak körül ődöngő társaságoknak mutogatják: „Íme, az „arréte-Macdonáld” – tíz-húsz év előtt ott ment föl a Weisshornra a bolondos angol… azóta senki.” És ez a senki jelenti azt a mérhetetlen nagy tömeget, mely igazán okos volt és nem ment oda, hol semmi keresni valója.

    - És – folytatta Marjorie – az a haszontalan egy ott hagyott valami helyes kis Janet, ki éktelenül féltékeny a jégtündérre… Nyugodjál meg, a hegyek mind férfiak, az egy Jungfraut kivéve.

    Újra trillázva tárta szét karjait, mintha meg akarná ölelni a ragyogó Weisshornt, mely kísértetiesen lebegett a rózsaszín éghatáron. Titokzatosan, valami patyolatos ideál szimbóluma. Hirtelen leterült a villámjárta fenyő alá Jane mellé és gondolkozva megsimogatta a nigritellák fűszeres fejecskéit. Azután együtt bámultak le az Aletsch pikkelyes jégfolyamára, melynek sötétkék útvesztőibe félénken tévedett le egy-egy ártatlan alkonyati napsugár, hogy a fagyos hasadékokból mosolyogva meneküljön át a törmelékes romlejtők között zöldellő rétszigetekre és aztán kecsesen játszadozzék a távoli Belalp felkanyarodó füstjével.

    A keskeny ösvényen, mely a Riederhorn oldalán átkígyózott a mélységek fölött, lábujjhegyen lopódzott a két fiatal leány mögé Macdonald Percy, az imént emlegetett szálas fiú. Hazatért szerelmetes fellegvárai közül. Nagy, poros szöges cipőit óvatosan emelgette, hogy ne csikorduljon a kavics, – emelgette könnyedén, mint a karcsú mustang újonnan patkolt patáit a prairien. Fürgén mozgott és mégis minden mozdulatán látszott, hogy átélt valamit, hogy minden izma még bizsereg. Jégcsákányát mereven szorongatta hóna alatt, mintha szeretné és nem tudna megválni ettől az acéllelkű jóbaráttól. Másik szabad kezével végig-végigsimított bronzvörösre perzselt ábrázatán és kócos barna fürtein. Szeme nevetett. Hirtelen lehajolt. Nagy csomót markolt föl az alpesi rózsákból és a két leányra dobta.

    - Ejnye, azok a rózsaszínű felhők hullanak ránk! – Kiáltotta Marjorie, és fiús bukfencet vetett a gyöpről a kis ösvényre és bátyja előtt talpra ugrott.

    - Cherio, Percy, Hurráh! Arcodon látom, hogy sikerült az új „arréte Macdonald.” Csakhogy már itt vagy, Jane éppen most prédikált szenvedélyed ellen, mintha legalább is őrnagy volna a Salvation Army-ban…

    Percy rávetette ragyogó szemeit Jane sudár alakjára. Heves mozdulattal leszúrta jégcsákányát a nedves mohapárnába. Mindkét kezét Jane felé nyújtotta, gyerekesen félrebiccentette borzas fejét és ismételgette:

    - Jane, legyünk jóbarátok! – igen, jóbarátok!

    A leány megállt pár lépésre a hórihorgas fiú előtt, kinek alakját körülfolyták a Weisshorn fölött lehanyatló nap utolsó sugarai. Kicsit lehorgasztotta hamvas-szöszke fejét és elbiggyesztette ajakit:

    - Percy, Percy, te csak azokat a nagy hegyeket szereted… Csak azokat a nagy hegyeket…

    Azután előre szökellt és egyik oldalt ő, a másik oldalt Marjorie belekaroltak a nagy fiú izmos karjaiba és cipelték a vadvirágos gyöpön felfelé, hogy alig tudott velük lépést tartani.

    - Most mi vezetünk, nem az a két emeletes Anthamatten! – a vezetőív.

    Sir Albutt pompás hegyi villájában hármat szólt a gong és a hegyi alkonyatban kicsengő mély hangjával hívta a vendégeket az esti ebédre.

    Mind eltűntek. A barna sziklák és feketéllő fenyőszálak között elhagyatva világított a derengő ösvény. A távoli Weisshorn ormán kihűlt a piros tűz. A mélységből fölcsendült nehány halk kolomp. A villában egymásután villantak meg az ablakok, ahogy fölgyújtották a termekben a lámpákat. A bokrokon és a tűleveleken végigremegett egyszer-kétszer a titokzatos szellő, mintha a világ misztikus álma előtt még egy párszor sóhajtana.

    * * *

    Az esti ebéd után a fiatalok még egyszer kimentek megnézni a csillagos eget. Legalább azt mondták Sir Albuttnak, hogy a csillagokat nézik. Marjorie sem tartott velük: azt hajtogatta, hogy sok levelet kell még írnia. Legyenek együtt, egyedül. Percy, az ő bátyja, meg a féltékeny kis Jane.

    A karcsú két alak egymás mellett lengett tova a keskeny fehér ösvényen a derengő holdvilágban. A férfi sötét árnyéka mellett a patyolatos leány testetlen tündérként lebegett előtte.

    - Percy – kezdte Jane ellágyulva – most… most nagylelkű leszek. Meséljen nekem a hegyeiről. Hiszen azokat jobban szereti…

    Azt már nem mondta, kinél jobban.

    A fiú átpillantott a Weisshorn és a Matterhorn felé. Kísértetiesen úszott a két óriás a fakó holdsugárban, – a Weisshorn világítva, mint az Isten trónusánál őrt álló arkangyal – a Matterhorn sötéten, mint a megtagadott, lázadó Lucifer. A Belalp mögötti legelők lejtőin a holdfény ezüstösen vetítette a mennyország térképeit. Lent a mélységben a berni hegyek csipkés élei. Percynek furcsa gondolata támadt: érverésének vonala olyan lüktető, töredezett lehet most, mint ott a feneketlen űrben a hegygerincek árnyékának éle…

    A nagy szál ember mosolygott.

    - Nem, Jane – nem tudom elmondani, mit láttam tegnap ott, a Weisshorn új útján. Nem tudom. Nagy dolog volt. Annyira érdemes, mint minden, amiért érdemes meghalni.

    A leány könyökével kicsit meglökte a fiút.

    - Már megint ilyet mond. Csitt! Én tudni akarom, hogy volt. Értsen meg – érteni akarom, Percy!

    Percy is elérzékenyült. Suttogva szőtte tovább:

    - Nem, Jane. Nem lehet. Ezt csak magamnak éltem. Az életben vannak fenséges vagy édes élmények, melyeket az ember átél egyszer – talán még egyszer – többször is, de nem beszél róluk. Úgy-e, kis leány, megért? Ez több, mintha mindent el tudnék mondani. Ezt megérteni is több, mintha áradozva tudnám tapasztalataimat elmesélni és szavaimra szintén rajongani kezdene az én rajongásomért…

    - Úgy-e, azt akarja, Percy, hogy a veszedelem is az ön titka maradjon. Takarni akarja a borzalmakat, melyeknek szemébe nézett ott a magasban.

    - Igaza van, kis Jane. A veszély maradjon az én titkom. Igaza van, azoknak a hegyeknek kőből van a szívük. nem ismernek kegyelmet. Ott győzni kell – vagy nincs irgalom. De nem ezért hallgatok.

    Jane látta hű pajtása arcélét. Látta, hogyan komolyodik el, hogyan vet egy pillantást a magas égre és azután egy végtelen meleg, simogató tekintetet ő reá. Ő is visszanézte. Ajkai kissé szétnyíltak, de hallgatott. Csak reszkető kezét tette a férfi izmos karjára.

    Megálltak a Rhône-völgye fölé kiszökellő szikla peremén. Alant villogtak a szétszórt kis faluk és tanyák lámpái. Hosszan füttyentett a Simplon-express és dübörgését hirtelen elnyelte az alagút. Köröskörül a csillagos boltozaton ragyogtak a hóhegyek, mint a világot elárasztani akaró tengernek hirtelen megfagyott habjai.

    Percy fájdalmasan s mégis édes szóval halkan búgta:

    - Nem beszélek a Weisshornról, mert már nem kell engemet megérteni – legalább nem megérteni hóvilágomban. Ez volt utolsó hegyi vándorlásom.

    Szótlanul álltak egymás mellett, belerajzolva az ezüstös levegőbe.

    A fiú kereste a szavakat, mint a kincskereső az aranyszemeket, az aranyszálakat a végtelen törmelékben. Többet szeretett volna mondani, még valamit és mégis, tudj’ Isten, jól esett a hallgatás. A csönd talán elmond mindent helyette, a csönd megmagyarázza, miért volt a Weisshorn utolsó útja, miért nem megy többé fölfelé, miért marad idelent, az alpesi rózsa és kolomp birodalmában.

    A Mischabel-csúcsok mögött hirtelen keskeny, vörhenyes szegélyű sáv következett. Egymásután húzódtak a keskeny barna vonalak a csillagok közé, mint az úszkáló nagy halak. A csúcsok éléről patyolatos hab gomolygott az égre. A hóból tollpihék kavarodtak széjjel, mintha óriás fehér galambok küzdenének egymással és szertefoszlanék vergődő szárnyuk.

    A fiú sasszemekkel vizsgálta a hirtelen felkavarodást. Fejét csóválta.

    - Ilyen semmiség! Felporzik a hó. Itt a déli szél. Vége a jó időnek. Egyszerre az egész világot elönti a vihar.

    Megfordultak és lassan ballagtak egymás mellett vissza, hol a merev fenyőszálak között villogtak Sir Albutt villájának ablakai.

    Percy nem szólt arról, mit szeretett volna elmondani a nagy csönd hallgatásával. Holnap. Reggel. Igen, reggel mondja majd el Jane-nak, miért nem megy többé a nagy hegyekre. Mert van valaki, akit jobban szeret, mint a világ minden havas kőszikláját, minden veszedelmekkel együtt. Ott fent csak egy út van – nincs jobbra, nincs balra – csak fölfelé. Itt lent is csak egy út van – nincs vissza – csak Jane felé. Holnap reggel! Jobb ezt diadalmas napfényben elmondani, a reménységek születése napján, jobb, mert olyankor a szók is ragyogóbbak, mint így a sötét ég alatt – a szók is melegebbek, mint így a hűvös estén.

    - Álmodjál édes álmot, kis Jane…

    - Álmodjál hegyeidről, te – hős Percy!

    Másnap reggel a fiú kora reggel föl és alá járt a villa teraszán, kék zubbonyában, melybe ékestarkán volt behímezve a Trinity-college jelvénye – ifjúsága címere. Elővette kis pipáját, újra zsebrevágta. Megborzolta homlokán göndörödő fürteit, hirtelen megállt. Gondolkodott. Majd kitartotta kezefejét és próbálgatta, hullanak-e rá az esőcseppek. A hegyeknek nyoma veszett, a Wallis fölött szürkén hömpölygött a nedves köd. Mégis jobb így. Könnyebben fog szólani Jane-nak, mintha maga előtt látná a Weisshornt. Ma a Weisshorn nem hallja…

    A portás levelet nyújtott át. Föltépte. Halkan mormolta azt a három szót, egyszer, tízszer:

    „Kitchener want’ s you.” Kitchenernek szüksége van önre…

    Három szóban a világháború kitörése. A hadvezérnek katonák kellenek. Istenem, nem parancs, csak egyszerűen megmondják mindenkinek, hogy szükség van rá. Mennyi frázis nélküli nagyság három rövid szóban!

    Gyorsan felszökött szobájába. Még egyszer kinézett, nem látja-e valahol a hegyeket. Ott, ahol a köd szétszakadt kicsit, úszott valami fehérebb a borús égnél. Igen, utolszor köszönti a Weisshorn. Ledobta diákzubbonyát, megannyi ragyogó nap királyi palástját. Beletömte holmiját a világlátott nagy bőröndbe.

    - Hamar a szánt. Vigyetek le mindent Brigbe. Gyorsan.

    Odaállt Jane elé, ki rózsásabb volt ma, mint tegnap. Állt és nem szólt. Nem szólt, mert elmulasztotta a tegnapot. És milyen jó is az, hogy nem szólt. Nem fogja soha többé elmondani, miért nem akart többet a nagy hegyekre menni. Egyetlen kézszorítással búcsúzott:

    - Good bye, Jane. Megyek Belgiumba. Kitchenernek szüksége van rám. Legyen boldog.

    A parasztlegény a nedves gyöpön leiramodott a szánnal, melyre fölrakták holmiját, kötelét, jégcsákányát, a hegyek örök békéjének utolsó tanúit. A fiú karcsú alakja megnagyobbodott a tovaillanó ködben – aztán eltűnt a meredek hegyi ösvényen. Jane nem látott mást, csak a Weisshorn kivetkőző ezüstpiramisát. Ragyogó új hó lepte be a tegnapelőtti nyomokat, melyek fölfelé vezettek.

    *

    Az izzó láván, mellyel az emberi lélek időnként kitörő Vezúvja, a háború, elöntötte a világ szebbik és jobbik részét, – a mindent leperzselő gyűlöleten végre újra kihajtotta virágos gally. Az emberek többé nem gyűlölni és ölni, hanem szeretni és élni akartak.

    A Weisshorn, a Matterhorn és a többi nagyok érintetlenül, szeplőtlenül fürödtek a verőfényes felhőtengerben. Havak patyolatára nem freccsent egyetlenegy vércsepp sem. Csillandó ormukra nem hullott egyetlenegy égő falu pernyéje sem. Sziklafalaikba nem ütődött az ember formálta ágyúgolyó, csak a tisztító villámcsapás, melynek erejét és dörejét türelemmel bírták már sok százezer éve. Évtizedek óta, mióta az első vakmerő angolok megtépték a „nagy” hegyek fehér menyasszonyi fátyolát, nem volt a tetőknek olyan szűzi világuk, mint addig, míg az emberek egymást és a kultúrát irtották.

    Hiába, – béke csak ott létezik, ahol nincs ember.

    Macdonáld Percy cambridge-i dolgozószobájában álmodott a fehér hegyek derengő körvonalairól. Sötét fürtjei olyanok lettek, mint az ő Matterhornja a nyári zivatar után. Itt-ott lerakódott rájuk a hó. De a Matterhorn az első napsugárra újra megbarnul – az ő fürtje többé soha.

    Nem júliusban búcsúzott a jókedvű karcsú college-boyoktól, ezek megkérdezték:

    - Dear Doctor, mikor megy újra a nagy hegyek közé? A fenyők a tomboló Visp partján éppen olyan örök-fodrozódnak az „arréte Macdonald” köré, mint akkor – egyszer, mikor égig emelték azt, ki ott élő akarattá vált az addig érintetlen gránit és jégobeliszken… Az apró tarka tehenek most is ott tolonganak a kis crocusokkal telehintett Alpokon, a füst és pézsmaszagú időbarnította chalet elé kiáll az izmos pásztor és kérdi az arra bandukoló angolokat: mi lett vajon a derék Macdonaldból? Már soha többé nem jön mifelénk?…

    Hátrasimította szürkülő fürtjeit és szomorú mosollyal mondta:

    - Fiúk, én már csak a matematikámat, az én hűséges tudományomat szeretem. Hamis a történelem, mert hazudik, mióta írják. Az csinálja, aki írja. Hamis a geográfia, mert akármelyik néhány soros békeszerződés eltolja az országokat, elapasztja a városokat, elkereszteli a hegyeket, falvakat. Bizony, szinte megváltoztatja a klímát is, mert fagyot varázsol oda, hol előbb csak a nap sütött… Hamis a fizika, hamis a kémia, mert csak azzal foglalkozik, amivel el lehet pusztítani minden szépet és jót. De hát – fiúk – az én matematikám örökké őszinte és becsületes, mert kétszer kettő négy lesz akkor is, mikor már a Matterhorn utolsó kövét is a Visp belehempergette a Rhône-ba. Nem. Nem megyek többé a hegyek közé, mert tudományom állhatatosabb, mint az égboltozatot hordozó hegyek…

    Bánatosan nevetett hozzá.

    Fölállt íróasztala mellől és elbicegett az ajtóig, hol még egyszer barátilag megszorongatta a fiatalok kezét. Nyugodt mozdulattal műlábán megigazította a kifogástalanul vasalt ruháját. Legyintett.

    - Nem megyek kedves hegyeim közé. Nem akarom látni legigazabb barátaimat, azokat a kőszívű, jégszívű jóbarátokat, kiknek életem legmelegebb áldását köszönhetem. Mit is keresnék ott? Nem vagyok közibük való. Mikro már nem tudok többé felmenni! Egyik lábamat ott hagytam Verdun mellett… Nyomorék vagyok. Ez a férfiúnak legalázatosabb beismerése, Good bye, fiúk…

    Alighogy behajtotta az ajtót a búcsúzó diákok után, famulusa táviratot adott át neki: „Riederfurka. Jöjjön Percy. A hegyek nyári glóriában várják – és várja Albutt és családja.”

    Fölhúzta szemöldökét. Lassan szétmorzsolta a táviratot. Pillantása az ablakból áttévedett a Trinity-college ódon kapujára. Nyitva állott, nyitva a nagy világ felé. Nézte a két kapubástyát, melyek büszkén, hajthatatlanul merednek a magasba. Nézte a kapu fölött az ódon kőfigurákat, a kőbefaragott múltat, mely nem érez soha többé. A kapu fölött sugártalanul úszott a fakó napkorong mozdulatlan ködben. Mintha a nap is megöregedett volna…

    Kiegyenesedett, mint a Trinity-kapujának oldalbástyája. Acéllábát maga után vonszolva odatopogott az íróasztalhoz és dörmögött:

    - A hegyek nyári glóriában várnak… Nem igazság a mathezis sem. Csak egy igazság van, a nap, a teljesteli nap, mert ez maga az élet… És vár Albutt és családja… Vár Jane! Egy igazság van: az asszony, mert ő elhiteti az emberrel az életet!

    Megrázta a fejét. Tétovázott. Azután szép álló betűivel paírra vetette: „Sir Albutt, Riederfurka. Szombaton érkezem. Macdonald.”

    Csöngetett.

    - James, vidd ezt a táviratot. Vidd, mielőtt mást gondolok.

    *

    A keskeny ösvényen, mely a Riederhorn sziklás fejét fonta körül, ketten ballagtak. Ők ketten. A viruló fiatal özvegy, Jane, – az asszony, ki termetben, lélekben megmaradt leánynak. Arcáról a két rózsát nem szárította el sem a szerelem perzselő heve, – sem a háborús nagy halálnak fagyos lehelete. Ez a két rózsa nem fakult el, szirma nem ráncosodott meg, mert fölöttük csillogott a lélek két kis napja, a két szép szem, – és ez a két kis nap azt sugarazta: élni akarok. Mintha férje ura csak – otthon volna és nem valahol Flandriában, a zsarátnok hamva alatt. Mellette bicegett botjára támaszkodva Macdonald, – a féllábú, a fiatal szemű, az őszülő Macdonald.

    Még nyílnak július utolsó alpesi virágai. Sárga anemonák bukkannak ki a sötét mohapárnák közül. A levegő tele volt valamivel, a mi remegett és remegett. Szinte fogni lehetett volna csillogását és látni illatát. Messze szemben karcsún tornyosodott az ezüstbrokátból és aranyfátylakból feszített ékszerű sátor, a Weisshorn. A mennyég mélységesen kék bársonyába belenyomult a szaggatott gyémántéles vonal, – az istenkísértők útja, – az „Arréte Macdonald.”

    A földön újra körüljárt az erő, – az élet, – a fiatalság…

    Macdonald botjára támaszkodott és nehezen húzta maga után acéllábát. Gyöngéden belekarolt Jane karjába.

    - Jane, támogasson. Segítse a szegény rokkantat. Így sokkal könnyebben megy.

    - Csak támaszkodjék, Percy. Biztosan állok, mint akár a szálas Anthamatten, ki ott fent, az Arréte Macdonald szellemútján kísérte…

    A férfi lassan baljára akasztotta görbe botját és ugyanezzel a kezével végigsimított homlokán, mintha kóbor gondolatot akarna elűzni, – végigsimított szemein, mintha régi látomásokat akarna eltörölni.

    - Köszönöm. Érzem, hogy támaszkodhatom.

    Az asszony szemébe nézett.

    - Jane, emlékszik, tizennégy esztendővel ezelőtt mit mondtam ugyanezen a helyen, mikor onnan visszatértem?

    Könnyedén legyintett a Weisshorn felé.

    A fiatal asszony meleg szemekkel kérdezett.

    - Emlékezzék. Azt mondtam, mikor kalandos utam felől faggatott, – azt modntam, a veszély maradjon az én titkom. Nem akartam többet a Weisshorn-ról mesélni, mert nem kellett volna engem megértenie, – nem kellett volna megértenie szerelmes rajongásomat azokért a hideg jéghegyekért… Akkor azt mondtam: a Weisshorn új útja volt utolsó ilyen vad vándorlásom…

    - Istenem – igazán az utolsó lett. – Az asszony végigmérte a daliás férfit, a féllábút – és piruló orcájára egy meleg könnye szivárgott.

    A férfi észrevette. Elmosolyodott és botjával rácsapott arra a lábra. Csörrent, mint az acél.

    - Ah – nem ezért volt az utolsó. Csak azért, mert másnap az akkori kis Jane-nek gyónni akartam. Annyit, hogy szeretem. De másnap közbe üzent Kitchener… Mentem Belgiumba.

    Szorosabban kapaszkodott az asszony karjába.

    - Mentem, de visszajöttem. Kellettem Kitchenernek, de nem kellettem a halálnak. Jane, ha ma akkor volna!

    A fiatal asszony bánatosan vetette szemeit a deli férfiúra, ki e pillanatban lehajította botját a mélységbe, az Aletsch-gleccser felé. A bot kattogva siklott le a szirteken, hol szöges végével, hol görbe markolatával lefelé. Hirtelen eltűnt a tátongó, sötétkék rianásban. Most már Macdonald szikáran, egyenesen erőltette a lépéseket bot nélkül.

    - Jane! – ha ma akkor volna…

    Az asszony a bot után nézett, le a mélybe, hol tompán mormolt a jégtömeg titkos érkeringése, hol őrlik a legkeményebb kőtömböket a hegyek rejtett malmai, a pusztulás örök mesterei. Majd hirtelen kiakasztotta karjából a férfi kezét és megszorította.

    - Percy, – hát legyen ma akkor…

    Ez lehajolt és a két puha kezet megcsókolta, – egyszer, tízszer, százszor.

    A földön újra körüljárt az élet, a reménység, a fiatalság. A fénypalástba öltözött tündérek. Csak a Weisshorn ormója előtt vitorlázott a gomolygó felleg, mintha vulkánná változott volna az ezüsthegy és füstjével elöntené a világot, mint a szenvedély a földet.

    Sir Albutt villájában hármat kondult a gong…

    Az esti ebéd után Sir Albutt kisétált leányával levegőzni. Jane maga kérte. Jó az a hegyi éjszaka. Csöndjében szabadabb a szív, nyíltabb az ajak. A néma hótetők és a hallgató csillagok jó tanácsadók.

    Az öreg angol sziluettje gyorsan, ruganyosan lépkedett leánya lenge alakja mellett. Mellette a holdsugarakba egy-egy kis fehér füstkarika perdült a magasba, ahogy a kurta pipájából kifújta.

    - Nos, Jane, mi dolgozik bodros kis fejedben?

    A fiatal asszony óvatosan kémlelt körül, mint a lesben járó vadmacska. Nyugodt volt. A villában Macdonald vendégszobájának ablaka világított. A féllábú odafönt van. Fáradt. Olvas.

    - Apám, Macdonald megkérte a kezemet.

    Sir Albutt megállt. Gyorsabban forogtak feje fölött az egymást hajszoló füstkarikák. Hirtelen újra megindult.

    - All right. Igazi, tizenhárompróbás gentleman. Tetőtől talpig derék ember. Boldog leszel vele.

    - Igen, de…

    - Mi az a de?

    Az öreg lord újra megállt. Fölnézett a Tejútra, mintha kérdését oda küldené.

    - Féllábú. Nyomorék…

    - És ha nem hiányoznék egyik lába, szeretnéd?

    - Végtelenül.

    - Ti asszonyok csodálatosak vagytok. Egy ép lábért talán meg is bocsátanál valamit, amit a sors a jellemből amputált le. Nos és?

    Jane megrázkódott.

    - Felesége leszek, mert egyszer – akkor szerettem.

    - És ma?

    - Irgalomból sem tudnék nemet mondani, mert nyomorék. A becsület nyomorékja.

    Sir Albutt az utolsó fenyőszálnál, mely a meredek hegyoldalon vihartépett, sötét gallyaival berámázta a Weisshorn kísérteties képét, visszafordult.

    - All right Jane. A név mellékes. Hívhatják szimpátiának, barátságnak, irgalomnak. Mindegy. Csak szerelem legyen. Hiába hívjuk szerelemnek, ha nem az, hanem csak asszonyi bolondság. Tégy hát úgy, ahogyan szíved diktálja. A szív jó diktátor, csak nem lehet felelősségre vonni. Érzésekkel megalkudni csak annak szabad, aki nem független. Nekem Macdonald legkedvesebb barátom marad, akár veled, akár nélküled. Good night, darling.

    Alakjuk eltűnt a villa fekete árnyékában és csak itt-ott jelent meg hosszúra nyúlva az ablakok vetítette ferde négyszögeiben.

    A magános fenyőszál tövében susorgott az alpesi rózsa bokra. Macdonald föltápászkodott. Ott heverészett és szíve szerint gyönyörködött a hegyi éjszaka fehér misztériumában. Lassan, bot nélkül bicegett a villa fleé. Meg-megállt és mormolta:

    - Nyomorék vagyok. Igen, Macdonald, good night!

    *

    A villa teraszán másnap reggel maga a bájos, a kedves Jane töltögette a teát. Sir Albutt apró kortyokat hajtogatott és leeresztette kezében a Daily Mail lobogó nagyságú lapjait.

    - Újra felhőtlen az ég. Glóriás hegyek. Hol van doktor Macdonald? Kihűl a teája…

    Jane csengetett az inasnak.

    A szófukar svájci legény kemény angolsággal jelentette:

    - Mr. Macdonald hajnalban kelt. Lement Brigbe. Két-három nap múlva visszajön. Azt hiszem, Zermatban akadt dolga…

    Jane fejét rázta. Sir Albutt a nagy távcsőhöz lépett.

    Beigazította arra a kis kerengő sávra, mely mérhetetlen mélységben kibukkant a fenyvesből.

    - Jane, gyere csak! Nem lehet Macdonald. Jégcsákányra támaszkodik… – Az öreg lord mosolygott. – Műláb és jégcsákány? Nem illenek össze. Annyi mint siketség és nyirettyű…

    Jane beárnyékolta hamvas arcát a vakító nap ellen és belebámult a távcsőbe. Szeme szintem mozdulatlanul állt meg bársonyos pillái alatt és ajkai lassan, nehezen nyílottak, mintha összetapadtak volna.

    - És mégis ő az. Mégis – Macdonald…

    Sir Albutt csíptetője fölött átpillantott leányára. Újra kiterítette maga elé a Daily Mailt és csöndesen morogta:

    - All right. Et l’on revient toujours á ses premiers amours… Jane, nem te voltál első szerelme. A hegyek. No de műlábbal az ember legfeljebb a Gornergrátig jut…

    Elmúlt egy nap, – két nap, – a harmadik is. Lassan, vontatottan. Felhőtlenül, vakítóan. Jane újra meg újra végigjárta a szokott sövényt a Riederhorn oldalán. Le-leterült a rododendronok közé, szemben a távoli hópiramisokkal. Annyira csillogtak, hogy nem bírt feléjük nézni. A jéglejtők törései tündököltek, villogtak, mintha el kellene olvadnia mindennek. Képzeletében maga előtt látta az egész képet, a tizennégy esztendő előttit. Így volt, egészen így. Éppen Marjorieval ingerkedett, mikor hangtalanul mögéje toppant Percy és alpesi rózsákat dobott fürteire. Az istenkísértő útról, az utolsó vad vándorlásról jött – az „arréte Macdonald” után. Maga előtt látta a délceg fiút, kócos barna fürteivel, bronzszínűvé perzselt ábrázatával, – ragyogó szemeivel. Ott áll előtte az erő, akarat, bátorság, ifjúság nyalka férfiúvá válva… Látta, akár ma – most volna…

    Mellette újra roppant a kavics.

    A fiatal asszony fölpillantott.

    Igazán ott állt, – Macdonald Percy, – a csöndes napimádó. Épp olyan kócosak voltak fürtei, mint akkor. Fénylett verejtékes homloka. Csakhogy fürteibe fehér szálak szövődtek, homlokába barázdák szántottak. Jane akaratlanul is arra a lábára nézett. Kifogástalanul illett rá a bő térdnadrág, mint akkor. Az acéllábon is nehéz, szöges cipő. Újra végigmérte föl, ragyogó szeméig. A férfi arca beesett volt, kimerült, csak a hólevelgő és a fehér napfény perzselték életszínűre. Szemében nem az akkori diadal sugárzott a világba, hanem valami fájdalmas megelégedés.

    - Percy – honnan?!

    A férfi jégcsákányával nyugodtan intett a Weisshorn felé:

    - Arréte Macdonald…

    Jane mindkét kezét két égő orcájára szorította és rémülten szögezte pillantását a férfi merev acéllábára.

    - Őrület… csak nem…

    - De, igen, Jane…

    - Lehetetlen…

    - Ha az ember akarja, nincs lehetetlen. Csak szeretni kell a célt. A két Anthamatten, apa és fia, Sanct Nikolausból újra elkísértek, tizennégy esztendő után – és így… Akár akkor. Óh, ott fönt az ember örök hű barátokat szerez.

    - És – szörnyű lehetett!

    - Jane –azt mondom, mint tizennégy év előtt. A veszedelem maradjon az én titkom. Vannak élmények, melyeket csak átélni lehet, de az ember nem beszél többé róluk. Ma is csak annyit mondok: ment. Ment, mert hittem benne. Azok a jéghegyek irgalmasabbak, mint az emberek. A kőnek van szíve. Ma a Weisshorn elismerte rólam, hogy – nem vagyok nyomorék…

    Az asszony arcát elöntötte a tűz.

    - Isten vele, Jane. Legyen boldog. Én megyek vissza Cambridge-be – egyedül.

    Szemével köszöntött, melegen, szomorúan. Fordult és lassan, fáradtan bicegett a villa felé.