Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz

Romlásnak indul hajdan erős magyar!
Nem látod Árpád vére minként fajul?
Nem látod abosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?

Nyolc századoknak várzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vipera-fajzatok
Dúlják föl e várt, mely sok ádáz
Ostromokat mosolyogva nézett,

Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár kán xerxesi tábora,
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma;

Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
Századja s titkos gyilkosaid keze;
A szent rokon vérbe füresztő
Visszavonás tüze közt megálltál

Mert régi erkölcs, spártai férfikar
Küzdött s vezérelt fergetegid között;
Birkózva győztél s Herkulesként
Ércbuzogány rezegett kezedben.

Most lassú méreg, lassú halál emészt,
Nézd, a kevély tölgy, melyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, mely ha megvész,
Róma ledűl s rabigába görbed.

Mi a magyar most? – Rút sybarita váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak palotát heverőhelyének.

Elődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megunván, rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja.
Gyermeki báb puha szíve tárgya.

Ó! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midőn
A félvilággal szembe szállott
Nemzeteket tapodó haragja.

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője Árpád a Duna partjain.
Ó! más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!

De jaj, csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk.
Tündér szerencsénk kénye hány-vet,
Játszva emel s mosolyogva ver el.

Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent; ledűlt már a nemes Ilion,
A büszke Karthagó hatalma,
Róma s erős Babilon leomlott.