Móra Ferenc: Az utolsó magyar sámán
1.
Kálmány Lajosnak hívták, öreg, falusi pap volt, most nyolc esztendeje jelentették róla a pesti lapok, hogy elhunyt Szegeden, amelynek társadalma nagy részvét mellett temette el, s hogy a legkiválóbb magyar folklorista halálhírét mély részvéttel fogadja az egész magyar tudományos világ.
Dehogy fogadta részvéttel… 1920 elejét írták akkor. Hol volt akkor az egész magyar tudományos világ? S ha volt, bizony egészen más dolga volt neki, mint a halottakat megeleveníteni? Inkább az élőkből kellett halottakat csinálni, legalább úgy in effigie. Akkor folytak az igazoltatási eljárások a Tudományos Akadémiától kezdve a rókabönyöni paprikahasító lányok önképző köréig. Istenem, hogy az ilyen szép világ is elmúlik!
Aztán nem is akkor halt meg Kálmány Lajos, mikor a lapok eltemették, hanem vagy másfél hónappal azelőtt. Csakhogy ennyi időbe került, míg Szegedről Budapestre ért a hír. Szeged akkor francia impérium alatt volt, és éjszakánként madagaszkári szerecsenek igazoltatták az utcán a népeket. Nem fölhányásképpen mondom, hiszen ez is elmúlt már, s különben is ezek a malgasszok nagyon barátságos és jókedélyű úriemberek voltak. Legföljebb azt mondták a riadt polgárnak:
- Na, mit felsz, fene pofadba? Van kell neked jó szigarett?
Ingyen, barátságból adták, nem kértek érte aranyórát senkitől sem.
A Kálmány Lajos temetéséhez is ilyen fekete uraság szolgáltatta a díszőrséget. Ott posztolt a francia tábornok kapujában, s amikor elhaladt mellette a gyászkocsi, szalutált a halottnak. Ez képviselte az úgynevezett társadalmi részvétet. A három kapa-kaszakerülő, aki a temetőig kísérte a néhai papot a kocsiút térdig felcsapó latyakjában, az nem számított. Az nem társadalom volt, csak három vidéki úriember.
Nádtetejű félház tenyérnyi udvaráról volt a temetés, zuhogó esőben; a koporsótól öt lépésre szemétdomb; rothadt kukoricaszárból ágyazva padló a sárban, hogy a halottvivők ne káromkodjanak olyan nagyon, mikor a koporsót kiviszik az utcára; a nyitott kapuban két öreg asszony, rongyos kolduskák, sopánkodnak a világ folyásán.
Tudós, akinek egész életében a néplélekben való áskálás volt a mestersége, soha stílusosabb környezetben nem hagyta még el a világot, mint Kálmány Lajos. Díszőrséget azoknak a keserűsége szolgáltatott az utolsó úthoz, akik tudták, hogy mekkora értékeket jutalmazott ebben a dísztelen végben a magyar élet.
Igazságtalan dolog volna azonban csak a magyar életet tenni felelőssé Kálmány Lajos tragikus sorsáért, amiről talán most esik először szó a nyilvánosság előtt. Azok közé az emberek közé tartozott, akiket már a természetük eljegyez a keserűséggel, s akik az élet napos-oldalán is esőben járnak. Ha azután a külső körülmények is ellenük szegülnek, kálvária-járássá válik az egész életük.
Szóval, a nekrológnak csak a lényege volt igaz, de aztán csakugyan igaz volt. A legkiválóbb magyar folklorista meghalt.
2.
Én sohasem láttam sámánt, csak régi északi útleírások rézmetszetein, de mikor Kálmány Lajossal találkoztam, mindig olyan gyerekes hidegrázást éreztem: ilyenek lehettek őshitünk papjai ott az Obi meg a Káma körül a szent nyírligetekben. Oszlopokon járó, nagytestű óriás; magamformájú ember, pedig én is megütöm a mértéket, kihasadt volna belőle kettő. Példátlanul nagy gömbölyű koponya, kerek szemekkel, különös, tüzes katlanokban, amelyekben egyszerre forrott fájdalom, gyűlölet, cinizmus és fanatizmus. Az egyik karja szélütötten lógott, a másikkal mindig kefélgette a kizöldült, eltükrösödött, hosszú papi civilkabát mellét, s mentől jobban kefélgette, annál többet lett azon pehely, a kenyérmorzsa és az a mefitikus bűzű dohánykaparék, amely beleül a pipa aljába, s onnan csak furfangos vasszerkezetekkel hozható napvilágra, mintha ez mind a kabátujjból ömlött volna, mint valami kifogyhatatlan bőségszaruból.
Hiszen tudom én, hogy ez a leírás nem nagyon vág a sámánokra, de azért én Kálmány Lajosnak a nyakába mégis sokkal jobban oda tudtam képzelni a varázsdobot, mint a stólát, s benne láttam az ősmagyar titkok tudóját, aki egymaga tudja még a járást a titokzatos magyar Olimpuszon, amelynek a lakói ezer esztendővel ezelőtt hol lesüllyedtek a keresztény pokol fenekére, hol felmagasztosodtak a glóriatermő égi mezőkre.
A huszonhárom éves pécskai káplán 1873-ban inkább ösztöne, mint tanulmányai alapján kezdte a néphagyományokat gyűjteni, s két év múlva már ki is adta első hatalmas gyűjteményét, a Koszorúk az Alföld vadvirágaiból-t. Közben káplánkodott Csanádapácán is, Battonyán is, s akkora gyakorlatot szerzett a gyűjtésben, hogy mikor 1878 derekán hazakerült Szegedre a Rókus-templom káplánjának, alig fél év alatt jóformán az egész anyagot összegyűjtötte Szeged népe első kötetének. Ős-Szeged népköltésé-nek. Ez a kötet – Tisza Lajos kormánybiztosnak ajánlva – Szeged város költségén jelent meg. A maga kápláni fizetésén ugyan ki nem bírta volna adni: 200 pengője volt egy esztendőre, s annak is más rendeltetése volt. Az árvíz elvitte a könyvtárát, s ennek pótlására kuporgatta össze minden garasát. A második kötet: Temesköz népköltése1882-ben s a harmadik: Szeged vidéke népköltése 1891-ben jelent meg. Műve a legtöbbet idézett, külföldön is ismert s már itthon is régen ritkaságszámba menő folklorisztikai gyűjteményünk.
1880 elején már otthagyta Szegedet, s a torontáli Szajánba megy káplánnak, 1880 végén már Törökbecsén van.
3.
A Boldogságos Szűz-et, a Beata Virgo-t a magyar nép Boldogasszonynak hívja, amiről a többi európai kereszténység nem tud. És nekünk nem is egy Boldogasszonyunk van, hanem sok, s azok közt több olyan, amit más keresztény népek nem ismernek. Nekünk nemcsak gyertyaszentelő, gyümölcsoltó, sarlós, havi Boldogasszonyunk van, hanem Nagyboldogasszonyunk, Kisboldogasszonyunk is, akit röviden Kisasszonynak tisztelnek. Ilyen rangbeli megkülönböztetés a Mária-kultuszban másfelé nincs. Se más népek Beata Virgo-ja pántlikát, kötőt, papucsot nem visel, mint a magyar Boldogasszony. Az is különös, hogy a szegedi menyecske Boldogasszony-ágyat fekszik, s a keresztelő-lakomán Boldogasszony-poharat isznak. CSaupa olyan ősiség, amelynek gyökerei a keresztény szent legendában meg nem találhatók. Honnan valók hát, hol találta őket a magyar néphit?
Hozta az őshazából, Turán füvellő mezőiről, a nyírfaligetekből, a szent források mellől, ahol a révületbe esett sámánoknak megnyílt az ég. Mikor az új hazába az első király ellocsolta a szentelt vízzel a szentelt tüzet, a pogány Olimpusz lakói bukott istenek szokása szerint menekültek, ki hová tudott. Az egyik elbújt egy gyerekmondókába, a másik egy népmesébe, a harmadik elálarcolta magát egy dallal, a negyedik beállt tréfás szitoknak, figurás átoknak, s aki ártó isten volt a Volgánál, abból a Tisza mentén lett országa vesztett fene, noha még így is igen tekintetes és nagy nemzetiségű állat, és akit a sámánok talán még dobveréssel tiszteltek, abból itt már csak a kanászgyerekek csináltak kultuszt; azok is csak úgy, hogy rákiabáltak egymásra: „az is egyen meg”.
A pogány mitológia öreg istenének a neve nem maradt ránk, az valahol elkallódott az ó-hit és az új-hit harcaiban – a férfiak mindig álhatatlanok voltak. Az asszonyokban mindig több volt a ragaszkodás az égiekhez, azok a maguk pártfogóit átsegítették az új vallásba is, az talán nem is volt olyan nehéz, hiszen a szép, a szelíd, tiszta Mária nem lehetett nekik idegen. Lakott olyan az ő pogány mennyországukban is, a magtalanok segítője, a szülőasszonyok pártfogója, a neki szentelt kedden tisztult Nagyboldogasszony, akinek az udvari népei voltak a kisasszonyok.
A Szűzanyát is csak úgy kellett tisztelni, mint a Nagyboldogasszonyt, tiszta szívvel, tiszta élettel, jámbor fohásszal, zengő énekkel, s úgy is tisztelik, a két szentasszony kultusza egybeolvadt, s az új hit papjai se szóltak ez ellen semmit. Tudták ő azt, hogy a pogány istenasszonyok gyorsan bele fognak veszni a liliomos Szűz fénykörébe, s nem marad belőlük más, csak a nevük, azt is a Mária fogja viselni.
Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya: ez volt a címe a fiatal szegedi káplán értekezésének, amelyben megfejtette a Boldogasszony-rejtélyt, s amelyet az Akadémia adott ki.
Aztán jött még néhány úttörő tanulmány a Csillagok nyelvhagyományainkban, a Világunk alakulásai, a Gyermekijesztők és rablók, s a szegedi segédlelkész neve kezdett nagyon fölkapott lenni a magyar tudományban. Hunfalvy Pál buzdító leveleket írt neki, Ipolyi Arnold pedig bírálata alá bocsájtja a kéziratait, s Gyulai Pál már az akadémiai tagság reményét is megcsillantja előtte, amikor a nagylendületűnek indult élet keresztülbukik és keresztbetörik egy szalmaszálon.
4.
1891-ben megüresedett a szeged-rókusi plébánosi állás. Kálmány Lajos azt gondolta, hogy ha ő jó az Akadémiának arra, hogy kiadja a könyveit, a rókusi plébániának is jó lesz arra, hogy ő vezesse az anyakönyvet. Beadta a kérvényét, és elmondta benne, hogy Szeged néphagyományainak a megmentésével mekkora szolgálatot tett az ő városának, hát még mennyit tehet akkor, ha gondtalan kenyeret és állandó földet biztosít neki a szülőváros. Ezen persze élénken derültek a város akkori atyjai. A folklórt még akkor hírből se ismerték, ellenben Kálmányt annál jobban ismerték a híréből. Tudták róla, hogy összeférhetetlen, hörcsögös természetű parasztpap, aki nem ért a magakelletéshez és az úri szokásokhoz. Aztán néminemű hazaárulásban is ludas volt. Olyasmit állított, hogy a szegedi magyarság nem éppen keveretlen magyarság. Van abban kun is, török is, tót is, rác is, görög is, dalmát is. Így játszott össze minden abban, hogy Kálmány Lajos nem kellett rókusi papnak.
Az amúgy is indulatos természetű ember rettenetes dühvel hagyta el Szegedet, és azzal az elhatározással, hogy képpel se fordul többet a meggyűlölt város felé. Kilépett a Dugonics-társaságból is, hogy még ez a szál se kösse a városhoz. Elment belőle szép, piros képű, mosolygós szemű, fiatal papnak, és mikor évtizedek múlva visszatért belé, akkor már az egész világgal tengelyt akasztott, teljesen elvadult ősember gyanánt járt az idegen városban, amely ügyet se vetett rá.
Papi stációiból meg lehetne szerkeszteni a csanádi egyházmegye térképét, mert nem tudott egy helyben maradni, szerencséjére az alföldi folklórnak, de végzetére magának. Nagytermészetű, nyers-nyakas ember hírébe keveredik, aki nem sokat ád se szolgabíróra, se tanfelügyelőre, ha magát különb embernek érzi náluk, s ha úgy jön a sors, nekihörcsögösködik magának a püspöknek is.
Furcsállják, hogy pap létére eljár a parasztlakodalmakra, dugott bálokra, kukoricafosztókákra, s örökösen kántáltatja az embereket. Beszélik, hogy egyszer, mikor a tanfelügyelő hospitált nála, mint hitoktatónál, Dávid király felől vallatta a gyermekeket.
- No, aztán miben jelösködött ez a Dávid király? – kérdewzte a hitoktató úr.
- Igön szép nótákat tudott cimbalmozni.
- Hát aztán te tudnál-e olyan szép nótát:
- Ojjé, még szöbbet is – vigyorodott el a gyerek.
No hát mondd el hamar a nagyságos tanfelügyelő úrnak!
S a tisztelendő úr, akinek nevetett a szeme az örömtől, míg a siheder elkornyikált valami ősi balladát, sehogy se tudta megérteni, hogy a nagyságos tanfelügyelő úr mért ráncolja össze a szemöldökét, és mért fordul ki az iskolából köszönés nélkül.
Följelentették a püspöknek is, hogy mindenféle trágár verseket mondat a gyerekekkel, s még le is írja az arcátlanságokat, és cukrot ígér annak, aki valami újat tud mondani. A püspök megszidta, a közigazgatási bizottság megintette, s hányták-vetették egyik faluból a másikba. Tíz év alatt, helyen paposkodott, de csak nem javult meg sehol se. Mindenütt a néppel fúj egy követ, amelynek egyre jobban magára szedte a szokásait is.
Magyarszentmártoni pap korában egyszer nagyon ráestellett a cserény körül, ahol pásztornótákat jegyzetelt. Fáztak is már, be is sötétedett, s abba kellett hagyni a munkát.
- Ejnye, ejnye – dörmögött Kálmány –, nem gyújthatnánk egy kis tüzet?
- Hacsak nem lopunk egy kis fát – vélekedett csöndesen a pásztor. – Ott a tanya mellett van egy kis rőzse. Tisztelendő úr szokott-e fát lopni?
- Hm, hát te szoktál? – nézett rá Kálmány. – Én még eddig nem szoktam, de most megpróbálom.
S kisvártatva a lopott rőzse piros fényében danolt a pásztor, s Lajos pap éjfélig rótta az ősi rigmusokat.
Németelemérre került segédlelkésznek, s onnan nevezte kis püspöke Csanádpalotára plébánosnak 1894-ben. Hányatott élete itt nyugvópontra jutott, viszont irodalmi munkásságában korán szünet kezdődött. A nagy termékenységre húsz évi meddőség következik, legalább látszólat. Nem mondhatni azonban, hogy élvezi a plébánosi otiumot. Hivatala elég munkát ád neki, mivel káplánt takarékosságból nem tart. Gazdálkodik is, de még többet pörösködik. A szolgabírókkal örökös hadilábon áll, egyszer rágalmazási és izgatási pörbe is keveredik. Dessewffy püspök, aki sokra becsüli benne a tudóst, jó egypárszor kirántja a hínárból, amibe nehéz természete újra belekeveri. Sándor püspök utódai már nem ilyen elnézőek. Többször megintik Lajos papot, aki azonban úgy érzi, hogy neki igaza van, és jussa védelmében szembeszáll mindenkivel, annál inkább, mert nagyszerűen érti az egyházjogot. Az örökös perpatvarkodás azonban a fizikumát is megviseli a hatalmas termetű, vérbő, italkedvelő embernek, s 1908-ban jobb oldalát megüti a szél. Amikor súlyos betegségéből valamennyire fölépül, püspöke nyugdíjba küldte, s így került vissza 1909-ben Szegedre, s így került vissza a folklórhoz is.
5.
Az utóbbihoz tulajdonképp nem is vált hűtlenné soha. A csanádpalotai évek állandó gyűjtése mellett az állandó tanulás évei is voltak. Ő, mint etnográfus előkészület nélkül kezdte a pályát, az elméleti készültséget azután szerezte meg hozzá, bár úgy tett, mintha erre nem sokat adna. Egy néhány évvel ezelőtt írt levelében, amelyet alighanem Berze Nagy Jánoshoz intézett – a fogalmazványban nem találok nevet –, olvasom a következő sorokat:
„Ha ön a F. F. C.-ben jegyzéket akar készíteni a mesevariánsokról, nem szabad megfeledkezni a magyar sajátságokról, nem szabad utánzónak lennie ott, hol nagyon is szembetűnő az idegen meséktől való eltérés. Néhányra majd a jövő évben megjelenendő gyűjteményemben én is rámutatok, de én ilyesmivel csak akkor foglalkozom, ha ki nem térhetek előle, nekem a főfeladatom a gyűjtés. Míg más lefirkál értéktelen darabokat, én első hallásra megmondom, hogy megvan-e, s van-e olyan sajátságos, amelyért érdemes lejegyezni. Újabban pár száz mesefélénél csak egyet hibáztam el, betegségem előtt ezt se tettem volna.”
E jogos önérzettel írt sorok bizonyítják, hogy Kálmány tisztában volt vele, mi az ő hivatása elsősorban. Páratlan érdemű és rendkívül szerencsés kezű gyűjtője volt az alföldi magyarság hagyományainak, de beletanult az anyaga tudományos feldolgozásába is. Nemcsak intuíciója volt, hanem módszeres tanultsága is. Sokat olvasott és mindig ceruzával a kezében. Csanádpalotai éveire esik a németnyelvű folklórgyűjtemények áttanulmányozása, ami eleinte nehezen mehetett neki, mert kezdetben nagyon közönséges szók vannak aláhúzva jelentésük szótári kikeresése végett. Jónéhány száz könyve közt talán egyetlenegy sincs, amelyben jegyzetei nem volnának.
Szegedi évei az állandó munka jegyében teltek el, amiben nagy része volt Sebestyén Gyulának, aki igyekezett őt minél szorosabban a Magyar Néprajzi Társasághoz fűzni, és leveleiben szinte becézte gyöngéd szeretetével az öregurat. Munkakedve fölébredésére sokat tett az a föltétlen tekintély, amelyben tudománya fiatalabb magyar művelői előtt állott, akik vitás kérdésekben sűrűn kikérték a véleményét. Büszke volt arra a megbízásra, amelyet az Ipolyi-féle mesegyűjtemény összeállítására a Kisfaludy Társaságtól kapott, és boldoggá tette az az ünneplés, amelyben a Hagyományok megjelenése alkalmával a Néprajzi Társaság és az Ethnographia részesítette.
Ezt azonban csak néhányunk előtt árulta el, akikkel néha szóba állt. Különben Diogenész életét élte Szegeden. Nem érintkezett senkivel, még a rokonságával sem, nem vette az embereket semmibe, és a napi sétáit hajnali két-három óra közt végezte a kihalt utcákon. Ha valami kényszerűség nappal is kivitte az utcára, sokan megfordultak különös alakja után, de kevesen tudták, kicsoda. Lakását csak azért hagyta el nagy ritkán, hogy valaminek utánanézzen a Somogyi-könyvtárban. Levelezni azonban állandóan levelezett tanyai és falusi magyarokkal, noha szélütöttsége miatt nagyon nehezére esett az írás s éveken keresztül diktálva volt kénytelen dolgozni. Gyűjtői lelkiismeretessége példájául idézem a következő sorokat egy 1916-iki leveléből, amelyet valami Kovács nevű ismerőséhez intézett:
„Tisztelt Kovács úr, tudatom Önnel, hogy még nem hagytam itt ezt a veszekedő világot, hanem a nótákat látom el jegyzetekkel. Az Egy bujdosó szegény legény kezdetűt öntől szereztem s most már tudom, az utolsó versszakban (Ez éneket oly időben szerzek) szerzek vagy szerzém, vagy szerzem kell-e, melyik az odavaló szó. Továbbá az utolsó sorban „a jó isten vezérelje vagy vezéreljen?”
Ugyancsak ebből az időtájból való egy levele, amelyet az Est könyvosztályához írt, amikor az a Hagyományok két kötetét megrendelte nála.
„Meg fogják önök rendelni a III. kötetet is” – írja – „mert az kiválóan érdekes adatokat fog tartalmazni, többi közt: 1217-ből, a keresztes hadjáratból eredő hadiéneket, mely nem is a hazában kelt; 1444-ből való toborzódalt a várnai csatára; ismeretlen típusú balladákat, gyönyörű Rákóczi-mondát szakszerű értekezéssel, amelyből mindenki meggyőződhetik, hogy Rákóczi búcsúja, melyet Thaly közölt, a XIX. századból eredt, mikor már Büchner tanításai nálunk is kezdtek terjedni s a műdal szerzője tudott a Nirvánáról is.”
…Az Est könyvosztálya azonban már nem fogja megrendelni a Hagyományok harmadik kötetét: Kálmány Lajos neve mellé deleatúrt írt a halál, az élet nem nagyon logikus korrektura. Pár heti könnyű betegeskedés után az öreg pap, akinek szemét nem fogta le senki, mert nem volt senkije. Még csak takarítót se tartott, mert az ő lakása valószínűleg nem volt takarítva attól a naptól kezdve, hogy beköltözött. Egy kis iskolásgyerek találtam meg a vackán, akitől rossz irkákat szokott venni kéziratpapírnak. Több napos halott lehetett már akkor – patkányokat rezzentett el az ajtónyitás az arcáról.
Nincs fantázia, amely elképzelhetné azt az elhagyatottságot, amelynek közepette a legnagyobb magyar folklorista utolsó éveit leélte. Amikor én a temetés után az irodalmi hagyaték megmentése végett megjelentem a lakáson, a könyvek, a kéziratok térdig borították a két szoba padlóját és a konyhát. de könyvek és írások hevertek a szekrények tetején is, az ágy alatt is, a kanapé alatt is, szalmatörek és foszlott toll közt, s ami könyvkedvelő teremtése van a jó Istennek a könyvskorpió és patkány közt, az mind otthagyta a nyomát. Volt könyv, amelynek csak a tábláját hagyta meg a pocok és volt könyv, amelynek nyolc ívét tizenkét helyről szedtük össze. Valami kétszáz éves latin salabakter, finn mitológia, nagyszerű rézmetszetekkel, nagyértékű ritkaság, többet kaphatott volna érte, mint egész évi nyugdíja volt. És csodálatos dolog, hogy Kálmány Lajos mindent meg tudott találni ebben a vad rendetlenségben, amelybe önként száműzte magát az emberi társaságtól.
Két önzetlen társammal, Szalay József kerületi főkapitánnyal és Cs. Sebestyén Károly tanárral és két szolgával három nap dolgoztunk reggeltől estélig a dohos és kiszellőztethetetlenül pipabűzös szobákban, míg valamennyire szerbe-számba szedtük a hagyatékot, amely sokkal gazdagabbnak bizonyult, mint amennyit vártunk. A kultúrpalotában hetek munkájával összekerültek az egymáshoz tartozó könyvdarabok, és nagyértékű folklorisztikai könyvtár lett belőlük: előkerültek a magyar tudományos élet vezető alakjaitól Kálmány Lajoshoz intézett levelek, köztük még a hetvenes évekből valók is, Kálmány Lajos levélfogalmazványaival együtt, és becses adalékokat nyújtanak megírandó életrajzához: és végre előkerült Kálmány Lajosnak vagy tíz nagy fasciculust kitevő tömérdek kézirata, jegyzete, köztük nyilván sok kiadatlan is, egy irdatlan rengeteg, amely évekre dolgot fog adni kincskereső kezeknek. Az örökösök, Kálmány Lajos testvérének, Ferencnek gyermekei a kéziratokat nagylelkűen a Nemzeti Múzeumnak, a könyveket és leveleket a szegedi Somogyi-könyvtárnak engedték át, mindkét intézet hálája fogja megőrizni a „nótás pap” emlékezetét, akinek helyét a magyar etnográfia történetében hivatott kezek fogják megszabni. E soroknak nem volt más célja, mint a végső tiszteletet megadni egy kialudt fényes magyar tehetségnek, és feljegyezni egy-két adatot az érdekes egyéniségű emberről, amelyek talán a tudóst is magyarázzák.
És mindezt még azért elevenítem föl, hogy megkérdezzem: lesz-e valahol, valamikor a legnagyobb magyar folkloristának valami kis emléke a szülővárosában? Egy kis mellszobor, egy relief vagy legalább egy márványtábla? Valamelyik nagyszavú embere, vagy vezető testülete a városnak kezébe vehetné a dolgot. Ha már szégyellnünk kell magunkat a jövendő előtt az utolsó magyar sámán életéért, haláláért, legalább az emléke megbecsülése legyen javunkra szóló, enyhítő körülmény.
