Erdős Renée író, költő

Az 1867-es politikai kiegyezés után gőzerővel beindult a magyarországi kapitalizmus, nemcsak az ipar és a kereskedelem, hanem a könyvkiadás területén is. A konzervatív-nemzetelvű irodalom és a pénzember-könyvkiadók által preferált, leginkább szórakoztató, így divatos műfaj igen messze esett egymástól. A mulattatás mindig igyekezett időszerű vagy éppenséggel „modern” lenni; társadalmi bázisát elsősorban a városban találhatta meg, jellegzetesen városi termék is, innen van urbánus témaköre és ízlésvilága. Nyelvében sem kapcsolódott a hagyományokhoz: szójárása, stílusa inkább a polgári irodalom „elsüllyedő” kincsei közül merített, s nem folytatta Arany, Jókai, Gárdonyi hagyományát. De nem követte a konzervativizmus kedélyes anekdotázását, sem az akadémizmus fennkölt klasszicizáló stílusát. A pénzcsinálásra alapozott újabb polgári irodalom átlageredményeit, könnyen hasznosítható eljárásait alkalmazó regény- és színműírás megteremtette a közönségsikerre számító szórakoztatás új műfajait. Megszületett a sikeres, nagy példányszámú, de semmitmondó történelmi regény és a szerelmi limonádé több változata, a „ponyva”, a színpadot elárasztotta a középfajú dráma és a könnyű vígjáték romlékony és selejtes tömege, amelyek polgári irodalom perifériáján helyezkednek el. Ezt a felfutást az I világháború kirobbanása csak lelassította, az üzleti alapú sajtó és a könyvkiadás népszerűsége a II. világégés végéig töretlen volt. Ez a lendület természetszerűleg magával hordozta a botrányhősök, az önjelölt ám alkalmatlan „tehetségek”, meg az árral úszó irodalmár szélhámosok felszínre kerülését. Ugyancsak ennek a folyamatnak a része volt, hogy a kiegyezés után bevándorolt és egyre nagyobb teret nyerő, gyakran vagyonos [kikeresztelkedett vagy hitét megtartó] zsidóság – a magyar népesség hazai arányaihoz képest túlzottan nagy arányban – mint szerzői, mint kiadói oldalon is jó üzletnek tekintette az írott kultúrát. Egyik részük asszimilálódott vallásilag is, és már magyarnak tekintette saját magát, azonban sok volt közöttük az örökös elégedetlen és lázító figura, ők voltak később a vörös terror legharsányabb „kulturális forradalmárai”, majd később a „Nyugat” dögkeselyűi, tehetségtelen és nyegle iparosai, akiket mélyebb felelősség, nagyobb becsvágy nem is sarkallt. Nem vállaltak részt a Nyugat második és harmadik nemzedékének törekvéseiből, még ha némelyikük indulása ígéretes volt is, többre becsülték a pillanatnyi népszerűség vonzását, mint a komolyabb munkát.
Számtalan rátermett zsidó származású irodalmárunk között az egyik legellentmondásosabb alak volt Erdős Renée, eredeti nevén Ehrental Regina, aki egy Galíciából a Felvidékre bevándorolt zsidó földbérlő hetedik, utolsó, kései lányaként született a Komárom vármegyei Csallóközhöz tartozó Érseklélen, 1878. május 7-én. Kortársai a „legerotikusabb magyar írónő” kétes dicsőségű címével illették. Ennek dacára életútjának pozitív változásai és műveinek általában jólsikerült és irodalmi korszakokat évtizedekkel megelőző tartalma, színvonala miatt joggal foglal helyet a Szózat havilap „Értékeink” fejezetében. Amikor 1902-ben megjelent Versek című kötete, egy kritikusa megállapította: ha ezeket Amerikában írja, ott börtönbe csukták volna. De nem ott írta őket, s „így szabadon járhattam, kelhettem...” – dicsekedett mindenhol a botrányhősnő. Izgalmas kérdés az, hogyan lett egy zárt, ortodox, hitetartó zsidócsalád leánygyermeke, a XIX. század végi- XX. század eleji jobbára prűd és gyakran álszent közegében, az első női „szexuális forradalmár”. Kétségtelen tény, hogy a keresztény többségű Magyarországon, a kötelező szemérem miatt, a férfi és nő közti szexuális viszonyára legtöbbször az elfojtottság, a tudatlanság, a félelem, az indokolatlan szégyenérzet a jellemző. Erdős Renée nem volt buta gyermek, felnőtt korára a magyaron kívül három nyelvet[olasz, német, angol] beszélt, egyes források szerint sokáig tanítónőnek készült. Valószínűleg a szeretet és a gyengédség hiánya okozta, hogy már 15 évesen kitört az eddigi közegéből. Állítólag a szigorú és zárkózott, csak a pénzzel törődő apja, ritkán mutatta ki érzelmeit, még köszönni sem köszönt, „sem ha elment, sem ha hazajött, csak éppen az ünnepeken, vagy ha vendég volt ott. A családja tagjait hétköznapokon nem érdemesítette akkora figyelemre.” Nem csoda, hogy a magányos hétéves gyerek szíve szeretetével egy idős győri bencés pap felé fordult, aki felfedezte rendkívüli intelligenciáját, és franciára, németre, irodalomra tanítgatta. Útmutatóul egy Újszövetséget ajándékozott 11 éves tanítványának, aki saját vallásától amúgy is idegenkedett, hiszen a zord és maradi családi körben, héber nyelven elmondott péntek esti imákból egy szót sem értett. Ettől fogva éveken át a két hit hagyománya közt vívódott. Mivel a rokonok úgy vélték, előnyös külsejét és önfejű természetét egyaránt a buja és kéjsóvár bibliai ősanyákra emlékeztető nagyanyjától örökölte, saját érzékiségét, ami kudarccal végződő szerelmi kapcsolatokba hajszolta, egyre inkább zsidóságával kapcsolta össze. Ráadásul közismert volt a magyar arisztokrácia egyes férfitagjainak a zsidó nők iránt érzett túlzott rajongása, elsősorban szexuális érdeklődése is. A tizenöt évesen Pesten szerencsét próbáló fekete szemű, hosszú fekete hajú, különös szépségű fiatal lány tehetségére sokan felfigyeltek, színiskolába került, de nem bizonyult rátermett színinövendéknek. Verseket kezdett írni, ezeket hamar közölték a lapok, elsőként a Magyar Géniusz, majd az ugyancsak zsidó születésű Kiss[eredetileg Klein] József folyóiratában a Hétben tűnt fel szenvedélyes lírájával, mellyel a közfigyelmet csakhamar magára irányította, közben napilapoknak is írt tárcákat. Eötvös Károly, a tiszaeszlári per védőügyvédje karolta fel, s saját költségén kiadta 1899-ben Erdős első verseskötetét, „Leányálmok” címmel.

Volt egy lány

Volt egy lány. Sok szó esett felőle.
Senki sem tudta, ki a szeretője.

Magányban élt, az emberektől távol.
Nem ismerték, csak egynehány dalából.

S a dal forró volt. Tűz áradt belőle.
Csak azt nem tudták, ki a szeretője.

Ha néha látták: mosolyogva látták;
A piros arcát százszor megcsodálták.

Csak úgy sugárzott belőle az élet.
A szeme fénylett. Vajon mitől fénylett?

Az ilyen sugár nem pattan az égből!
Csókokból fakad, titkos ölelésből.

Sugarát, fényét lopva cseni tőle –
De nem tudták, hogy ki a szeretője…

Egyszer egy fényes, nyári reggelen,
Ágyán találták holtan, mereven.

Szeméből a láng elhamvadt, kiégett.
Ajkán a mosoly, a pír semmivé lett.

Kutatva áll körötte férfi, asszony –
S a tört szemekben, a jéghideg arcon
Semmi bevallás. A halál tagad,
S Ami titok volt: titok is marad.

Aztán kivitték őt a temetőbe.
S szegénynek – sohasem volt szeretője.

Erdős Renée ismert költőnő lett, bekerült a pesti irodalmi élet legnépszerűbb szalonjaiba. Verseiben a konvenciókkal dacolva nyíltan képviselte a nők jogát a szexuális örömre, de e korban idegen és túlfűtött szexualitását, valószínűleg ugyancsak a szeretett, majd a kamaszkorból épp kinövő
és magányos fiatal lány zabolázatlan libidóéhsége motiválta. Bár maga az anyagelvű, determinista Freud is elismeri, hogy „Csak a szerelem teljében tevődik át a libidó [szexuális energia] igen nagy része a tárgyra, és lép a tárgy bizonyos mértékig az én helyébe”. Megjegyzendő még, hogy
ezek a versek szexuális vonatkozásban száz évvel később bőven átlagosnak vehetők. Néha írói álnéven – Réz Bálint, Myriam, René du Bois – publikált. Már 1901-ben saját lakásba költözött a Podmaniczky utcába. Második verseskötete, a Versek [1902.] - melyet a deresedő fejjel is bohém kalandokra vállalkozó, de négy gyermeke ellenére rendezetlen családi életű Bródy Sándorhoz fűző szerelme ihletett, s melyet éppen Bródy rendezett sajtó alá – szinte sokkolóan hatott a korabeli olvasóira, mert a konvenciókkal dacolva nyíltan képviselte a nők jogát a szexuális örömre. Megdöbbentette kortársait szerelmi vergődéseinek merész föltárásával. Érzéki ábrándjai egészen mások voltak, mint verseinek megjelenéséig megszokott leányálmok. Ilyen hangon, ilyen heves testi vágyakat hangoztatva nő még nem szólalt meg a magyar irodalomban. A pőrére-vetkőzésnek ezt a líráját az akkori irodalmi közfelfogás szemérmetlen föltűnési vágynak bélyegezte, s a fiatal költőről, mint a degeneráció és hisztéria megtestesítőjéről beszélt. Ráadásul Erdős Renée nem a nők jogaiért és felszabadulásáért harcolt, mint a nőemancipáció hívei általában, akaraterejét nem a nők politikai szerepe és társadalmi érvényesülése izgatta, hanem az élvhajhász szabad szerelem.

Szép életem

Szép életem százszor megáldlak!
Szép életem, mely egykor győzni fogsz
Időn, koron, mulandóságon.
A régi arany-legendáknak
Benned laknak tüzes szilánkjai…
S már is olyan vagy, mint egy álom.
Szép életem, te áldott rabság,
Te zárt szelence, te csukott titok,
Beh édes volt szenvedni érted!
Tehozzád eljön a szabadság
A síron túl – s megnyílsz, mint egy csoda
S betöltöd a végtelenséget…

Erdős Renáta - ahogy ismerősei nevezték – tehát nyíltan műveihez hasonlót, vagyis a „a nő szexuális párbaja a férfiúval különféle alapadottságok és helyzetek között” tartott követendő modellnek saját életében is. Volt jegyese egy színésznek, kedvese a fennebb említett Bródy Sándornak, a rossznyelvek szerint sikerei okának, akinek 1905-ös öngyilkossági kísérletét szakításukkal magyarázták. És eközben, 1904 márciusától, a szintén zsidó, mindössze három évvel idősebb Jászi Oszkár – aki később szabadkőműves, Magyarország egyik legkártékonyabb politikusa, minisztere lett – is ostromolta „Édes Renée”-t. Jászi, aki a pesti nyilvánosházak közismert kuncsaftja, és – akinek egy másik zsidó származású költőnő, Lesznai[Moscovitz Amália] Anna volt öt évig a felesége – állítólag szenvedélyesen szerette őt, addigi élete legkéjsóvárabb, „legnagyobb női szenzációját”. Neki írt első levelében még bajtársnőnek nevezte, ám első személyes találkozásuk után már úgy érezte, hogy „vére hatalmába jutott”, hogy –ura, a tudomány és gyermeke, a szocializmus – már nem tölti ki életét, hogy hiába csókol másokat, hiába csókolja végkimerülésig „az édes és vállalkozó ajkakat”. És mindeközben megértő is próbált lenni. Kapcsolatuk elején ígérte, Bródy nem tud majd többet, mint azt, amit már úgyis tud: „hogy mindketten jó pajtásságban élünk, hogy én csodálom Magát, mert nagy és hatalmas, mint egy pogány istennő - kicsiny és édes, mint egy iskolás lány". Később, úgy látszik, elfogadta Erdős Renée felfogását is arról, hogy a szellemi alkotáshoz alkalomadtán egy „szerelmi gépre" van szükség. „Nagy embereknél elképzelhető, hogy a szerelem ép olyan amorális dologgá váljék, mint az ivás, táplálkozás, dohány vagy kávé" - írta. Heves kapcsolatuk azonban alig két hónapig tartott: ekkor Erdős Renée elutazott Ausztriába, Franciaországba, majd Olaszországba; 1905 és 1914 között, kisebb-nagyobb megszakításokkal, Rómában tartózkodott. A beköszöntő... „Őszi kaland Firenzében”, Erdős Renée kis regénye. Firenze, Róma s általában Olaszország, úgy látszik, Erdős Renée kizárólagos írói monopóliuma már. Ez a kis regény pontosan azon az esztétikai szinten áll, mint Erdős Renée többi munkája. Igaz, Erdős Renéenek talán nem is kellett megalkudnia... Szembetűnően és meglepően érdekes: mennyire beillenének ebbe a sorozatba Erdős Renée regényei. Sokakhoz kell szólni? Mesét kell mondani? Szerelemmel, kalandokkal, érdekes figurákkal, érzelmes morális tartalommal lekötni az olvasót? Erdős Renée írói egyéniségének legjellegzetesebb tulajdonsága ez a polyglott sokoldalúság, - mindenkihez a maga nyelvén szólni. Az entellektüelnek megadja a legfinomabb kivitelű lelki mélységeket, a kispolgári nőnek a távoli s tündöklő bíborosokat, az ugyancsak determináltan polgári hiszterikáknak „az élet értelmét: a gyermeket”, a fáradt hivatalnokembernek nagyszerű és buja nők kalandjait, az egy- s kétszobás lakásokhoz ragadottaknak a gyönyörű Itáliát, s a masamódlányoknak a bárók és hercegek monokliját... Beköszöntő volt, s kitűnő indítás.

Sappho

Te vagy a párom. Te forró, te szép.
Hallgasson el most a langyos beszéd,
Csak takarjon el az ébenhajad.
A tested kell csak! Te kellesz magad!

Te vagy a párom. Te hiú, te nagy;
Te keleti véremnek vére vagy,
Csókolj, ahogy bírsz. Én hagyom magam,
Alázatosan, némán, ittasan!

Te vagy a párom. Kergess el, ha tudsz!
Mondd, hogy gyűlölsz! Én azt mondom: hazudsz!
Tied a vágyam, titkos ölelésem,
De hej, sokáig te se kellesz nékem!
 
1907

.
Ady Endre így vélekedett Erdős Renéeről: „Szerelmes asszonyi rigolyákról Erdős Renée mert dalolni először és magyarul. Szeretem ezt az úgynevezett magyar Szapphót, s fáj nekem, hogy nem egy nagy irodalom leánya. Új verseskönyve [Új versek. Kleopatra] csak növeli az én fájdalmamat, s már-már elsiratom a poéták közül Erdős Renée-t. Ez az asszony vagy leány [én nem tudom: ki ő személyében] egy szerencsétlen, egy húrú s egy szenvedélyű dryád. Gazdag és becézett irodalomban okvetlenül megbecsülnék az ő kétségbeesett, szomjas, szerelmes, szilaj jajveszékelését. Nálunk ő kénytelen egész és minden húrú poétaként jelentkezni. Szépséges, szárnyas és bőséges szavakba takarózik. Ő maga is nyilván szinte megfagy a hidegtől. A szavak szállnak, röpülnek. s az érzések összezsugorodva leszállongnak, mint a márciusi hópelyhek. El is olvadnak mindjárt. Kívánjuk Erdős Renée-nek, hogy tudja levetni asszonyiságát? Akkor talán egy poéta halna meg, aki mégis csak poéta. Révedező, kínlódó és fogoly, de új és érdekes poéta. Hogy fogoly ő, érzi maga is. A magasságok útját sorvadozva kívánja, s neki talán már a legúnottabb az örökös turbékolás. Végre is az asszony-ego Annie Vivantiban sem kicsi, de az Élet nagyobb mindennél. Annie Vivanti meg tudta érezni s csókolni ezt a nagy életet. Ne tudná a mi, talán Annie Vivantinál is erősebb Annie Vivantink? Nem kívánjuk, hogy az effeminált férfiak idejében Erdős Renée – férfiú legyen. Szerelmes érzéseinek kérlelhetetlenségében úgyis túlontúl férfias ő. De dobjon el sokat a szép szavakból, s vegyen fel egy keveset más érzésekből is, mint a hím után való vágyódás. Bizonyisten nem érdemli meg a mi géniuszunk ezt a sok verset, s bizonyisten olyan sok ezer érzéki, kéjes, nagy érzés van, melyhez a partner nem kell és nem hiányzik. Lopja meg a maga leányos hangulatait, intellektusának elálmodozásait: meglássa, hogy többen s a valakik közül valók fogják legjobban szeretni”.

Vannak leányok

Vannak leányok, remegő szüzek,
Csókot nem adnak soha senkinek.
Vágyuk fehér, miként az imádságuk,
Őrangyal őrizi az álmuk,
 S tavasszal, ha a hóvirágok nyílnak
S ébred a kert: magukban sirnak.
Ilyenkor szomoruk, halványak
 És vőlegényre várnak.

/részlet/

Tizenkét évvel azután, 1909-ben, hogy nevét Ehrenthal Regináról Erdős Renée-re változtatta, meglepetésszerűen katolizált, műveiben pedig megjelentek új hitének motívumai, s ebben a megnyilatkozásában is tehetséges költőnek bizonyult. Amilyen vonagló szenvedélyek között írta régebben szerelmi strófáit, éppen olyan áhítatosan merült el, áttérése után, a katolicizmus eszmekörébe. Prohászka Ottokárral 1910-ben már levelezett, a katolikus irányzat irodalmi reprezentánsának számított, bár „a katholikus érzés megütközött” darabjai, versei némelyikén, az erotikus és a misztikus elemek keveredésén. Bár nem mindenkinél, hiszen „A műnek megdöbbentő tanulsága az, hogy az alkotó nőnek jogában áll mindent feláldoznia a művészet kedvéért, mert csak teljes erkölcsi függetlenség birtokában képes nagy alkotásra” - dohogott Bánhegyi Jób bencésrendi szerzetes, aki a pannonhalmi bencés főiskolán a magyar irodalomtörténet tanára. Mások mellett Rákosi Jenő is kifogásolta például, hogy Máriát, Jézust túl emberinek, alkalmanként „gyönge hitűnek” ábrázolta. Erdős Renée azonban nagyregényeivel ebben az életében is bizonyított, s Rákosi 1916 januárjában már csak azt sajnálta, hogy nem neki sikerült tehetségét olyan utakra „átterelni”, amelyeken ő is szívesen látta volna „haladni”. »Új életforma az ember számára. ki művésztudatossággal érzi önmagában teljesülni és rekonstruálja az emberiség egy régi, nagy, érdekes sorsfordulását. - Az ő kereszténnyé válása, - és az Aranyveder című verseskönyv; hogy melyik történt a másik kedvéért, melyik az okozat? Belegyőződött-e már e poétalélek is a mai költő kulisszarendezői kényszerűségébe, ha hatni akar? Mindegy. A katolicizmus szelleme tömjénez át az új verseken, ama Pál szerinti érett, alkalmazkodó, emberhez szabott és költői liturgiáé, mely éppen így kell, hogy hasson egészséges és utakat járt lelkekre; mint ahogy hatott legereje korában a szép, erős, próbált, pogány világszellemre, mely csak elkészült az élettel, testtel és gyönyörrel, de nem nyomorodott bele. A Verlaine beteg és perverzus, a Wilde úri és alakos katolicizmusa, - az Ady protestánsul igazlátó és könyörtelen Isten elé állása már megadott kincsei a költészetnek; jó, hogy az Erdös Renée theizmusa másféle és újféle; az emberről új tanúság. "Az élet forró, táncos dalait én miként zsoltárt énekeltem!”« írta róla Kafka Margit 1910-ben a Nyugatban az Aranyveder című új Erdős Renée könyv bírálatában. Ugyanekkor regényei [Santerra bíboros, 1922.; A nagy sikoly, 1923.] konzervatív nézőpontjuk ellenére heves kritikai visszhangot váltottak ki, mert ábrázolni merték a testi szerelmet. Imádságos olvasmányainak emlékei keleti színezésű képekkel vegyültek, mámoros képzelete gazdag nyelven nyilatkozott meg. Mint a szerelem énekese: verista; mint vallásos költő: Jézusért esengő misztikus. Egykor a minden női tartózkodást leplezetlenül eldobó testi láz lírikusa, később az egyházi szellem impresszionistája és szimbolistája. „Az újító lírikusok közé lépett fel, de alapjában vérbeli elbeszélő, kit lekötnek meséi s eltávolodik az egyes irányok és áramlatok hatóköréből. Verseiben újszerű volt az erős és szabadlobogású érzékiség, mely mindvégig fővonása maradt egyéniségének s a dús, valóban költői nyelv, melyben már megmutatkoztak a későbbi elbeszélő gazdag képzeletének nyomai. Megtérése egy időre megváltoztatta érzéki hevességének költői tárgyait, vallásos miszticizmusba merült s a felújuló katolikus lírának egyik legjelentékenyebb művelőjévé vált…”, vélekedett Várkonyi Nándor Erdős Renée újabb, vallásos tárgyú verseiről. Ennek látványos kifejezői a „János tanítvány” evangéliumi színjáték és Fioretti „Szent Ferenc legendáinak” költői fordítása.
Erdős 1913-ban Fülep Lajossal kötött rövid házasságot, ám már ismerkedésük-közeledésük idején egyértelművé próbálta tenni, hogy az alkotást mindennél fontosabbnak tartja: „Dolgozni kell s ez azt jelenti, hogy nem szabad hogy bárki is hiányozzék az embernek.” Majd 1918-ban felbomlott házasságuk után Erdős minden szempontból önállósította magát, ekkor már tizennégy éve rendszeresen publikált „Az Újságban”, többezres példányszámban jelentek meg regényei, és így „gyönyörű szép, de értelmetlen verseinek”, valamint írásainak jövedelméből [1926 és 1931 között évente legalább 18 ezer pengő] villát tudott vásárolni Rákosszentmihályon, tarthatott szobalányt, szakácsot és kertészt - valamint egyedül nevelte gyermekeit. Csakhogy cselédei loptak, a háztartással nem tudott úgy foglalkozni, ahogy szeretett volna, mert akkor nem lett volna elég ideje és energiája írni. Kinézett hát magának egy nála tíz évvel fiatalabb titkárt, Istvánt. Emiatt a város a szájára vette: azt pletykálták, hogy valójában férjként kívánta alkalmazni, ami - érthető módon - bántotta Erdős Renée-t. Rómába menekült a Szent Év idejére - és végül ott kötöttek polgári házasságot. István hazatértük után „kezébe vette a háztartás gyeplőjét, amit én magam úgy sem tudtam volna dirigálni... Kezébe vette a gyermekek gondozását. Felszabadultam. Dolgozhattam...”- írta az 1946-os Különös önéletrajzban Erdős. Második urát szemlélődő alkatként, „gyermeki kedélyűként” jellemezte, egyaránt tartotta múzsájának és gondnoknak. Megtudjuk tőle, hogy a múzsa nem szeretett olvasni, a regényeket meg különösen rühellte, az ő kéziratait mégis többször elolvasta; különben pedig asztalosműhelye volt a szuterénben, és csodálatos fákat ültetett a kertben. Életének ez a boldog időszaka 1938-ban véget ért, amikor „keresztényből zsidóvá degradáltak és magyarból bitanggá”. A háború után írt önéletrajzában jó keresztényként mindenkinek megbocsátott, aki miatt egész addigi élete összeomlott, aki miatt neki és családjának bujkálnia kellett. A katolikus egyház dicsőségét szépirodalmi formában megjelenítő valamikori sztárírónőnek a felszabadulás után másfajta „mártíromságot és igazságtalanságot” kellett elszenvednie. Villájába nem tudott beköltözni, csak a Schlachta Margit által szerzett lakásba, a Kairó kávéházzal szembe, ahol negyven évvel korábban Bródy Sándorral „gyilkoltuk egymást halhatatlan szerelmünkkel, ami még most is tart. Második férje elvált tőle, és elvett egy fiatal nőt, aki 1944 nyarán megmentette az életét. „Én megértem őt és helyeslem álláspontját, de... jelenléte nagyon hiányzik”, mert korábban „ő gondoskodott mindenről”, már az alkotás sem szerzett örömöt. Egy 1947-es levelében rettenetes helyzetére panaszkodott, arra, hogy „nem tudok bekapcsolódni ebbe a literatúrába, engem az öregek közé sorolnak...; Itthon egyszerűen lehetetlen az ilyennek, mint én vagyok. S ez tart a felszabadulás óta.” Elhunyt 78 évesen, 1956. július 7-én, sírhelye az Új Köztemetőben található. Vallásos lírikus maradt élete végéig, az evangéliumi hangulatú színjátékokkal, versekkel és regényekkel a katolikus irány egyik útjelzőjévé vált drámairodalmunkban.

A holtak

Ilyenkor légy velem, mikor jönnek az árnyak
S hidegen, nesztelen a homlokomra szállnak.
Mikor felém régen elhamvadt karok nyúlnak,
Ha hozzám idegen, nyomasztó szók tolulnak,
Mikor a sírok nyílnak, mikor zúgnak a vádak,
Mikor engem a múltnak bús árnyai kívánnak,
Mikor az irtózattól lehunyom a szemem:
Ilyenkor légy velem!

Nem voltam ott, amikor apámat eltemették!
A halottas kocsit idegenek követték.
A testvérem sírját én soha nem néztem.
Én kerültem a gyászt és a haláltól féltem –
S most gyásznak és halálnak minden hidege rajtam,
Jön a sírok fuvalma és meglegyinti ajkam –
Az el nem sírt könnycseppek itt égnek lelkemen…
Ilyenkor légy velem!

Ilyenkor légy velem! Nem tudom magam védeni –
Nem tudok én velük emelt fővel beszélni.
Ó árva szellemek, kiknek gyászát megloptam,
S az öröm oltárán dalolva föláldoztam!
Most mind követelőznek, fenyegetnek, kísértnek,
Egy könnycseppért cserébe ezer könnycseppet kérnek –
Árnyajkuk megvonaglik némán, beszédesen –
Ilyenkor légy velem!

Ilyenkor légy velem s engedd, hogy Hozzád bújjak!
Megbocsátó szíved melegéhez simuljak!
Palástod szárnyában, hogy arcom eltakarjam –
Érezzem, ó Uram, a Te oltalmad rajtam!
Hogy szemem megnyitottad: ó szörnyű, amit látok!
A siratatlan holtak ajkán a néma átok.
Lesz-e szó, mellyel őket majd megengesztelem?
Ó Uram! légy velem…

Források: Arcánum, Az ujság 1900- 1905. több száma, MEK, Nyugat 1910. 10.

Összeállította – cspb –