Szemere Miklós: Fáy Andráshoz

Meséket írtál… mily bölcsen tevéd,
E mesés földön, e mesés életben
Hűség, boldogság, erény, szabadság,
Mindez oly fájdalmas mese. –
Rablánc s csalódás – ez csak a való.

Mese, nagy mese, minden csak mese!
S ha tán az ég sem más tündérmesénél,
Mit gyermek szívünk altató dalául
Zeng dús emlőjű dajkánk, a remény?!
Sebaj! Tagadja bár meg a fukar menny,
Megadja híven a föld a deréknek,
Koporsón innen és túl a koporsón,
A lélek kettős örök életét.

…Mi lesz a ciprus borította domb
– Öreg barátom – a mély sír neked?…
Határhalom csak ez arasznyi élet
S jövendő léted végtelenje közt,
Mint hajnal-pára dús forrás körül,
Kincsek felett – mint bolygó láng az éjben:
Fog századokra olthatatlan fénnyel
Sírod felett lángszellemed lobogni.

Téged nem bírhat koporsód lezárni;
Látom, mint szállsz ki a föld éjjeléből,
Mint ülsz sírodnak koszorús halmára,
A szellemkörben figyelő utódnak
Nyájas, mosolygó – édes magyar ajkkal
Arany meséket mondva ezredévig.
Meséket írtál… mily bölcsen tevéd!