Juhász Gyula: Vincent

A gyógyintézet udvarán ült, a harsogó napsütésben. Feje vászonkendővel átkötve, hogy eltakarja hiányzó félfülét. A fehér-kék csíkos intézeti ruhában olyan volt, mint a többi beteg. Csak a szeme élte még a régi külön életét, sötét, kereső és szerető szeme, amely egy rendkívüli lélekről árulkodott. Ez a szem bizalmasan és jóságosan tapogatta a dolgokat, testvéri örömmel itta a fényt és szerelmes ámulással legelt a felhőkön és néha mintha túllátott volna a dolgokon.

    Csöndesen és szelíden pipázott Vincent a padon, bámulata a füstöt, amely, mint Ábel áldozatja, szőkén, egyenesen a mennybe ment. Körülötte csonka és béna lelkek vánszorogtak és dadogtak, sírtak és üvöltöztek, mindegyik a maga üres mélységeibe merülve, a maga nyomorúságát vagy boldogságát teregetve a napra, de az mind nem zavarta őt, tanulmányfejeket és különös mozdulatokat látott bennük, gyűjtötte, némelyiket meg is örökítette, ha jó órában került elébe. Mert művész volt Vincent, Isten kegyelméből.

    Márpedig nem lehet e földön olyan ínség és olyan nyomor, amelyből a művész ne tudna valami hasznot hajtani. Vincentnek éppen az volt a legnagyobb bánata, hogy érezte a végső letörés előszelét. Ez ellen tiltakozott egy ideig, viaskodott az ismeretlen támadóval, mint Jákob az Istennel, de ereje egyre gyöngült, keze már remegve fogta az ecsetet és szemei előtt sokszor elborult a fény és összeszaladtak a vonalak. Az utolsó vásznat a borotvájával vágta át, az egész olyan volt, vérző színeivel, mint egy eltévesztett öngyilkosság áldozata, szegény.

    Az egyik beteg nagyító üveget tartott a nap felé s várta, hogy az alája tett papírlap meggyulladjon. Hirtelen sárga láng lobbant.

    - A nap nyila – mosolyodott el Vincent –, magam is ezt akartam mindig, nyilazó fényt, hogy tündököljön a vászon, hogy égjen rajta minden. Égett és én elégtem!

    Gachet doktor közeledett feléje, az alacsony termetű, kedves, kecskeszakállas orvos, az egészség maga, aki a betegséggel parolázik mindig.

    - Hogy vagyunk, Vincentkém? – harsogott és mosolyogva a beteg szemébe nézett. Fehér köpenye meleg, derűs fényfolt gyanánt csillogott a sok csíkos ruha között, amelyek nyugtalanul imbolyogtak az udvaron.

    Vincent nem tudott mit válaszolni erre a mindennap megismételt kérdésre. Mint a tetten ért rossz gyerek, állott az orvos előtt, aki tovább mosolygott.

    - Gachet doktor jobban tudja, mint én – válaszolt végre és lemondóan intett az egyik kezével, míg a másikkal a kabátja zsebében valamit idegesen szorongatott. – Az élet majd csak elmúlik, jó orvosom, de a művészet, az talán még odaát is gyötörni fog. A képek, amelyeket nem bírtunk megfesteni, visszajárnak. Miért is beteg a művész? A jó Giotto is beteg volt már, tőle örököltük a bajt. Én mindig csak kerestem, a dlgok lényegét, a lelküket, a mélységüket, az örvényeiket, pedig a vászon csak felület, úgy bizony. A fél fülemet levágtam kínomban, holott a két kezemet akartam levágni és a két szememet kiszúrni, ha már hiába erőlködöm velük.

    Valamikor régen azt hittem, hogy sikerül megfogni a fényt, voltak szép arles-i napjaim, de a nyugalom, amely a művészet élete, a nyugalom nem jött soha. Mindig magasabb lett a lázam, mindig messzebb mint, amit el akartam érni, ma már látom, hogy elérhetetlen. Legalább nekem az és ennek a nemzedéknek. Nyugtalan az én lelkem mindhalálig – ebben a bibliai mondatban a sorsomat olvasom. Nem bírom az életet, mert nem bírom már a művészetet.

    Az orvos megsimogatta a beteg fejét és tovább mosolygott. Gondolta, könnyebb lesz neki, ha kibeszéli magát.

    - Maga panaszkodik, kedves Vincentkém, de a képei egyebet mondanak. Mennyi erő, mennyi lendület és mennyi szépség, persze más értelemben, mint a régi mestereknél.

    - A szépség, annak már vége. Nincs többé harmónia a földön. A szépséget ma a tanárok tanítják az iskolákban és felnőtt kiskorúak hisznek csak benne. Az élet nem szép és a világ sem az. A munka nem szép és a művészet isteni favágás, keserves, verejtékes és a vége ez.

    A borinage-i bányavidékre emlékszem, ahol először döbbentem magamra és hivatásomra. Akkor meg akartam váltani a nyomort, prédikáltam és láttam, hogy a munka vallása az egyedül üdvözítő vallás. Magam is munkás lettem, de a dolgomat nem tudtam befejezni. Volt néhány remek napsütés Arles-ban, néhány kiváló barát, a legkülönb ezek között, aki most valahol egy távoli óceán szigetén keresi az Édent, amelyből régen kiűzött bennünket az öntudat. Talán írni kellett volna, Balzac és Zola, azok ki tudták fejezni magukat egészen, könyvek rengetegében, egy új világot, teremtve, amely élni fog, ha ez a mienk eltűnt a föld színéről. Mert ennek barátom, pusztulnia kell. Gachet doktor, ön orvos, ön bizonyára látja, hogy ez milyen gyógyíthatatlanul beteg. Talán Japánba kellett volna mennem, a rajz vén bolondjának lábai elé borulni és megtanulni az egyszerűséget, ami a legnagyobb dolog. A dolgok jellemét eltalálni: ez lesz a jövő szépségideálja és ehhez az kell, hogy igazak legyünk. Azt kérdezte Gachet doktor, hogy vagyunk? Köszönöm kérdését, nemsokára jól!

    És most már Vincent is mosolygott, mint az őszi alkonyat utolsó fénye, amely búcsúzik a tetőktől és a fellegektől.

    Gachet doktor megnézte a beteg pulzusát, megütötte a térdeit, még egyszer megcirógatta a homlokát, néhány vigasztaló szót mondott neki, azután elsietett fehér köpenyében, mint valami kis szakállas angyal a kárhozottak seregében.

    Vincent sokáig tétován állott, majd elindult sétálni az udvaron, körbe-körbe, mint az elítéltek. Majd fáradtan leült megint a padra, egy terebélyes beteg, egy bretagne-i paraszt mellé. Mind a ketten pipáztak, és az óriás paraszt lamentálni kezdett maga elé:

    - Nem engednek haza a földemre, meg akarnak ölni. Az én földem a legszebb a világon, mellette van a tenger. Miért kell is senyvedni nekem, mikor semmi bajom se volna, miért nem engednek haza, ahol a sós levegő visszaadná a kedvemet?

    A két pipa füstje szőkén ölelkezett és Vincent látta, amint hatalmas sós cseppek gördültek végig a paraszt arcán. Mikor a bretagne-i fölállott, maga elé meredve, olyan volt, mint valami beteg öreg tölgy, amelyet idegen talajba ültettek át. Reves fa, amelyik a gyökereit keresi, szegény.

    Vincent fölsurrant a nagy, közös hálóterembe. Egy tükörben megpillantotta magát, idegen arc meredt felé. Utolsó önarcképére gondolt és arra, hogy milyen lesz halotti maszkja.

    Mikor a tompa dörrenésre az ápoló és a doktor fölszaladt, az ágyán elheverve találták Vincentet. A rettenetes puskaporszag betöltötte az egész termet és Vincent fehér-kék kabátján egy nagy folt piroslott. Eszméletén volt, elkényszeredett mosollyal fogadta a megrémült embereket, akik a sebet bekötözték. Vincent a pipáját kérte, amely még ott füstölgött a kis szekrényen az ágya mellett.

    - Nem lesz már semmi baj se, kedves doktorom – mondotta, és nagyon messzire nézett. Olyan fénybe, amelytől a földi szem örökre lecsukódik.