Vajda Endre: Juhász Gyuláról

A kultúrfilozófia ismeri a léleknek ezt az állapotát, a Hesperidák kertjének beteges, alkonyi pompáját, roskadozást a szépség súlya alatt, ami abban a pillanatban szűnik meg dekadencia lenni, mikor az erőskezű alkotó kifejezte. Babits, Tóth Árpád szinte kínálják verseiket, hogy párhuzamos helyeket idézzünk belőlük.

    Voltak korok, melyeknek költői hajszolták a szenvedést. Juhász Gyulának és nemzedékének erre nincs szüksége. A szenvedés jelen van, és szüntelenül pezseg föl bennük, mint a borban a gyöngy. Nem lehet mazochizmussal megvádolni őket, mint a múl század közepének speenbe süllyedt költőit; inkább az öröm soha nem teljesülő vágya él lelkükben, de a reális jelenvalóság mégis a fájdalom, amely csak a művészet platonizmusában változik széppé.

    Márai Sándor egy odavetett arabeszkjében a bánatot mondja Juhász költészete vezető szólamának. Minden szerelem a bánatba torkollik. Így lesz a költő szerelmes saját bánatába…

    Könyvek, képek hozzák el számára a szépséget, fiatal társak a küzdelem gyönyörűségét és a hír szomjúságát, egy színésznő és az öncsaló stilizálás álmúzsái a szerelmet. A szépség rádöbbenti saját élete sivárságára és fakóságára, a küzdelemben a végekre sodródik, és mint élve eltemetődő Ovidius hasonlik meg lassan önmagával, Anna pedig talán nem is lesz hűtlen hozzá, csak eltűnik a többi női arccal együtt. A személyiség lassú felbomlását őrzik magukban a versek és az életrajz tébolydát és öngyilkossági kísérleteket tart számon, míg az egyik valóban sikerül, hogy a mindig problematikus élő egyéniség helyét elfoglalja az utókor ítéletében lassan csiszolódó szobor.