Márai Sándor: Egy polgár vallomásai

    Részletek

Mit is csináltam Leipzigben? Családom úgy tudta, az egyetemre járok, ahol, német szakszerűséggel, újságírónak képeznek majd ki. A valóságban ábrándoztam és álmodtam. Nagyon fiatal voltam, és csak a fiatalság álmodik. Az én nemzedékem nem vágyott „rekordokra”. Amire őszintén vágytunk, az álom volt, valami tündéri elem hiányzott életünkből, a valószínűtlen, az ellenőrizhetetlen… Fél napokat el tudtam ülni az egyetem mögött az öreg Kaffee Merkurban, Leipzig e nevezetes kávéházában, ahová a „világ minden lapja” járt, mintegy félezer újság, s én mindennap lelkiismeretesen végigolvastam a legtöbbjét; mintha leckére készülnék, úgy magoltam, mi történ aznap a világon. Angol cigarettát szívtam, melynek édeskés-ópiumos füstje a távolit, az egzotikusat idézte, álmodtam és néztem ki az ablakon a leipzigi utcára, mely oly sivár volt és mégis oly idegen, mint egy olajfás, pálmás oázis a sivatagban. Végtelenül szerény voltam és korlátlanul igényes ugyanakkor: egy angol cigaretta teljesen kielégítette képzeletemet, de a színházból felvonás közben kifutottam, ha valamelyik színész színész vagy a darab valamelyik mondata nem tetszett;s moziba nem tettem volna be a lábam. Tudtam órákon át járni esőben, s mindig játszottam, leültem a leipzigi pályaudvarnak – „Európa legnagyobb pályaudvarának” – egyik padjára, s vártam az idegeneket, kikhez nem volt semmi közöm, s nem is akartam tőlük semmit. Soha nem mertem később úgy elengedni magam, mint ifjúságom külföldi szakának ebben az első idejében. Nem akartam senkitől semmit, nem vártam jót, se rosszat, mindenért hálás voltam, egy mosolyért, hanglejtésért is; azokban az években még teljesen jóhiszemű voltam. Lehet, hogy akkoriban költő voltam.

    Legszívesebben csak verseket olvastam. A költők, kiknek versköteteivel megtömtem zsebeimet, nyom nélkül vesztek el az irodalom sivatagában. Ki emlékezik még Albert Ehrenstein nevére? Olyan őshangja volt, mintha időben és távolságban eltévedt ősember szólalna meg. Emlékezem egy novelláskötetére – Tubutsch –, melyet hetekig cipeltem magammal; a novellának nem volt semmiféle „értelme” vagy „epikai tartalma”, de vízió parázslott mögötte, s tiszta, nyugtalan zenéje volt, mint minden sornak, melyet ez az elkallódott bécsi író valaha leírt; s én hálás voltam e zenéért. Heteket töltöttem el azzal, hogy a Kaffee Merkurban jól-rosszul lefordítottam Ehrenstein valamelyik versét. Franz Kafkát Németországban alig ismerték. Else Lasker-Schüler gyöngéd vízfestékképei ma is élnek emlékemben, mint valamilyen álomban sejtett görög táj. A cseh Brezina verseit akkor fordították le németre, s az Insel könyvkiadó cég juttatta el az újdonsült, a nagyvilágtól addig elzárt irodalmat az új olvasókhoz. Egy Kurt Heynecke nevű fiatal németről sokáig azt hittem, hogy nagy költő. Lehet, hogy akkortájt, egy-egy pillanatra, talán az is volt. Auguszt Stramm olyan futurista német zagyvalékot írt; akkoriban nagyon tetszett nekem. Werfelnek már tiszta volt a hangja, s megjelent első regénye is. Gottfried Benn, Theodor Däubler, René Schickele, Alfred Döblin írtak az új folyóiratokba. A német könyvkiadás bátortalanul éledt a sallangos, háborús propagandatermelésből.

    E költők közül egy-kettőnek maradt csak meg neve, s talán csak Werfel és Kafka műve élte túl a kortársi divatot és ítéletet. Kafka különösen nagy hatással volt reám. Abban a szűk s a nyilvánosság mértékével egyáltalán nem mérhető körben, ahol az európai irodalom igazi mércéjével mérik az értékeket, ma már klasszikusnak számít ez a fiatal cseh-német író, ki harminc-egynéhány éves korában halt meg, s töredéket hagyott csak maga után. Kafkát úgy leltem meg magam számára, mint az alvajáró az egyenes utat. Egy könyvkereskedésben egyszerűen kihúztam a többi ezer könyv közül Verwandlung című füzetecskéjét, olvasni kezdtem, s rögtön tudtam: ez az. Kafka nem volt német. Nem volt cseh sem. Író volt, ahogy a legnagyobbak azok, nem lehetett eltéveszteni, félreérteni. Csodálatos ösztön az, mellyel egy fiatal író megtalálja a fejlődéshez szükséges mintaképet. Soha nem „utánoztam” Kafkát; de ma már tudom, hogy néhány írása, tárgylátása, szemlélete megvilágosítottak bennem homályos területeket. Nehéz meghatározni az irodalmi „hatást”, nehéz őszintének lenni azokkal szemben, akik az íróban elindítják az irodalmi szemlélet folyamatát. Nemcsak az élet, az irodalom is tele van titokzatos rokonságokkal. Néhányszor fordult csak elő életemben, hogy olyan emberrel találkoztam, kinek ismerőssége – ez a bonyolult, fájdalmas, valamilyen elmulasztott őstalálkából visszamaradt ismerősség –megállított, színvallásra kényszerített. Néha találkozunk emberekkel – ritkábban nővel, gyakrabban férfival, mert hiszen minden tetszetős nő ilyen „ismerős” kissé, s a régi, hűtlenül már-már elfeledett Évára emlékeztet –, kik elől nem tudtunk kitérni, rokonok vagyunk, valamit meg kell beszélnünk, személy szerint s éppen mi ketten! Ez a találkozás előfordul az irodalomban is. Egyik ismerős lélek ellenállhatatlanul hívja, szólongatja a másikat. Kafka világa, hangja idegen volt írásaimra kimutatható „hatással”, szabadított fel bennem erőket; egyszerre másként láttam, másféleképpen következtettem, s ugyanakkor, mint aki erejének, de feladatának is tudatára ébred, félénkség, bizonytalanság fogott el.

    Aki fél, az kiabál. Ezért gyorsan írni kezdtem félelmemben. Verseket írtam, ezen a leipzigi őszön egész kötetre valót – később egy vidéki kiadó közzé is adta e poémákat „Emberi hang” címen. Az „ember”, a meggyalázott humanitás akkor olyan műsorszám volt az új német irodalomban, mint egy varietében a fókák. Antológiák jelentek meg ilyen címmel: Menschheitsdämmerunk. Egyik, időközben teljesen elhallgatott és elkallódott, fiatal német író, Leonard Frank, új könyve címében megállapította, hogy „az ember jó”. Az ilyen cím már önmagában elégséges volt akkortájt, hogy kiadók és közönség rokonszenvvel fogadják a költőt. A költők úgy dolgoztak „emberiességben”, mint valamilyen műfajban, addig soha, semmilyen kor által fel nem fedezett tárgykörben. Mindennek olyan papíríze volt. Az emberiesség, melyet soha nem gyaláztak meg pimaszabbul, mint akkor frissiben elmúlt öt esztendőben, egyszeriben irodalmi árucikk lett.

    Ültem a Kaffee Merkurban, s egy hollandus származású fiatalemberrel, kinek hosszú és szép hangzású neve elbűvölt – így nevezték: Adrian van den Brocken junior –, Endymion címmel irodalmi folyóiratot lapítottunk. A lapnak egyetlen száma jelent meg, s költségei felemésztették Adrian teljes apai örökségét, valami hatszáz márkát. Soha nem tudtam meg, miért neveztük vállalkozásunkat Zeusz boldogtalan fiáról, akiről a monda is annyit tud csak, hogy felesége álmában unos-untalan csókolgatta, és szokatlanul bú leánygyermekáldással büntették meg az istenek? Valószínűleg tetszett a görög név dallamos zengése. A folyóiratban csak verseket közöltünk, s a versek zömét Adrian írta. Még az egzotikus tünemények iránt fogékony Leipzigben is gyaníthattuk, hogy lapunk nem vonz majd különösebb mértékben olvasótömegeket. Mindenesetre maradt annyi eredménye számomra e lapalapításnak, hogy idegen országbeli magányom módosult: ezentúl több külföldi, várakozó hangulatú, verseket kedvelő fiatalember társaságában ültem a Kaffee Merkurban. Közöm nem volt egyikhez sem. Fiatal költő voltam, magányos és csodálkozó. Külsőleg is olyan holdkóros, vékony fiú voltam akkortájt, homlokomba hulló hajzatokkal, ahogy régi metszeteken a sápkóros költőt rajzolták.    

    *    

    Az újságírás vonzott, de azt hiszem, egyetlen szerkesztőségben sem tudtak volna használni. Az újságírást úgy képzeltem el, hogy az ember jár a világban, számon tart valamit, ami olyan laza, értelmetlen és szétfolyó, mint a napihírek, mint az élet… A feladat vonzott és izgatott. Éreztem, hogy az egész világ, együtt és egyszerre, állandóan „aktuális” és „szenzációs”. Belépni egy idegen szobába, ahol még soha nem jártam, legalább olyan hátborzongató, mint elmenni a hullához és rokonaihoz, vagy beszélni a gyilkossal. Az újságírás számomra – az első pillanattól, mihelyst elragadott – egyértelmű volt az idővel, amelyben élek, mely számomra személyhez kötött élmény, kitérni előle nem lehet, s minden egyformán fontos, érdekes, minden, együtt és egyszerre, „közlésre érdemes…” Olyan nyugtalanság fogott el, mintha nekem, egyes-egyedül nekem kellene számon tartani mindent, ami a világon történik, a miniszterek  véleményeit, a titokzatos tettesek búvóhelyét, s azt is, hogy a szomszéd albérleti szobában mit gondol egy ember, ha egyedül van… S mindez elmondhatatlanul „sürgős” volt számomra; éjjel néha felriadtam, s lementem az utcára, mint a nyugtalan riporter, aki fél, hogy „lemarad” valamiről. Igen, az újságírás idegrendszerem alkati kényszere volt, feladat, melyről nem szabad lemondani, ismerni kell a „nyersanyagot”, a tényeket, azt a titokzatos anyagot, mely embert emberhez fűz, a jelenségek összefüggéseit. Állandóan „riport” után jártam. Sürgős dolgom volt. Húszéves voltam, s le akartam leplezni valamilyen szenzációs riportban a titkot, nem többet és nem kevesebbet, csak éppen az „élet titkát”. Azt hiszem, titokban valamilyen „szenzációs riport”-ról álmodtam, melyet folytatásokban közölnek majd a lapok, s nincs különösebb tárgya, csak az élet. Másfél évtizede, hogy ezer és ezer cikkben iparkodom megírni ezt a riportot. Ma sem írok mást, ma sem óhajtok egyebet.

    De akkor még nem tudhattam, hogy az élet az író számára gyanús anyag, s csak módjával, preparált állapotban lehet felhasználni belőle valamit. Később, mikor megtudtam ezt, mintha robbanás középpontjába kerültem volna munkámmal és életemmel, jó időre valósággal megbénultam és megsüketültem. Egyelőre nem láttam sehol a láthatáron nehézségeket. A világ, minden jel szerint, tele volt érdekesnél érdekesebb „anyaggal”; igazán, csak meg kellett írni, csak győzze az ember, így tetszett. Nem voltam s ma sem vagyok föltétlen az elefántcsonttorony-elméletnek. Azt hiszem, úgy is lehet, elefántcsonttoronyban is lehet írni… Az írónak végül is nem árt semmi, nem árt az elefántcsonttorony, de az újságírás sem. Nem bízom a nyafogó esztétákban, akik menekülnek az élet elől; ahogy gyanakvással és ellenszenvvel tölt el a „naturalista” író, ez a cigányprímás, aki úgy adja, ahogy „szíve diktálja”, és „leírja az életet”, de akkurátusan úgy, mintha megszólalna az élet… A két szándék között él és alkot valahogy, kínlódva, az író.

    Utazni, kezdtem Németországban, s állandóan úgy éreztem magam, mint „kiküldött munkatársunk”, aki úton van, talán nyomoz is egy rejtély ügyében, amelyet minden titkával és ága-bogával nem sikerült soha megfejteni… Bársonygalléros ruhámban utaztam, nagyon vékony télikabátban s télvíz idején is lehetőleg kalap nélkül; csak a Bibliát, a kaktuszt, a csontfeszületet s a kis néger fétist vittem mindenhová szorgalmasan magammal. Könnyebb poggyásszal még nem utazott riporter; de „megbízatásom” is oly laza, általános jellegű volt… Minden érdekelt, s ugyanakkor minden olyan álomszerűen összemosódott. Az ifjúság tikkadt ködében láttam az élet téli és nyári tájait, minden ember „érdekes” volt, s egy thüringiai állomáson ötletszerűen kiszálltam, az állomáson ötletszerűen kiszálltam, az állomásfőnöknél aludtam, s verset írtam arról, hogy élek, itt vagyok Thüringiában, idegenek között, s mindez egészen csodálatos és felfoghatatlan. Nem, rajtam nem fogott az előző nemzedék „nil admirari” szemlélete. Egy porosz krumpliföldet is tudtam ünnepelni, minden elragadott, mint egy fiatal kutyát, állandó „egyéniség-önkívületben” éltem, mint aki közvetlen halálveszélyből menekült meg, s most nem tudja, minek örüljön elsőbben, minden egyformán sürgős, személy szerint reám tartozó… A háború volt a halálveszély, melyből megmenekültem; engem a háború utolsó esztendejének tavaszán soroztak, a hadi helyzetet akkor már nem lehetett félreérteni, a háborút elvesztettük, s az én korosztályomat cél és értelem nélkül küldték le az isonzói vágóhídra; tizenhat estek el az osztályból ebben az utolsó esztendőben! De mit tudtam én a háborúról? Valami, e borzalomnál is általánosabb halálveszély elől menekültem; mindent úgy néztem meg, tárgyakat, tájat, embereket, mintha „szemtanú” lennék, s akkor látnám először, de talán utoljára, és be kell számolnom majd egy későbbi kornak a látottakról. Szavakkal nem tudtam volna elmondani ezt. Egy „kultúra”, vagy amit általában annak neveznek, a hidak, ívlámpák, festmények, pénzrendszerek és verssorok, szemem előtt bomlott fel alkatrészeire; nem „szűnt meg”, dehogyis, csak éppen átalakult, de olyan ijesztő ütemmel, mintha megváltozott volna a földgolyó fölött a légköri nyomás, amelyhez hozzászoktunk, s amelyben addig éltünk. Ahogy a pilóta száján, fülén, orrán elered a vér, ha rendkívüli magasságokba emelkedik, olyan pánikban észleltem valamilyen különös vérzékenységet a jelenségeken. Tudom, féltem. Valami elmondhatatlanul fontos és becses megszűnőben volt körülöttem. Úgy féltem, ahogy egy fiatal állat félhet a földrengés előtt. Akkor nem olvastam még Sperglert, s nem gyűjtöttem „elméleteket”. Sürgős dolgom volt, látni akartam még valamit „eredeti állapotban”, mielőtt bekövetkezik az a félelmes, meghatározhatatlan változás. Útra keltem.    

    *    

    Lolát „felejteni” küldték ezen a télen Berlinbe. Elkényeztetett vidéki úrileányka volt, dacolt a zord „szülői ellenkezéssel”, s egy félig elintézett gyermekkori szerelem sértődöttségével szállt le egy napon az Anhalter pályaudvaron a vonatról. Berlinben rikoltozott a farsang. Rokonainál szállt meg, a Kurfürstendamm közelében, anyai nagybátyámnál, a legnagyobb német lapvállalat vezérigazgatónál. Ezek a rokonok gazdag emberek voltak, nagy házat vittek. Lola „társadalmi életet” élt náluk.

    A férfi, akit „felejteni” akart, barátom volt. Egy napon levelet írt, kérte, keressem fel Lolát, szónokoljak ügyében. A levelet elolvastam, eltettem, és nem gondoltam reá. Hetek múlva egy este találkoztam vele a színházban. Akkor éppen apám látogatott meg Berlinben. Prágából jött át egy napra. Apám akkor a magyar párt szenátora volt Csehszlovákiában, s a felsőház egyik ülésszünetét használta fel erre a látogatásra. Soha azelőtt, sem később nem járt Berlinben. Nem tudom, mi a „véletlen”, van-e értelme az ilyen csoportosításoknak? – mindenesetre ideírom, hogy a két ember, Lola és apám találkoztak ezen az estén Berlinben. Életemhez ennek a két embernek volt csak igazán köze. A színház előcsarnokában ütköztünk össze. Apám, mikor figyelmeztettem, gépiesen üdvözölte és rövidlátóan nézett utána. „Ki volt ez?” – kérdezte mellékesen. S mikor megmondtam, udvariasan mondotta: „Nagyon szép.” aztán visszamentünk a nézőtérre, s nem beszéltünk róla többet.

    Apám másnap elutazott, mintha csak erre az alkalomra érkezett volna – életében először és utoljára – Berlinbe. Délután a Kurfürstendamm egyik teaszalonjában találkoztam Lolával. Előadtam barátom levelét, és néhány szót dadogtam. De aztán zavartan elhallgattam; ő is hallgatott. Mind a ketten pontosan tudtuk, hogy itt már nem lehet semmit csinálni. Az ilyen találkozások mindig nagyon egyszerűek. A születés is egyszerű, a halál is. Egy pillanatig nem volt „bűntudatom” barátommal szemben. Hamis és hazug „lovagiasságra” képtelen voltam. Az ilyen találkozások különben sem szándék, elhatározás következményei. Nem tehettem semmit és nem tehettem semmiről. Később sokszor elvettem férfiaktól nőket, s tőlem is elvittek nőket férfiak. Ilyenkor bűntudatom volt, vagy szégyelltem magam, vagy kakaskodtam, mindenesetre „agyaráztam” valahogy e francia négyeseket. Mikor Lolával találkoztam, nem magyaráztam magamnak, sem másnak, semmit, amint az ember tartja szükségesnek magyarázni, hogy él és lélegzik. Egy barátom Párizsban, az avenue Wagramon, délután négykor „leszólította” az utcán azt a nőt, akivel később életét töltötte. A nő szűz volt, és elment vele. Fölmentek egy garniszállodába, s aztán tizenöt évig együtt maradtak. Minden emberi kapcsolat így kezdődik. Soha nem „udvaroltam” senkinek. Nem is tudom, hogyan kell. – Vagy magától beszél egy találkozás, rögtön az első pillanatban, vagy hiábavaló minden beszéd. Ültünk a Kurfürstengammon a teaszalonban, félórája beszélgettünk már, aztán hallgattunk és néztük a táncolókat. Ennek a délutánnak minden részletére különös élességgel emlékezem. Úgyszólván nem is beszéltünk még személyes dolgainkról, s már kissé gondterhesen ültem mellette, bámultam a táncot, s arra gondoltam, miből élünk majd meg. Az alapérzés, mely két ember kapcsolatának jelentőségét meghatározza, félreérthetetlen. Később színházba mentünk, Reinhardthoz. Strindberg Álomjátékát játszották. „Es ist Schade um die Menschen” – énekelte Helene Thimig. Ünnepélyes, de pátoszmentes este volt. Mind a ketten rosszkedvűek voltunk. Olyan „hát kellett ez nekünk?” érzés  volt ez, feszengés, szomorúság. Valakit meg kell ismerni minden titkával, s minden következménnyel: ez az, amit langyos és általános szóval szeretetnek neveznek. A megismerés, a tökéletes megismerés sohasem idill. Szomorúan baktattunk haza. Mikor a kapuban elváltunk, észrevettem, hogy sír. Mind a ketten igen nagy zavarban voltunk. Semmi esetre sem voltam az, amit vidéki, polgári családokban „partinak” neveznek. Nem voltam még huszonhárom éves, költő voltam, és alkalmi jövedelmekből éltem. Néhány hónap múlva elvettem feleségül.                      

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf