Juhász Géza: A minőség forradalma

Németh László ellenállt a sikereinek. Ugyanabban az évben indította el a Tanút Kecskemétről, mikor Sértő fölbukkant. Senki nem vett róla tudomást; az „egész főváros” Sértőről beszélt. S az futott, szegény, a dicsősége után. El is vesztett mindent hamarosan. Siker van sokféle; hódolhat valakinek a szerelem, az irodalom, a hatalom, a pénz. Aki mindnek ellenáll, az szerzi meg valamennyit. A tömeg igényt tart rá, hogy fülébe muzsikálják a nótáját, ragaszt is bankót a more homlokára, de féllábon csárdásoztatja, s csak nevet rajta. Annak tartogatja tiszteletét, aki jól megmossa a fejét, nem lefele rángatja, az önutálatba, hanem fölemeli. A tömeg egy tagja sem vállalja, hogy ő tömeg, halni tud valakiért, aki elhiteti vele, hogy ő különb.

    Sikere tulajdonképp csak annak lehet, aki nem törődik vele. Németh László ennél is továbbment: valósággal menekült előle. Nagybányán született 1901. április 18-án, de hamarosan Pestre költöztek. Akkor minden magyar: fővárosi szeretett volna lenni. Neki még hozzá tanár az apja, tehát az iskola is kissé családi intézmény. S ez a boldog, úri Lacika fölfedezi magának Szilasbalhást, parasztnagyapja udvarát. Odajárnak nyaranta, s ő már ízlelgeti gazdálkodó nagybátyjai közt azt a mély magyarságot, amelyet később Bethlen Miklós a 17. századi Erdélyben fedezett föl.

    Érettségi után orvosnak iratkozik: ez is egyfajta menekülés. De mindenütt utoléri a sors. Amit átél, egyszer csak fontossá válik; még abból is külön könyv lesz valamikor, hogy születik három lánya. Apja hadifogoly, s ő lyukas kalapban, katona posztóbekecsben szembetoppan diákkori szerelmével. Azóta gazdag lány lett, mégis visszaszeret a kerub-arcú fiúba. Hanem a családja hallani sem akar ilyen vőről. A Nyugat legjobbkor hirdet novella-pályázatot. Németh László nyer egy paraszt-történettel, nemcsak számottevő pénzt az esküvőhöz, hanem komoly elismerést is. A legkülönb olvasók már akkor megjegyzik a nevét. De ő a legjava magyar írók együttesébe sem hajlandó beállni bólogatónak. Inkább húz fogat, érzékeny szívével, s később elmegy iskolaorvosnak. Akár félre is állna az irodalomból, ha utána nem nyúl a Protestáns Szemle. Tanulmányt kér a parasztelbeszélőtől, Móricz Zsigmondról. Németh László azzal az igénnyel méri le: betörhetünk-e művein a világirodalomba. S ráveti magát, hogy megtanulja, miféle társalgási törvények uralkodnak künn Európában, hogy és mit feleselnek egymással a legnagyobb remekírók. Van én, mikor hat új nyelvbe hatol bele; végül szinte úgy érzi, a spanyol vagy norvég csak egyszerű tájszólás az egyazon európai nyelvnek.

    Már ekkor a legigényesebb konzervatív folyóirat, a Napkelet tanulmányírója. Utakat tesz Olaszországba, Párizsba. A Nyugat is visszaédesgeti. Ha rögtön kezdetben eldobta a nagy lehetőséget, hogy szépíró legyen egy folyóiratban Móriczcal, Babitscsal, most mint kritikus ülhetne nyeregbe. A Napkeletnél mégcsak elnézték neki, hogy sorra magasztalja a nyugatosokat. De itt, a Nyugatnál a szabad véleménymondás követői nem olyan türelmesek. Addig mondogatja igazait, míg irányítani nem próbálják, jobbról-balról csaknem egy időben. Azonnal veszi a kalapját. Tegnap még versengtek érte a szerkesztők, ma folyóirat nélkül marad.

    Segít magán, egészen lehetetlen ötlettel. Egymaga indít s ír tele egy folyóiratot, a Tanút. Kitűnő cím, Németh csakugyan az egész szellemi élet szemtanúja és saját sorsának bizonyságtevője. Mikor előfizetőket toboroz, nyilvános önművelésre hív társakat. Egyaránt érdekli az irodalom, a történelem, az orvostudomány, lélektan, filozófia, szociológia, csillagászat. S egyre inkább a magyar sors, a politika. Már akkor kigyúlt szemmel figyeli a legjava fiatalság. Most derül ki, hogy a Protestáns Szemle s a Napkelet széthordta a nevét, eszméit a vidéki iskolákba is, ahol a Nyugatot legföllebb rémhírekből ismerték már.

    Költőből kritikus, kritikusból polihisztor, vagyis magyarán minden lében kanál műkedvelő, polihisztorból meg éppenséggel reform-politikus, íme a hanyatlás kilátástalan fokozatai; szívósabban nem is lehetne erőszakolni a kudarcot. Akkor lecsap a Gömbös éve. Fölforr a szellemi élet, írók tárgyalnak a miniszterekkel, s Németh László egy napon a rádió próza-műsorának irányítója. Amit idáig egyedül végzett, mozgósíthatja rá az ország legkülönb koponyáit. Hatalmasat lendít a színvonalon, kisöpri a dilettánsokat, s akik eddig a hallgatóság alacsony igényével mentették saját szellemtelenségüket, most hiába várják, hogy a tömeg tiltakozzék a sokkal jobb műsor ellen. Ma nyitva az útja: minisztérium, hatalom, kitűnő fizetés. S ő mihelyt látja, hogy a reform-ábránd szétfoszlik, odadob mindent. Sőt azon is, amit eddig szerzett, népfőiskolát akar teremteni. Mikor otthon gátba ütközik, családi életét is kész volna föláldozni.

    A szervezete szól bele: megbetegszik, bármelyik pillanatban várhatja a halált. Ahelyett, hogy kímélné magát, fokozott munkába fog. Tanulmányíró tekintélye már ingathatatlan, a szépirodalmi alkotásain fanyalognak. Erre veti hát magát, regénysorozatot kezd, hogy oldott formában közkinccsé tegye minden tapasztalatát. Ez sem elég: fölbukkan a színpad. Ott szintén űzőbe veszi a siker. Fogja magát, s őszinte beszámolókat indít a Nemzeti Színház előadásairól. Eredmény: a Cseresznyés-botrány; bemutató a szerző ellenére, hangos kudarccal. Hiába ez is, a népszerűséget, sőt a pénzpatakot nem lehet többé megfordítani. Enged át az ujjain mindent közcélra. Egy van még hátra, otthagyja Pestet, végképp elrejtőzik falutó, várostól távol, egyszerű emberek közé, hogy a valóságban is fölépítse országos példának a maga Cseresnyését. Minden nagy lehetőség a kezében, amiről Ady nemzedéke ábrándozott. Ő pedig úgy él, mint egy vidám remete. S míg hétszámra embert is alig lát, állandóan őt idézi, rá hivatkozik az ország értelmisége.

    Népi író? Ez ellen is tiltakozott már. S aki a népi írót jobbfajta Durbints sógornak képzeli, ugyan meresztheti a szemét: Németh László műveltebb fő minden urbánusnál. Az ő alkotása ma a legmagasabb lombkorona, ágai közül látható be a legtágabb szemhatár. Urbánus irodalmunk: létra, a nyugat-európai kerítésnél, akárhol fölnyújtóztatható a levegőbe, de el is dönti egyetlen szélroham. Németh László szervesen fejlődött, nemcsak fölfele lombozott, lefelé is szétterjesztette mélyen a gyökereit: Prousttal egyidőben fedezte föl a magyar protestantizmust és Csokonaiékat. Debrecenhez, amelynek szomszédságában ma él, jó ösztöne vonzotta kezdettől fogva. A nyugati nagypolgárság alkonyóráiban itt, még van egy városi életforma, amelynek nagy esélye, hogy nem szakadt el a földtől soha. Egyik legkorábbi tanulmányában már azt vallotta Németh László: „Az író társadalmi lény”, a közönségtől kap úgyszólván mindent: nyelvét, szólásait, ritmusát. Nálunk csak a népköltésnek vannak ilyen fölhasználható ízei, savai, tehát: „a magyar költészet soha nem lehet más, mint népi”.

    Első s máig legjelentősebb regényének hőse már a néphez menekül vissza. Fölfedezik, mint nagy költőt, tudomány csillagát, új apostolt. Eléhull a gyerekkori nagy szerelem. Mindent elhárít, megy haza, kuruzsolni a cigánysoriakat, oklevél nélkül. Tanít, „csodát tesz”, s mikor elárulja egy barátja és megölik, úgy zuhan el, mint a falu szegényeinek megváltója, valóságos magyar Krisztus.

    Gyújtópontba gyűl itt Németh László minden képessége. Természetes hát, hogy kötetben máig sem adta ki. A Napkeletnek írta, pályája elején, óriási folytatásokban. Ellene fordította főhősét az összes Napkelet-eszményeknek, állami tekintélynek, egyháznak és társadalomnak. Ihletében dantei mű, csak épp reális pokol, purgatórium és paradicsom; a címe is: Emberi Színjáték. Módszerére Proust bátorítja, szellemében mélyen vallásos és népi magyar.

    Többi regényei szintén falusi tárgyúak. A Gyász egy boldogtalan menyecske tragédiája. Meghal az ura is, a kis fia is. Otromba vigasztalásokkal rákövitik az örök özvegységet. Az egész falu egy közös lélek itt s merev tárvényeivel megfojtja a különbet, a fiatal szépséget. A Bűn egy villa építésének a története. Magáról is torzképet fest benne Németh László: milyen lehet paraszt szemmel az a hóbortos városi úr, aki halni akar, mert a derék felesége családi fészket bélelt ki neki, homályos népboldogítás helyett. A városba sodort falusi ember sorsa ez; a Gyász szebb, ez egyetemesebb érvényű.

    Város és falu ütközik nagy regénysorozatában is. Címe: Utolsó Kísérlet. Az összes égető magyar kérdések enciklopédiája. Életünk nagy ellentmondásait tudatosítja. Gazdagyerek a hőse. Jó Péter; kierőszakolja, hogy adják gimnáziumba. Apja ellenzi. „Nem elmenni kell nekünk, hanem még jobban itt lenni”. A fiú győz, nekivág a világnak. Azt támadják benne mindenütt, ami létének, magyarságának az alapja: paraszt voltát, faji gyökereit, kálvinista hitét. De azonnal megérzi, hol bujkál a sziklákban a magyar múlt tiszta érce.

    Mária Terézia kései barokkja alatt rábukkan a mi középkori népi katolicizmusunkra. Legkülönb történettudósunk baráti körében ráocsúdik, hogy Nyugat-Európa felől hozzáférhetetlen a mi küzdelmeink értelme. Még a szerelem sem forgatja ki. Nem ő süllyed alá az újgazdagok világába, a lányt menti át saját szigorúbb törvényei közé. Bele még nagyobb adag szorult Ábel önfejű nemességéből. Érzékenyebb, puritánabb, többet is szenved, s ugyanúgy lángeszével vágja át magát az akadályokon, mint Tamási hőse. Tamásiban ösztönösebb a metafizika, a katolicizmus magabiztos derűje, közös életmelege; Némethben mélyebb a kálvinista erkölcsi szigor, egész mai irodalmunkban mégis ők leginkább rokonok.

    Drámáikon is látszik: ők ketten alkotják korunk legidőállóbb legmélyebbtávlatú színműveit. Németh tudatosabban szerkesztett; még díszletcseréinek is szimbolikus jelentősége van. VII. Gergely a puritán nagyság tragédiája, valóságos protestáns pápa. Cseresnyés is épkézláb cselekvényből kizengő intelem: – csak saját törvényeink szerint menthetjük meg a fajtánkat; nem a pártszervezet a reményünk, hanem a gyümölcsöskert.

    Tamási költő, Németh elsősorban gondolkozó, de azért még a tanulmányain is folyton ott csillog a művészi fény. Tulajdonképp egész pályája, minden alkotása szételemezhetetlen egység. Mégsincs más mód; külön kellett szólnunk emberi magatartásáról, szépirodalmi alkotásairól, s most külön tanulmányairól.

    Először kritikusként ébreszt figyelmet. Mikor föllép, semmiféle bírálatnak nincs már súlya, hitele. Rá azért figyelnek föl, mert megmondja a véleményét kereken. Ehhez járul, hogy senki nem fogékonyabb az érték iránt, akár igazság, akár szépség. Biztos egyensúly-érzéke van, látja a mű mindkét oldalát. Szabó Dezső is elszánt igazmondó, de egyoldalú. Akikre lecsap, szétmarcangolja, úgy hogy sokszor szánalom ébred bennünk irántuk. Németh László veszélyesebb, sohasem ugrik túl a célján, biztosan megragadja a tárgyát, s jót, rosszat elmond róla könyörtelenül. Saját nemzedékét ő illeszti helyre a köztudatban. Tamási és Erdélyi jelentőségét azonnal fölismeri, vagyis épp azokat, akik a tiszta népi kifejezésmódot diadalra viszik.

    Minden igazi író kritikusa, folyton ítéletet mond önmaga és a világ fölött. Nem hálás szerep, különösen nálunk: alig tűrjük a bírálatot. Németh írói varázsának fő bizonyítéka, hogy ebben a kellemetlen műfajban is rohamosan nő a népszerűsége. Nem marad soha tiszta esztétikai területen. A mi íróink nem lehetnek boldog nagygyerekek, magasrendű szórakoztatók. Nem azért ajándékozza őket az ég, hogy kedvükre kijátsszák magukat. Inkább ostorozó próféták, harcosok, állandóan kockán az életük. Németh ezzel az igénnyel mér. Az ő szemében közjavak sáfára a költő, köteles vállalni, amire tehetséget kapott.

    Tájékozódásának két korszaka van: először Európát kutatja végig, hogy legjava eredményeivel gazdagabbá tegye a magyar életet. Babits az eszménye s a Nyugatban tetőződik ez a munkássága. Új enciklopédiát kínál, egyetemes műveltséget. A Tanú még ebben a szándékban fogan, de hamarosan megfordul az iránya. Most jön el a második korszaka: a magyarságot veszi vizsgálat alá, hogy rábukkanjon hibáinkra, s előkészítsen európai hivatásunkra. Ez juttatja el a Kelet Népéhez, Móricz Zsigmondhoz, akiben végül már korunk legnagyobb európai íróját látja. Egész könyvet ír emberi alakjáról. Ez az érdeklődése jellemző: sosem elég neki a puszta mű, keresi mögötte az embert, a tiszta példát, a minőséget.

    Saját magatartásában van valami ős egyszerűség, gondolkozásában pedig: paradicsomi elfogulatlanság, valóságos elemi erő. Magas szellemtudományt művel, karcsú kilátó tornyokat épít, de magyar módra, kézzelfogható anyagból. Az elvontsághoz semmi érzéke. Egyszer megkérdezték milyen alapon állítja valamiről, hogy az valóság. Először megütközött, aztán elmosolyodott: Orvos koromban hozzászoktam, hogy ne töprengjek, milyen alapon tartok valakit betegnek, hanem lássak hozzá, hogy meggyógyítsam.

    Nem tudós, abban az értelemben, ahogy a kutatót képzeljük, a részeltek alázatával dolgozószobája csöndjében, követ kőre rakva türelmesen. Folyton bent izzik az életben, ahol bajt vesz észre, hozzálát: szervez, áldoz, cselekszik; a nemtelen világban újnemességet toboroz.

    Egyik tanulmánykötete, a Minőség forradalma, egy tömör remekműről kapta a nevét. Nem elvont fejtegetés: Keats Hyperionát elemzi, költői, érékein gazdag képekkel, s rajta keresztül tesz bizonyságot a Különb diadaláról. Újraértékeli az antikot, Bizáncot, a korai középkort, a 16. és 19. század Európáját. Akármibe fog, mindig a forró máról van szó nála: ha Kantot méri föl, vagy ha Sztálint.

    Mohó Európa-portyázása egy pillanatig sem volt öncél: pusztán maga gyönyörűsége. Fiatalon az izgatja, hogyan juthatnak be költőink az emberiség köztudatába. Hamar rájön, hogy egy nép irodalma csak akkor kap súlyt, ha jelentőssé válik a nép is, amelyik létrehozta. Élet és mű szétválaszthatatlan. Csakhogy a magyarság még maga sem tudja, mi. Nincs igazi helyzetérzése. Kultúrcsápjait nyugatra nyújtogatja, francia, angol, német, olasz remekek felé, mintha Belgium táján terülne az országunk. Némi homályos közép-európai sorstudat működött ugyan mindig a vezető magyar szellemekben, de szilárd ismeretté sose vált. Németh erre vállalkozik. Összetanulja szomszédaink nyelvét, s rájön, mennyi a rokon vonás szellemi életünkben, mennyire együtt haladtak velünk. Mint szellemi szintézis virul ki benne az a magyar erő, amelyik a középkorban diplomáciával, hadi sikerekkel kovácsolta egybe a Duna-medencét.

    A mélység vonzza, nem ami a napon sütkérezik. Vetni akar, nem aratni. Minden írónak legyen egy faluja, táplálja, abból a művészetét. Nem igénycsökkenés ez: épp a minőség kalauzolja el népköltésünk kincses barlangjába, a mély magyarság fogalmáig. Nemcsak európai vándorútjának delejtűje a minőség. Itthon is ezzel tájékozódik. Az egyén fontos, nem a tohonya tömeg. Kertgazdaságot tervez, nem nagyüzemet. Egylelkű tiszta kis országot, nem birodalmat. Csak úgy maradhatunk fönn a Kárpátok viharzugában, ha olyan orvosságot találunk bajainkra, hogy a mi példánk egész Európa gyógyszere legyen. Megtérésünk óta Nyugatról lessük az irányítást. Most tisztul Némethben s író társaiban önjogúvá a magyar életösztön. Van ebben halálos szorongás is: ha nem alkotunk Európára-szólót, – nem csupán művet, hanem államot, – végképp elpusztulunk.

    Németh László főérdeme a magyar öntudat fölrázása. Nem zárkózik a faji korlátok mögé, szerinte a faj nem vér, hanem lélek: szellemi magatartás. Benne válik egyetemes hatásúvá a magyarságtudomány: a hungarológia. Sorra bolygatja előítéleteinket. Ráeszméltet, hogy az értékes magyarság századok óta kisebbségbe szorult. Szembefordul Szekfű Gyula szemléletével, mert többnyire azt minősíti alacsonyabb rendűnek mesteri történelmében, ami bennünk jellegzetesen magyar. Könyvet ír Széchenyiről, menten minden bálványozástól: – a legnagyobb magyarban sem tiszteli, ami nem tiszteletreméltó. De úgy hozza emberi közelségbe, hogy még csak nő a szemünkben. Mintha ő mutatná föl először ennek a bonyolult lángésznek a torzítatlan teljes arcát. Benne is a parasztvér nyomait keresi. Egész súlyával érezteti a magyar sors iszonyú nyomását, amely korszakalkotó államférfit formál ebből az irodalmár grófból. Fejlődésrajza lélektani remek; még a soha ki nem bontakozó költőt is gondosan számontartja Széchenyiben.

    Századunk három legeredetibb magyar gondolkozója: Ady, Szabó Dezső és Németh László. Ady az egyéniséget akarja fölszabadítani. Az ő harca legsúlyosabb, holtig egyedül áll rajongói közt. Szabó Dezső már a fajáért küzd, tábort gyűjt, s elszigetelten is vezér. Németh László küldetése egyetemes: erkölcsi. Nem hisz az emberiségben, de hisz az emberben. Nem fejlődést vár, hanem belső megtisztulást, megigazulást. Az ő főcélja a különb ember, a minőségi ember. Annak az útját egyengeti, annak az érdekében forradalmasítja a köztudatot.

    Élő példa nélkül a legszebb eszménynek sincs hatása. Németh gondolatai azért ellenállhatatlanok, mert mögöttük áll egész életével. Tanítása testet ölt benne. Az ő minőségi emberének gyökere van: a családban, a tájban, a népben, gyökere a Duna-medencében, Európa múltjában és jelenében. Nyitva van minden humánum, minden nagy emberi törekvés számára. Németh maga polgárlélek, van hajlama is, képessége is, hogy más kultúrák nyelvét megtanulja. Más társadalmi osztályokét szintén. Előkészítője az osztálynélküli társadalomnak. Prófétai felelősségtudat ég benne. Minden tettével ott áll folyton a legmagasabb mérték alatt: Isten lakik a szívében.

    Átütő hatását nem magyarázná, hogy nagy gondolkozó és kivételesen tiszta jellem. Mindenek fölött író ő: mestere a képektől csillogó művészi szónak. Tanulmányainak is bújkáló líra, személyes érdekeltség ad fehér izzást. Termékenyen ontotta műveit a tökéletes kifejezés varázsa avatja nemzetnevelő, társadalom-formáló erővé. 

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf