Németh László: Nép és író

    Bevezető a Bartha Miklós Társaság 1929. február 27-iki Magyar föld estélyén.

    A magyar föld népe két kultúra közt lebeg. Régi rítusát megbontotta s nem talál új fegyelmező szertartásokat. Szokás és hagyomány biztos partja közt folyt egykor az élete: megvolt a templombeli helye, nem ölthetett fel büntetlenül egy különállást jelentő ruhát s tudta, melyik halottját hogy kell elsiratnia. Zárt volt a lelke, mint az éggömb, mely faluja fölé borul. Hallott róla, hogy a szőlőhegyen túl is van világ s az utak akácsorai messze városok s idegenajkú országok felé szaladnak, de a lelke nem szaladt velük. Az élete csak itt volt teljes, mert itt volt érdemes; az országútja a cigányoké.

    Hol van ez a régi falu? Bomlik menthetetlenül. Hol gyorsabban, hol lassabban. Itt tartja magát a régi élet, ott minden múltat felold az új. Vannak kevert faluk, hol mint a rendetlen vágott erdőn, jövevény növények verik fel az ős fák irtásait. Százados távolok élnek egymás mellett s egyetlen zavaros sűrűbe fut szívós és burjánzó akác. Sajnálod a népdalt s bánatosan mondasz le a tengerihántás hatásos díszletéről? Ó, nagyobb dolgok vesztek el itt! A meder futott el a folyó alól. Isten tudja, mi lesz belőle: posvány vagy vízesés?

    Polgárember: így nevezi magát a módos paraszt s igaza van. Polgár ő, igényei a polgár igényei s jólétének, mint a polgár jólétének, egyre több cseléd az ára. Traktort vesz, takarékpénztárat vezet, a fia tanul, a lánya prémbe öltözik, ő mag osztályharcban áll a külsősoriakkal s tekintetes úr a titulusa. Azon a vidéken, melyhez engem ifjúságom minden jó emléke köt, már nincs a régi értelemben vett paraszt, csak birtokos és cseléd. S meddig lesz másutt? Az életszabályozó szokások egyöntetűsége, melyet csak az életfeltételek egyenlősége s a fölfelé-elzárkózás tarthatott fenn: oda. A népből új nyílt a középosztály felé, s a középosztályból a nép felé. A falu embert ad, a város táncot, zsargont, életfelfogást. A nép nem akar többé nép maradni. Szégyelli hagyományait, lenézi a népit s százados mulasztásokat pótlón akar az urak életében részesedni. Mint a serdülő gyerek, leveti kinőtt ruháit s eltaszítja szégyellt gyerekkorát. Hiába állsz elé s mondod, hogy ez a gyerekkor volt a paradicsom, neki nem kell s ha nem kell, bizonyára igaza van. Megborzongatta az Ismeretlen s mennie kell. Ha a faluban marad is, odahagyta azt az örök falut, melyre annyi bölcs és költő nézett már édes nosztalgiával.

    Sajnáljuk ezt a vak s mohó gyermeket? Hüledezzünk az elkerülhetetlenen? A magyar föld népe két kultúra közt lebeg. A levetettbe nem nyomhatjuk vissza, az alakulón legyen a szemünk.

    A föld népe válságos éveit éli. Színházi kellékesek selejtes rongyaira cseréli komoly öltözetét s rabitz-falakkal készül jövendő századokra. Ki menti meg a borzalmas ecsettől, mely zavaros szürke lébe mossa a nemzetek színeit. Ki menti meg az Európa csatornáiból összefolyt Zerkovitz-kultúrától őt, aki a magyar dal örököse? Mi lesz belőle, ha erőt vesz raj a sehonnaiság nyálszétszalasztó betegsége? Mit akar vele az idő? Aljas játékot űz, kicsalja százados csigaházából, hogy könnyebben taposhassa el? Vagy bábmagányát töri meg agy szabadabb lepkesorsért? Merre tart a nép? A seszínű nemzetköziség, vagy egy magasabb magyar kultúra felé, amely megint part lesz és megint meder, csak tágabb s tágíthatóbb?

    Az idő nem felel, de teremt és nivellál, mint a vulkán s a szél. A falu bomlik, az író ül s néz, fájdalmasan és tehetetlenül. Csak ő tudja, mit dob el a nép. Csak ő tudja, mit kéne kapnia. Régi adósa ő e népnek. Ez készítette neki a szót, melytől megrészegedett, ettől vette az idiómát, mely lelke íze lett. Ez szabta meg verse lejtéseit s esze kanyargóit, ennek a népnek a sorsa tanította meg sírni s ennek a pajzánságába fúrta világtól undorodó, szomorú strucc-fejét. Vágyó lombjaink meg-megfürödtek Európa kósza szeleiben, de fák a földbe nyúló gyökereink jóvoltából vagyunk. Egy magasabb kultúra felé támolyog a bekötött szemű gyermek? E magasabb kultúra bennünk érik. Bennünk, akik egyszerre vagyunk csökönyös múlt és rügyező jelen, hagyomány és széttekintő szem, öregek üzenete, lázadók akarata.

    Nem élt nagy magyar író, aki tanítványa ne lett volna a népnek, amelynek tanítója lett. Csak az epigonok irodalma volt népieskedő, de aki itt mint író számított, művészete gyökereiben mindig népi volt. Heltai Gáspáron kezdve, aki szász létére felnőtt korában tanult meg magyarul s prózánk egyik első mestere lett, Adyig, aki Nyugat zsilipjeit metszette át, minden nagy írónk ennél az óriás, kollektív kemencénél melegedett. A falu volt a lelkük otthona s különféle poézisünk atyafisága. Jelszavai közül olykor ki-kifeledte, de mesterségében sosem tagadta meg tanítóját a magyar író, különösen nem ez a mai nemzedék, amely mintha érezné, hogy múló ízek utolsó ízlelője, mohón hajol az apadó kehely fölé s egy nagy magyar szintézisről álmodik, amilyen Goethe kora volt a németnek s az orosznak Dosztojevszkijé.

    Ki segíthet a magyar népen, ha nem a magyar író? Ki virraszt fölötte, ha nem ő? Kerítő sípok olcsó hangversenyén ő dalolja az örök igazságokat. Ő a folyton működő kéz, aki új íveket tud vonni a ledőlt templom maradék falaira, ő a bűvös száj, aki új imába tudja iktatni a hajdani imák szétzilált szavát. Gazdagok vagyunk, mert sokkal tartozunk a népnek s haj, szegények, mert adósságunkat nincs mód letörleszteni.

    Magyar poétaság, tehetetlen fájdalom hosszú iskolája! Állsz, mint a kút, mely megitatja a szomjazót, de nem járhat szét a pusztán, hogy jertek, én vagyok a kút. A kút dolga vizet gyűjteni s nem a vizet széthordani. Jaj annak a művésznek, aki művészete szent önzéséből kilép s olcsón osztja el magát. A költő önmagáért él. Épp azért lesz nemzeti s emberi okulás, mert bátran él önmagáért. Köti a tulajdon sorsa, mely neki az emberi sors. Termi az igazságot, de nem alkalmazza. Nem veszik el a részletekben, mert az egész teremtést kell újra fogalmaznia.    

    Tévelyeg a nép? Ő sem állhat elé, s nem versenyezhet kerítőivel. Olyan ő, amilyennek lennie kell. Nem faraghat bunkót lelke ágas gallyaiból s nem markolhat szimpla jelszót bonyolult igazságai helyett. A költészet nem gyakorlati. Beállítható a gyakorlati élet erői közé, de előbb alkalmazni kell rá, s ezt az alkalmazást a költő nem végezheti. Versében, mint csírában a lombos fal legtávolibb ága, ott rejtőzködik a magyar falu kultúrpolitikája, a szövetkezetekről vagy a földbirtokreformról vallott helyes felfogás, ő mégsem lehet tanító, politikus vagy finánc, mert ez mind egész embert kíván, s jaj neki, ha őt nem a művészet kívánja mindenestől. A művészet az ő teljessége és börtöne. Örök formába rögzíti s elzárja a folyékony élet elől. A művészetben lesz ő Vörösmarty élőszobra; sajgó részvét, mely mozdulatlansága kárhozatában csak értőhöz beszél. Nincs szánalmasabb, mint a nép elé állított költő. Bizony a bakter is legyőzi érvelésében őt, aki pedig e nép magasabb nyelve, igazabb igazsága s egyetlen barátja.

    Lát csak és szenved s még sikítania sem szabad, mert betapasztják a száját, ha sikít. Ki menti meg? Ki adja vissza neki a népet s ki adja vissza őt a népnek? Iskola elhallgatja, sajtó letagadja, katedra elátkozza. Volt-e nép messzebb Mózesétől s volt-e Mózes népe-hagyottabb? Mi lesz velünk? Összeölelkezik még magyar nép s magyar író egy közös kultúrában, vagy menthetetlenül kihúny a kemence s a költő a maga lángjánál didereg, míg a hideg meg nem veszi?

    Mit feleljünk arra, aminek nincsen felelete?

    A magyarság sorsa nem a népen és nem a költőn múlik. Önökön, akik nem nép és nem költők, de látják a költőt s vezetik a népet. Letagadhatnak bennünket előle, de oda is ajándékozhatnak neki. Mi nemcsak vers vagyunk s nemcsak novella, esszé és regény, de a dolgok új látása, szavainkat a tanító tanításra, a bíró ítéletre, a pap vigasztalásra válthatja. Állásfoglalás vagyunk életünk s a nemzeti élet minden vitás pillanatában. Fogadjanak be minket s esztelen divatjaik után vezessenek le bennünket is a néphez, ha nem is műveinket, de szellemünket, hogy ott lehessünk mellette, amikor évszázadokat dob el s talán csak pillanatokat markol meg helyette.

    Egy nemzedéknyi magyar író vonul fel ma önök elé. Lekötözött anyák könyörögnek e dobogón, hogy keressék meg eltévedt gyermeküket. Gyermekek könyörögnek, hogy vezessék vissza hozzájuk vak édesanyjukat.

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf