Ásguthy Erzsébet: Mazsola Manci

Hat testvére volt Mazsola Mancinak. Egy nagy házban laktak, ahol rajtuk kívül még sok kis gyerek és nagy ember lakott, ezek elfogták tőlük a napot és elszívták előlük a levetőt. De a hat kis testvér azért szépen fejlődött, pirosak voltak és egészségesek, csak Mazsola Manci volt mindig sápadt és szomorú.

     Mazsola Mancinak egyébként is volt oka a szomorúságra, mert nem igen szerették a társai. Még a testvérei is nehezen tűrték meg maguk közt. Talán azért, mert szeplős volt és vöröshajú, s gyenge kis lábaival mindig befelé kacsázott. Ki tudná megmondani, hogy miért, de Mazsola Mancinak, bizony, alig akadt barátja.

    Rendesen egyedül ült a pincegádorban, vagy a padláslépcsőn meghúzódva s messziről nézte a többiek vidám ugrálását. Mégis, ha valami baj történt, vagy rosszat tettek, összetörtek vagy elrontottak valamit és büntetésre került a sor, mindig ő volt az, aki helyettük ártatlanul szenvedett. Míg a többiek hangos sivalkodással, tiltakozva menekültek, amikor csínyeikért a büntetést rájuk mérték, ő csendes rémületben remegve állott, s nem maradt ereje és bátorsága védekezni. Így aztán mindenért ő lakolt. Őt szidták meg és büntették, s ha az ijedtségtől dermedten, gyámoltalanul állt ott, mindenki szentül meg volt győződve róla, hogy csakugyan ő a bűnös.

    Néha-néha szepegő vékony hangján végső kétségbeesésében megpróbált halkan és félénken védekezni. De akkor haragosan rámordultak, hogy ne feleseljen és ne hazudozzék össze-vissza. Utóbb már okosabbnak látta szó nélkül eltűrni a viharokat és ütlegeket, s még halk sóhajai sem árultak el semminemű lázadozást.

    Társai pedig nem éreztek részvétet iránta. Természetesnek találták, hogy a leggyengébb és legcsúnyább bűnhődjék mindenért. A többi hat kis Mazsola kuncogva bújt össze a sarokban, valahányszor ráhúzták Mancira a vizes lepedőt s eszükbe se jutott, hogy sajnálkozzanak fölötte.

    Megtörtént például egyszer, hogy bagolyfészket találtak a gyerekek az egyik falhasadékban. Magasan volt nagyon, nehezen érték el. Végre mégis sikerült egy kis baglyot a lábánál fogva kirángatniok s azt nagy diadallal hurcolták ki az udvar közepére. Ott spárgát kötöttek rá s úgy táncoltatták körbe-körbe s mindenféleképpen riasztgatták, hogy minél nagyobbakat ugorjon.

    Rémülten csipogott a szegény kis állat. Kétségbeesett sivalkodással hívta az édesanyját. Félig megvakulva a tűző napon, kapkodva fejét jobbra-balra, s keserves sírással mindenáron szabadulni igyekezett. De az anyja messze járt, nem hallotta hangját és nem sietett segítségére.

    - Jaj, meghalok, meghalok, nem bírom tovább ezt a kínzást – csipogta a kis bagoly egyre hangosabb zokogással.

    Addig, addig, míg Mazsola Manci is meghallotta keserves panaszait a pincegádorban. Egyszeriben megértette a kis madár szavát. Hirtelen kimászott a lépcsők alól s a gyerekek felé indult.

    - Nem szabad bántani a kis baglyot – szólalt meg félénken.

    - Ha-ha, nézzétek, a Mazsola Manci akar nekünk parancsolni – nevettek gúnyosan a gyerekek. – Csak azért is megtanítjuk táncolni a baglyot! – kiáltották s azzal nagyot suhintottak vesszejükkel az állat felé.

    Mazsola Manci a félelemtől sápadtan ugrott a madár elé, s két kezét védőleg kitárta feléje.

    - Nem engedem bántani – visította s az izgalomtól kivörösödve remegve igyekezett könnyeit visszafojtani.

    - Ha-ha-ha, milyen szeplős a pulykatojás – csúfolódtak vele a gyerekek – szebb a páva, mint a pulyka, a pulykának rút a lába, rút a lába, rút, rút, rút, – énekelték karban, s csak annál inkább verdestek vesszejükkel a bagoly felé.

    Szegény Manci végső tehetetlenségében sírva vetette rá magát a madárra s kis testével igyekezett felfogni a csapásokat előle. Persze, nekirohantak erre a többiek, s vad dulakodás kezdődött a madár körül.

    - Mi történi kitt – hallatszott egyszerre a nagy zsivajban a háziúr hangja s már jött is lefelé a lépcsőn.

    Persze, egyszeriben szétfutottak a többiek, csak Manci maradt ott a megkötözött madárral.

    - Ejnye, gonosz kölykök, hát szabad a madarakat kínozni! – kiáltott rá Mancira, mikor meglátta kezében az legyötört baglyot. – Azonnal ereszd el azt a szegény állatot, te haszontalan gyerek. Megállj, megmondom majd a szüleidnek, hogy milyen gonosz és szívtelen vagy! – S ragosan megfenyegette Mancit, elvette tőle a baglyot, ráültette a kerítésre s azzal visszament a szobájába.

    Mire Manci a nagy riadalomból egy kicsit magához tért, s fulladozva magyarázkodni kezdett volna, már nem volt aki meghallgassa. Így hát csak szepegve visszamászott szegény a pincezugba s onnan leste, hogy mi történik majd a kis madárral.

    Hiszen repülni se tud még, a lábai is össze vannak sebezve… egyre jobban sötétedik és egyre hűvösebb lesz… jaj, nem maradhat itt egyedül a hideg éjszakában… jaj, meg kell menteni szegényt… Csak erre gondolt, csak ezt az egyet érezte folyton Mazsola Manci.

    Azért mikor már egészen besötétedett, nagy szívdobogva kimászott rejtekhelyéről. Odalopózott a kerítéshez, leemelte róla a kis baglyot, s köténye alá rejtve beosont vele a szobába. Ott eldugta az ágy sarkába. Este megetette, megitatta, aztán betakarta és mesélt neki, hogy elaludjon.

    Nem is lett volna semmi baj a dologból, ha a bagoly rendes és jólnevelt kis nappali állat lenne. De bizony ő leginkább éjszaka szokott feléledni és jókedvre hangolódni. Így történt ez most is. Amint megmelegedett egy kicsit, egyszerre csak elkezdett fecsegni. Huhogva kérdezgette egyre-másra Mazsola Mancit, mindenféle, neki érthetetlen dolgok felől. Hiába csitította Manci, hogy hallgasson most és aludjon inkább, csak kidugdosta fejét minden percben a paplan alól s hangos csodálkozással hu-hu-zott és ah-áh-ozott miden ismeretlen dolog felett.

    Szegény Manci a félelemtől reszketve rimánkodott neki, hogy maradjon csendben, mert meghallják, de hasztalan. Végre is fogta és bedugta a párnája alá. De akkor kezdődött még csak az igazi hadd-el-hadd! Olyan lármát csapott az ifjú bagolycsemete, hgoy az egész családot felverte vele. Mondom, hogy tapasztalatlan és műveletlen kis madár volt ez még, s nem tudta, hogyha valaki szeret minket és jó hozzánk, azt nem szabad elárulni, még ha közben majd megfulladunk is.

    A nagy rikoltozásra felült ágyában az öreg Mazsola apa, s a hang után kutatott! Persze, hamarosan felfedezte Manci titkát és nagyon megharagudott érte.

    - Hát még éjjel is kínozod az állatokat! – kiáltott Mancira – ahelyett, hogy aludnál, párnád alatt fojtogatod a madarakat, te rossz, gonosz gyerek! Majd leszoktatlak én az állatkínzásról – fenyegette Mancit.

    S bizony nem kapott ebédet szegény másnap és harmadnap se. De mindez nem fájt úgy Mazsola Mancinak, mint az, hogy állatkínzásért büntetik, mikor ő csak segíteni akart a kis baglyon, meg akarta menteni, hiszen senki nem szereti nála jobban az ártatlan kis állatokat. De ezt úgysem hitték volna neki s ezért nem is mondta el senkinek.

    Máskor megint még szomorúbb dolog történt Mazsola Mancival. Mikulás napja volt, s a gyerekek már kora reggeltől türelmetlen készülődéssel várták az estét. Mindegyik a legjobb akart lenni. Nem verekedtek, nem veszekedtek, sőt, még a reggeli mosdatásnál sem sivalkodtak.

    Mazsola Manci is szívdobogva leste a percek múlását. Borzongó gyönyörűséggel gondolt az eljövendő este csodálatos titkaira. Mit fog vajon kosarában rejtegetni a Mikulás? Nagy zsákkal jön-e a krampusz és lesz-e hosszú piros nyelve?

    Egész nap lázas igyekezettel ismételgette az összes imákat és versikéket, amiket tanult, hogy ha majd kérdést intéz hozzá a Mikulás, szégyent ne valljon. Ment is minden gyönyörűen, akár a karikacsapás. Még a ruháját és cipőjét is úgy megtisztogatta és kifényesítette, hogy tükörnek lehetett volna használni.

    Végre elérkezett aztán a várva-várt pillanat. Egyszerre csak megszólal a csengő… Hosszú ezüstös szakállával, csillagos palástban bevonult a gyönyörű hófehér Mikulás. S nyomában mindjárt ott sündörgött, ugrándozott láncait csörgetve a fekete Krampusz is. Messze földről jöttek, s az öreg Mikulás mindjárt széket is kért, mert bizony igen elfáradt a nagy útban. Onnan fogta vallatóra a gyerekeket, hogy ki hogy viselte magát egész éven át, kinek mi a bűne, s tudnak-e vajon szépen imádkozni a kis Jézushoz. Erre, persze, mindenki elfújta a maga kis imáját, ki jobban, ki rosszabbul, s a Mikulás azután aszerint jutalmazta meg mindegyiket a kosarából.

    Legutoljára Manci került sorra. Sápadt volt, piros volt, sovány kis arcán csak úgy virítottak a szeplők, de a szeme fénylett és boldogan csillogott a gyönyörűség izgalmában. Nagyon-nagyon szépen akarta elmondani kis imáját s a versikét is, amit titokban tanult meglepetésül.

    - No, kislányom – szólította meg a Mikulás – imádkozzál hát te is valamit! 

    Mazsola Manci erre reszkető térdekkel lépett előre kettőt-hármat, összetette a két kezét és vékony cérnahangján imádkozni kezdett. De már az első szónál elakadt és hiába erőlködött, nem jött ki hang a torkán. A meghatottság könnyei fojtogatták, úgy érezte, mindjárt meg kell fulladnia. Csak állt ott kétségbeesetten, gyúrta-gyúrta a köténye sarkát, de imádkozni bizony nem tudott.

    - Ejnye, ejnye, Mazsola Manci – fordult feléje fejcsóválva a Mikulás – hát ilyen rossz gyerek vagy te, hogy még egy icike-picike imát sem tanultál a jó Isten tiszteletére? Bizony-bizony nem szép dolog ez – folytatta elégedetlenül a Mikulás. Nem is tudom, mit csináljunk egy ilyen haszontalan kislánnyal!

    Mazsola Mancinak összeszorult a torka. A szíve olyan hangosan vert, hogy a füle zúgott tőle, a szoba forgott vele és nem tudott szólni. Pedig tudta, hogy most beszélni kellene, meg kéne magyarázni a Mikulásnak a dolgokat. Elmondani amit gondolt… mit érez… hogy hogyan készült erre a gyönyörű estére… hogy nem rossz kislány ő… az imádságot is tudja… még egy kis versikét is tanult… De minden hiába, mozdulni se bírt. Csak állt ott némán lesütött szemmel és nem felelt egy szót sem. Pedig a mikulás már másodszor kérdezte:

    - Hát mit csináljuk ezzel a Mazsola Mancival? Úgy látom, nemcsak tudatlan ez a kislány, de makacs is, hogy ennyire hallgat.

    - Add csak nekem, öreg Atyám – ugrott erre elő háta mögül a Krampusz, aki eddig is folyton elégedetlenkedett már! Egyre zsörtölődött a Mikulással, hogy még mindig üres a tarisznyája. – Add csak nekem, majd megtanítom én mindjárt beszélni!

    S azzal láncait megcsörgetve a halálrarémült Mancihoz ugrott s egy pillanat alatt begyömöszölte a zsákjába. Manci csak egy nagyot sikoltott, s azután csend lett.

    A Krampusz meg már ki is perdült vele az ajtón s boldogan rohant el a zsákmánnyal. De nem jutott nagyon messzire, mert a zsák egyre súlyosabb lett. Az első gázlámpánál megállott hát, hogy megnézze, mi az, ami olyan nehéz benne. Hát ott feküdt Manci ájultan az ijedelemtől és már alig lélegzett.

    - No – mondja a Krampusz – nekem sincs valami nagy szerencsém, hogy pont ezt a nyápicot választottam.

    S ahogy jobban ránéz a lámpafénynél és meglátja a Manci szeplős arcát és vörös haját, csak elhúzza a száját.

    - Hát – azt mondja – ezt se cipelem én magammal haza, hogy kinevessenek érte odale. Vigyük csak vissza, ahonnan hoztuk.

    Azzal óvatosan visszalopózott s csendesen letette MIncit a kemence sarába. Ott találtak rá másnap a testvérei, mikor már egy kicsit magához ért a nagy ijedelemből. Azontúl aztán, ha bosszantani akarták, mindig csak azzal csúfolták, hogy még a Krampusznak se kellett.

    Szegény Manci sokat sírt emiatt ha magában volt és nem látták. De azért sose bántott senkit, sose panaszkodott, csak törte a kis fejét, mivel tudná elérni, hogy ne gyötörjék mindig, ne csúfolódjanak vele, ne kiáltsák ki a legrosszabbnak és olyan lehessen ő is, mint a többi kis gyerek. Neki is voltak álmai, gyönyörű csodás titkokat rejtegetett, amit nem volt kivel megosztania, színes meséket tudott a kis pincemanókról és a virágok lelkéről, de kinevették érte, ha elmondta, vagy meg se hallgatták. Pedig hogy szeretett volna ő is játszani a többiekkel, sárkányt ereszteni a réten, vagy bújócskázni a kertek alatt, ispilángot forgatni, vagy cseng-cseng gyűrűt rejteni… De összefogták a tenyerüket, ha ő akarta betenni a kincset és szorosabbra zárták a láncot, ha ő is a körbe kéredzkedett.

    Végre sok fejtörés után mégis csak kitalált valamit Mazsola Manci, amiről azt hitte, hogy nagyszerű hatással lesz majd a gyerekekre.

    Volt neki egy ki disznó-perselye, melybe egész éven át gyűjtött garaskáit potyogtatta. Karácsony felé már egész jóllakottan zörgött a kis malac, s Mazsola Manci elhatározta, hogy ebből a kis pénzből titokban mindenkinek vesz majd egy ici-pici kis meglepetést karácsony estére. Roppantul elégedett volt a tervével, s boldogan gondolta el százszor is naponta, kinek mi szerezné a legnagyobb örömet. Ezer tervet és lehetőséget vetett el egy nap, mert mindig talált még szebbet és jobbat.

    Így telt az idő lázas tervezgetéssel, karácsonyig. Mazsola Manci izgatottan látta egy nap, hogy a templom körül már megjelentek a szép, friss, ünnepi ruhájukban a zöld fenyőfácskák is, hogy legyen mit feldíszítenie a Jézuskának.

    Csinosak voltak ám nagyon valamennyien. Látszott rajtuk, hogy egész éven át erre a nagy napra készülődtek. Reggelenként nagyot nyújtóztak az ég felé, hogy minél sudárabbra nőjenek és egymással versenyezve teregették szét kis szoknyájukat hogy minél szélesebben fodrozódjon alattuk.  Mindennap újra fényezték és hegyezték kis tűleveleiket, s olyan szagosra mosakodtak, hogy csak úgy illatozott tőlük az erdő. Oda is találtak az angyalkák egy-kettőre, bizony könnyen megakadt a szemük a legszebbeken, amint ott illegették-billegették magukat csillogón zúzmarás köntöseikben.

    Most hát ott álltak valamennyien a templomtéren és várták, hogy majd ajándékkal, ragyogó díszekkel rakják tele ágaikat az angyalok karácsony estére.

    Mazsola Manci úgy érezte, hogy most ő is egy ilyesfajta ajándékozó angyalka lesz, s már napok óta szorongatta kis perselyét a hóna alatt. Izgatottan leste a pillanatot, mikor majd nem látja senki, feltöri a kis disznót és kiszedi gyomrából szorgalmasan gyűjtögetett filléreit.

    Egy este aztán, mikor már biztonságban érezte magát és azt hitte, nincs a közelben senki, a konyha sarkában kivégezte a kis disznót. Hangosan zörögve gurultak szerte a rézgarasok a kövön. Manci éppen ijedten kezdte őket összeterelgetni, nehogy zajt üssenek vagy elvesszen közülük egy is, mikor kicsapódott az ajtó és vad robajjal bezúdult a hat Mazsola testvér. Vészes csatakiáltással vetették rá magukat Mancira és féltve őrzött kis vagyonára. Vad tülekedéssel markolászták össze a szerteguruló filléreket és közben majd agyontaposták Mancit.

    Már napok óta összebújva figyelték különös viselkedését és titkolózásait, s most kilesték, hogy mit csinál és rája törtek.

    - Ahá, hát ezt dugdostad, ezért bujkáltál egész nap – ordítozták össze-vissza – honnan van a pénzed? Biztos loptad! Megmondjuk apának… fogsz kapni!…

    - Nem igaz! Nem loptam! Ez az enyém, adjátok vissza! – tiltakozott könnyes rémülettel Mazsola Manci. – Adjátok vissza, adjátok vissza – könyörgött gyámoltalanul, s reszketve látta mint tűnne kel féltve őrzött fillérei a többiek maszatos markában s a rongyos zsebek mélyén.

    Egy perc alatt ott állott teljesen kifosztva. Úgy érezte, mindjárt megreped a szíve. Hát miből vesz majd ő ajándékot karácsony estére? Miért vették el tőle ezt is, hiszen úgyis csak nekik akart vele örömet szerezni…

    - Adjátok vissza, hiszen az az enyém… én gyűjtöttem… esdekelt újra és újra könnyes szemekkel.

    De a többiek csak nagyot nevettek rajta, s vígan elrohantak zsákmányukkal. Szegény Manci sírva-zokogva kacsázott utánuk. Nagy izgalmában még ügyetlenebbül csetlett-botlott, mint máskor, s észre sem vette, hogy az egyik fiú hátramarad, s gáncsot vet neki. Persze, hogy beleakdadt, s teljes hosszúban végigvágódott a lépcsőkön. Estében magával rántotta a fiút is, aki úgy odakoppintotta fejét a kövekhez, hogy egyszeriben eleredt az orra vére.

    No, lett erre nagy sírás és jajgatás. Olyan zene-bona támadt hirtelen, hogy összecsődült az egész ház.

    - Mi történik itt? – riadt rájuk szigorúan Mazsola apa – haszontalan kölykök, mit műveltek már megint?

    - A Manci pénzt lopott és most verekszik – üvöltött bőgve a bevert orrú. – Mancinak elállott a szívverése. Hogy ő lopott! És ő verekszik!

    - Nem igaz! Nem igaz! – akarta kiáltani, de torkán akadt a szó és csak rázta a fejét kétségbeesett erőlködéssel.

    - Mi az, pénzt loptál? Hát már lopni is megtanultál és még verekszel is a tetejébe! – kiáltott Mazsola apa és már lendült is a karja, hogy kiossza Mancinak a megfelelő adagot. De aztán csak szomorúan legyintett. – Na, – azt mondja – nem bántalak, majd megírom inkább a jó Jézuskának, hogyan viselkedel te idelent a földön. Ne hozzon neked semmit se karácsonyra, mert ilyen haszontalan, gonosz gyerek vagy…

    És úgy is történt. Elérkezett a karácsony este, megszólalt a csengettyű. Manci dobogó szívvel állt meg a többiekkel együtt a gyönyörű fa előtt. De bizony a fa alatt nem volt semmi, de semmi az ő számára. Elfeledkezett-e róla a Jézuska, vagy tényleg megkapta a Mazsola apa levelét és most még ő is elhiszi, hogy Manci olyan rossz lány, aki nem érdemli meg a karácsonyi ajándékot… Ki tudja? Ki tudja, hogyan vannak odafönn elkönyvelve a gyerekszívek titkai?… Ki tudja, belátnak-e az égi angyalszemek a kis lelkek legrejtettebb zugaiba is? Nehéz kérdések voltak ezek Mazsola Mancinak. Nem is próbálta megfejteni őket. Csak elkáprázott a szeme a könnyektől, zúgott a feje és a szíve olyan fájdalmasan vert, hogy azt hitte mindjárt megszakad…

    Sarkon fordult és kiment az ajtón. Elindult a sötét éjszakába és ment… ment… csak ment… Egyre messzebb és egyre magányosabban a fagyos hidegben…

    Így érkezett el egy nagy tó partjára, s mivel már nagyon elfáradt, leült a szélén egy hóbuckára megpihenni. Nagy pelyhekben hullt rá a hó, puhán betakarta és nemsokára egészen elfedte. Mancinak meg csak hullt-hullt a könnye. Kigördült a puha jó alól, rápergett a tó jegére s egy kis kerek lyukat ütött rajta. Ebbe gördült most egyik csepp a másik után.

    Hát egyszer csak a kis lyukon kidugja fejét a jég alól egy óriási rák. Két ollójával megkapaszkodott a jég szélében és körülnézett. Hirtelen hatalmasat tüsszentett, mert egy hópihe épp az orrahegyét csiklandozta meg.

    - Ejnye – azt mondja – micsoda dolog ez! Azt hittem, már tavasz van idefönn, hogy olvadozik a tó jege, s amint látom még javában hull a hó… Valami nincs rendjén idekünn – dörmögte fejcsóválva, s nagy bajuszával kicsit elsöpörte maga elől a havat.

    Egyszerre csak meglátta Mancit, azaz a Manci kötényének csücskét kikandikálni a hó alól.

    - Hát ez itt kicsoda-micsoda? – kérdezte elcsodálkozva, s megcibálta a kötény sarkát. – Ki fia-lánya bujkál erre ilyen tél-időben?

    - Csak én vagyok itt… csak én… Mazsola Manci – hallatszott vékonyan szepegve a hó alól.

    - Hát te hogy kerülsz ide, ahol még a madár se jár? – fordult feléje az óriási rák. – Dugd csak ki kissé az orrod, hogy jobban megnézzelek.

    De amint meglátta Manci kisírt szemét, egyszerre mindent tudott.

    - Na, nem hiába hívnak engem a Tudós Ráknak – mondta – tudom már, mi bajod van lelkem, akár el se meséld a bánatodat. De ha már utat csináltál magadnak a könnyeiddel a birodalmamba, hát gyere velem, leviszlek magammal és meggyógyítom a szívedet. Mert én minden bánatra tudok orvosságot és minden bajnak megtalálom az ellenszerét.

    Azzal ráfújt Mancira, amitől az nyomban elaludt. Akkor szép gyöngéden az ollójába fogta, s lecsúszott vele a tó fenekére. Nem is ébredt fel Manci csak másnap reggel, amikor már a kis hal- és békaporontyok nagy lármát csaptak körülötte, mert az öreg Rák kijelentette nekik, hogy ezentúl Manci fog rájuk vigyázni. Így hát nagyon kíváncsiak voltak már az új nevelőnőjükre.

    - Kezit csókolom bácsi! – köszönt Manci a Tudós Ráknak, mikor a szemét kinyitotta. Amit az igen jónéven vett tőle, mert nagyon tetszett neki, hogy így megtiszteli az ollóit.

    - Na, gyere ide Mazsola Manci – mondta jóindulatúan. – Most majd bemutatom az új otthonodat.

    Azzal végigvezette Mancit a tófenék összes termein és útvesztőin. Elámulva nézte Manci az új csodákat és soha nem látott rejtelmeket. Nem tudott betelni a süppedő szőnyegek bársonyos ringatásával, a káprázatos termek csodás kagylódíszeivel és tágranyílt szemmel bámult a pazar pompájú világító és szélsebesen tovasuhanó szárnyas halak után.

    Viszont őt is kíváncsian vizsgálgatták a tófenék lakói, akik akkorára már sűrű rajokban hemzsegtek körülötte.

    Mikor végigjártak mindent, a Tudós Rák elvezette Mancit egy bársonyos mohájú játszótérre, ahol már nagy csomóban játszottak és ficánkoltak a kis halporontyok.

    Éppen nagy verekedésben találták őket, mert a mamájuk, aki egy kicsit átment a szomszédba, egy csomó ikrát szórt közéjük, hogy golyócskázzanak vele szépen, amíg odajár. De bizony menten összevesztek egymással, mert sehogysem tudtak megosztozni rajta.

    - Na Manci – szólt az öreg Rák – csinálj csak rendet közöttük, te elszel a gondozójuk ezentúl. Majd estére visszajövök, s megnézem, összebarátkoztatok-e?

    Megijedt Manci erre a szóra. Hiszen még a nyelvüket sem érti, hogy tudna hát rendet teremteni köztük. Kétségbeesetten nyújtotta ki kezét a Tudós Rák után, de az már akkorára messze járt, s csak két kis kíváncsi hal tévedt nyitott tenyerébe. Félénken megsimogatta őket, s visszaeresztette a többiekhez. Ezek hamar súgtak valamit a társaiknak, mire valamennyien körülvették Mancit, s vígan ficánkoltak a közelében. Hogy tovább mi történt, s hogyan boldogult velük a kis Mazsola, nem tudom, de bizonyos, hogy mikor estére az öreg Rák megint előkerült, Manci már nagyban altatgatta őket, s valamennyi az ölében szeretett volna ülni. Elégedetten vonult tovább a Tudós Rák és nem féltette többé Mancit…

    Telt, múlt az idő. Mazsola Manci már egész otthonosan érezte magát a tó fenekén. Eldajkálta a kis halporontyokat, szépen kifényesítette minden reggel a farkacskáikat. A kis ebihalaknak szép zöld úszónadrágocskát varrt és megtanította őket ispilángot és „bújj-bújj zöld ág”-ot játszani. Estefelé pedig teleszedte az iszákját szép, színes mesevirágokkal, kötője alól elővette legszebb álmait s azt mind szétszórta közöttük, úgy ringatta álomba őket, s betakargatta, ha valamelyikükről lecsúszott a békalencse levele.

    Szerették is nagyon Mazsola Mancit a kis halak, s tavasszal, mikorára elolvadt a tó jege, s ők is megnőttek és megerősödtek, gyakran felkapták Mancit a hátukra, s felvitték a víz tetejére. Ott kiültették egy szép puha lapulevélre, hadd sütkérezzen egy kicsit a napon. Ilyenkor köré gyűltek többi barátai is. Az öreg, kíváncsi vízicsiga néni, aki nagy tisztelője volt, mióta megtanította a rakoncátlan halporontyokat egy kis illemre, a hetyke kérész és a halkszavú sikló, s a kis ebihalak is legszívesebben ott vették úszóleckéiket a közelében.

    Ilyenkor sokat mesélt nekik Manci régebbi életéről, s néha bizony szerette volna egy-egy percre, ha szárnyai lennének, s elrepítenék, hogy egy pillantást vessen Mazsoláék házatájékára  vagy megnézze, nyílik-e már ibolya az erdőszélen.

    Később aztán, hogy még jobban kimelegedett az idő, újabb barátai is akadtak Mazsola Mancinak. Két kis vadkacsa mindennapos látogatói közé tarozott, s egy kis bíbic is gyakran felkereste. Sokat legyeskedett körülötte a csélcsap szitakötő, sőt még az öreg köszvényes gólyának is megnyerte a tetszését, ami igen nagy szó volt azon a vidéken.

    - Kár ezt a szép kis Mazsolát a víz alá dugni – tréfálkozott néha Mancival – meddig akarsz még a tó fenekén élni… Megnőttek már a kis halak, nem kell nekik többé dajka…

    De Manci csak nevetett egyet, s újra visszabújt a víz alá.

    Történt egyszer, hogy a Tudós Rák megint arra járt. Maga elé hívatta Mancit, megnézte jobbról-balról, aztán bajuszát megpödörve elégedetten bólintott. Gyöngéden megcsippentette ollójával a Manci pirospozsgás arcát.

    - Na, Mazsola, hát igaz volt-e a Tudós Ráknak – kérdezte – úgy-e, hogy meggyógyultál idelent.

    - Oh, most már annyira megerősödtem, hogy még az emberek között is meg tudnék élni – felelte hálásan mosolyogva Manci és ollóncsókolta az öreg Rákot.

    Mire az úgy elszégyellte magát nagy örömében, hogy rákvörösre pirult. De persze azt mondta mindenkinek, hogy ez csak a túlmeleg víztől van.

    Ami félig meddig igaz is volt, mert közben egyre melegebb lett odakint. Szép holdas estéken a fiatal békaúrfiak ugyancsak hangosan dalolgattak, ha nem érezték közelükben a gólyát. Egy szagos, langyos estén különösen vígan voltak, mert öreg ellenségüket semerre sem lehetett látni. Beljebb is merészkedtek hát a nádasba, hogy utána lessenek, vajon mit csinálhat ilyenkor a gólya?

    Meg is lelték hamarosan, s szemük szájuk elállt a nagy ámulattól. Egy csodaszép égi angyallal tárgyalt éppen, aki egy ezüstös holdsugáron csúszott le a tó tükrére.

    - Hozzád utasítottak – mondta a gólyának – mert már hetek óta igyekszem, hogy eleget tegyek az Úr parancsának. Egy üres bölcsőt kell megtöltenem, s egy kis gyereket keresek, akinek még nem jutott szeretet a földön. Azt mondják, te járatos vagy az ilyen dolgokban, kérlek segíts rajtam, s bizony meghálálom neked.

    Összeráncolta erre homlokát az öreg gólya, feltette nagy kerek pápaszemét s lenyúlt hosszú csőrével a tó fenekére.

    Gyöngéden kiemelte az alvó Mazsola Mancit kerek kagylóágyából, s odatette az angyal karjaiba.

    - Itt van ez a kislány – mondta – ennek kéne egy szív, ahol lakna, s egy bölcső, amiben ringassák. Vidd magaddal, s váltsd be vele az Úr ígéretét annál, aki várja.

    Boldogan kapta szárnyaira az angyal Mazsola Mancit, s megindult vele az üres bölcső felé.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf