Versényi György tanár, költő, író

Versényi GyörgyBár a XIX. századi történelmi Magyarország utolsó polihisztorának Brassai Sámuelt tartották, mellette több reneszánsz szellemiségű, többféle tudományban is jártas, így ezt a megtisztelő címet ugyancsak kiérdemlő alkotó élt e korban. Ilyen közismert figura volt a breznóbányai születésű Hermann Ottó, vagy a napjainkban már szinte elfeledett Versényi György tanár, aki a költészet, a felnőtt és gyermekirodalom mellett etnográfiával és dalszöveggyűjtéssel is foglalkozott, amely a Régi Magyar Könyvtár 35. köteteként 1914-ben ​jelent meg, a „Sziveket ujitó bokréta” (XVIII. évszázbeli dalgyűjtemény) című kiadvány. A könyv egy 1770-ben, feltehetően Erdélyben összeállított dalcsokrot tartalmaz; a kiadvány ma már nehezen hozzáférhető. Nem véletlenül volt sikeres gyűjtő Versényi György, maga írta naplójába: „Meggyőződésem, hogy jövendőnk alapja a magyar néppel való lelki kapcsolat keresése, annak feltétlen megteremtése”. Ugyancsak számos esztétikai és irodalomtörténeti cikke jelent meg életében. Neki köszönhetjük, hogy olyan kevésbé ismert irodalmárok neve is fennmaradt az utókornak, mint borberek Malom Luiza  vagy Máté Jánosné, mezőkövesdi Ujfalvy Krisztina költőnő, aki költeményeit nem szánta a nyilvánosságra, ezek halála után egy füzetben összeírva Döbrentei Gábor birtokába kerültek és csak később elszórtan jelentek meg Versényi György segítségével. Munkás életéből harminc évet a tanári pályán töltött, jórészt egy felvidéki középiskolában. Lőcsén (1875-1876.), majd Körmöcbányán (1876-1894.) és 1894-től Kolozsvárott tanított, ahol az állami felső leányiskola rendes tanára. Mindig ott, hol erősítésre szorult a nemzeti érzés, melynek hü gondozója. Rokonszenves, egyszerű embernek írják le mindenütt, valóban olyannak ismerték, amilyennek Pósa Lajoshoz írt költői levelében önmagát mondja:

„Szerettem Istent és hazámat,
Enyéim' s az embereket.
Nem vétettem a légynek se, de
Használtam, ahol lehetett.”

Mindez nem a véletlen műve, apja Károly, 1848/9-iki vitézségi érdemrenddel kitüntetett huszártiszt, kitűnő képzettségű férfi; a Bach önkényuralom idején falujában gazdálkodott és emellett természettudományokkal foglalkozott. Anyja borosjenői Korda Anna, egy kiválóan művelt nő, aki költői hajlamokkal bírt. György fiuk reformátusnak született és magyarnak Szucsákban, Kolozs vármegyében, 1852. február 2-án. Azért volt kemény a nyaka és érző a szíve. A szülőitől örökölte mind a kettőt. A kor hangulata, a szülők akaratereje, tehetsége, szeretete, a szép vidék, az érdekes családi hagyományok; a Korda, Kabos, Füleki, Zsombori családok poétikus történetei fejlesztették lelki világát. Az ötödik gimnáziumból a kolozsvári református főiskolába került. Itt érettségizett, majd 1874 júliusában tette le a budapesti egyetemen a doktorátust, esztétikából, magyar irodalomból és a bölcseletből. Ugyanakkor jelent meg „Az aesthetika hazánkban” című tanulmánya. A summa cum laude végzett fiatal tudóst ekkor nagynevű tanárai, Greguss Ágost, Toldy Ferenc és Horváth Cirill méltatta.

Puszta templom

Felötlik im, a dombtetőn,
A mint a vonat elrohan,
Egy gubbaszkodó, elhagyott,
Egy puszta templom komoran.

Imára nem csendül harang,
A mohos torony hallgatag.
Seregestül fészket talál
Benne a csóka, a galamb.

Nem száll belőle égre föl
Az ájtatos nép éneke.
Szavára bölcs papoknak itt
Nem hallgat immár senki se.

Ajtaja csukva, nem nyílik
Rozsdás závára föl soha.
Környékén dudva, nem vezet
Barátságos ösvény oda.

Hős Hunyadynk épitteté,
Nagy lelke tudta, hogy miért.
De satnya, velőtlen utód
Megtartani már rá nem ért.

Pusztult a templom és vele
Elpusztult ott az ős tanyán,
Elpusztult, züllött a magyar,
Es ellenség sarjadt nyomán.

 

Az egyetem utáni köteles katonaév letöltése után megkezdi oktatói pályafutását helyettes tanárként, Lőcsén. Egy esztendő múlva már megkapja a rendes tanári kinevezést is Körmöcbányára, a főreáliskolánál. Itt Medgyes Lajosnak, a költőpapnak leányát, Esztert vette feleségül s kinek halála után, annak szintén nagyműveltségű nővérét, Medgyes Klárát. Sok gyermekének nevelése sok gondot adhatott számára, de a családi élet melege költészetét sok új színnel tette ragyogóbbá, új gondolatokkal gazdagabbá.

Konfirmáczión

„És íme én ti veletek vagyok, mind a világ végezetéig!”
Máté 28.20.

Fehérruhás lányok,
Harmatos virágok
Szent ihlettől ragyog
Hamvas szép orczájok.

Hitükről immáron
Hogy vallást tettének,
Az Úr asztalához
Jönnek; szívok remeg.

Szívük, ez a tiszta,
Benne áldott béke,
Boldog jövendőnek
Csillogó reménye.

/részlet/

A kies bányavárosban Körmöcbányán tizennyolc évig volt őre a magyarságnak, szolgálta a magyar műveltség érdekeit. Egész kis könyvtár már az is, amit ez alatt a tizennyolc év alatt összeírt egy esztendő alatt. Majd 1894-ben Kolozsvárra került lelki-személyes okokból a felsőbb leányiskolához. Tizenkét év alatt itt megírta a második kis könyvtárra valót is. Mint az Erdélyi Irodalmi Társaság rendes tagja — később évekig titkára — kiemelkedő tevékenységet fejtett ki, s szinte maga előtt tolta a társaságot. Mindnyájan sajnálták, mikor ez a munkabíró nagytudású ember nyugalomba vonult s Budapestre költözött, s minden szabadidejét az irodalomnak szentelte. Ennek dacára tevékeny tagja volt az Etnográfiai Társaságnak is, munkájában kezdettől fogva önzetlen ügyszeretettel vett részt, szíves készéggel viszonozva a tiszteletet, mely őt övezte. A rokonszenv, mellyel rá tekintettek jóságos, egyszerű lényének természetes következménye volt. Verseiben gyakran elő-elő bukkan az örök szerelem, a tanítás és a gyermekek élete.

 

Játszó gyermekek

Cifrára kifestve sorjában a házak,
Árnyában gyümölccsel terhelt körtefáknak.
Zsivajgó gyermekek
Kicsi patak menten sürögnek-forognak,
Müértő kezekkel malmot építenek.

Tengernyi tudományt magukba nem szedtek
Tán az iskolában, de ismerik bezzeg
Mindenik marhának,
Lónak és kutyának nevét a faluban,
Utána futkosnak, reá kiabálnak.

Tudják, hogy melyik fán minő madár fészkel,
Mikor van tojása s azután hány héttel
Kél ki fiókája.
Hogyan növekednek, tollasodnak szépen,
Mikor kelnek immár szárny ok szabadjára.

Tudják, melyik kertben minő gyümölcs érik.
Árok szélességét szemmel jól kimérik,
S palánk magasságát.
Tudják, mikor lágyul a szőlőnek szemje,
Hol félős a járás, a pásztor hol vág át.

Tudják, ha a pálca vagyon rossz kezekben,
Mikor huzalkodik, le is fordái menten,
Valamintségesen:
Hogy szégyen a futás, ámde mindamellett
Az is bizonyos, hogy hasznos dolog legyen.

Szóval: tudnak mindent, amit tudni illik.
Erdőn-mezőn nekik tarka virág nyílik ;
Kötik bokrétába.
Zörgő, asszú kórót, a hervadt levelet
Gyűjtögethetik majd ősz végén rakásba.

 

Érthetően Erdély volt szívéhez nőve, odavaló törzsökös családból sarjadt s egy eltűnő régi értékek, egyszersmind feltűnő újkor mezsgyéjén születve, élve. Tapasztalatból, hagyományokból igen sokat tudott- látott olyat, ami a múltakat jobban megérteti, s a jövőt jobban előkészíti. Minderről alaposan, sokoldalúan írt, sokat dolgozott. Rajzai, karcolatai eleven, színes tollának bizonyítékai voltak. Tárcáiban, elbeszéléseiben keresetlen, egyszerű szavakkal úgy tudott mesélni, hogy az írást bújó megkedvelte s humora nem egyszer csöndes mosolyra késztette. Versényi Györgynek huszonhat kötetnyi munkája jelent meg nyomtatásban. E mennyiségre nézve is gazdag termésben az első pillantásra feltűnik, hogy tollával két irányban is szolgálta a magyar művelődés ügyét. Mint szellemi életünk múltjának búvára kutatásainak eredményeiről (tankönyveit nem említve) számtalan kisebb cikkben s néhány alapos tanulmányban számolt be a nyilvánosság előtt. Versényi erősen költői érzésű ember, de a mai irodalmi ízlés szerint már nem lehet népszerű költő. Miközben a természet, a külvilág mély benyomást tesznek fogékony kedélyére, költeményeiben nem domborodik ki elég tiszta képe a benyomásoknak. Verseinek tárgyát a hazai történelemből, a hazai mondákból, a szerelem és a természet szeretetéből meríti, néha a körülötte hullámzó élet képeiből, jeleneteiből. Ihlete az elbeszélő költemények felé tereli, de néha az érzelmi líra is melegen, közvetlenül buggyan ki szívéből. Ezeken kívül itt-ott évődő hangon, máskor némi elborulással, bizonyára nem felhőtlen-életének hétköznapi gondjait is versbe foglalta, többnyire könnyed, a népdalokra emlékeztető, közvetlen hangon és formában. Elbeszélő versei között a balladaszerűek mellett, gyakoriak a mesék és mondák világából vett tárgyak feldolgozásai. Versein kívül vannak szépprózai művei is (ezek nagy része kéziratban maradt); tanáremberként az ifjúsági és népies irodalomnak szintén buzgó művelője volt. Kolozsvárott tért meg Teremtőjéhez 1918. június 20-án.

 

Versei:
1. Havasi rózsák. Lírai ciklus, Budapest, 1877. Weiszmann Testvérek Nyomdája
2. Képeskönyv. Humorisztikus költemények. Losonc, 1880.
3. Költemények. Budapest, 1880.
4. Ujabb költemények. Nagyenyed, 1890.
5. Gyopárok. Költemények. Budapest, 1892.
6. Klára. Költemények. Körmöcbánya, 1893.
7. Kis pokol. Szatirikus költemény. Körmöcbánya, 1896.
8. Száll az ének. Költemények. Körmöcbánya, 1899.

Összeállította – cspb –

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf