Reményik Sándor: Berde Mária

Sokat gondolkoztam azon, hogy miért szokás, és miért is kell egy írónak, ha véletlenül nő, hangsúlyozni, azt, hogy nő-író. Lehetséges-e, szabad-e, hogy ez a szempont befolyásolja, módosítsa értékelésünket, vagy akár egészen lényegtelenül is színezze, árnyalja azt, amit mondani, megállapítani akarunk? Megengedett dolog-e, hogy művészi alkotással egyáltalában bármilyen, szabadon és öntudatosan vállalt munkával szemben kétféle mértéket alkalmazzunk, a szerint, hogy alkotója milyen nemű, – hogy elnézőbbek vagy követelőbbek lehessünk a nővel szemben? Kétségtelen, hogy nem szabad, nem lehet ilyen szempontoknak döntő befolyása a megállapításokra, az értékelésre. Ezt minden komolyabb kritikus el is ismeri – elvben. Miért szokás hát mégis kivétel nélkül alázúzni az író nőiségét?

    Ennek a kérdésnek felvetésénél látok egy bizonyos férfi-mosolyt, amelyet – nem tehetek róla – én soha sem szenvedhettem. Szkeptikus, cinikus, gúnyos, néha éppen gonosz mosoly ez, az örök férfi-elfogultság mosolya. Ez a mosoly többé-kevésbé azt jelenti, hogy nem vagyunk hajlandók a nőt egyenrangú társnak elismerni még ma sem ott, ahol „komoly dolgokról” van szó. Ezzel a mosollyal készítenek – egyébként igaz statisztikákat arról, hogy a világirodalomnak s művészetnek milyen elenyésző százalékát teszik ki valóban kiváló nők, – a baj abban van, hogy a statisztikát ezzel a mosollyal kísérik. E mosoly atavisztikus ellenszenvességén semmit sem változtat az a tény, hogy sok nő és sok nőíró egyenesen provokálja ezt a mosolyt. – Hát ezért is szokás aláhúzni, néha már nem is tudatosan az íróban a nőt.

    Szokás aztán aláhúzni ezt azért is, mert a nőtől legtöbbször „női” témákat, legalábbis a női pszichének alaposabb, vagy más szempontú ismerettét, megvilágosítását várják, olyan mélységeket, finomságokat, különösségeket az általánoson felül, ahová férfi-kéz el nem ér, fogni már nem képes. Ezt a hangsúlyozást tartom én igaznak és indokoltnak. De nem állok meg ennyinél. Megvallom, hogy rám a „nő-író” szónak lehangoló tapasztalatok ellenére is, nemhogy riasztó hatása, de különösen és mély varázsa van. Fokozott, felajzott várakozással állok előtte, amint fokozott érdeklődéssel állok minden női lélek előtt, akiben az örök Psziché a kifejező készségnek nagyobb teljessége – általában. Én mégis hiszem és vallom, hogy nem véletlen: mindezeknek a forrása, a magasabb eszményiségnek kútfeje, a Lélek mitologikus szimbóluma mégis csak a nő. Hiszem, mert Isten kegyelméből tapasztaltam, hogy minden igazán „lelki” nő született néma művész. Hallgató rokona az éneklő költőnek. Máson át dalol, az inspiráció nagy, önzetlen, drága ereje által. – Azt mondják, csak a szerelmi életen át. Nem igaz. És mind kevésbé igaz, ahogy minden vonalon lassan társsá, testvérré emelkedik a világ közös, nagy szenvedésein át. Azt figyelem ilyenkor, hogy érdemes volt-e annak a nőnek kilépni a szótalan Psziché nagy és biztonságos misztériumából a rivalda éles lámpafényébe. Mit hoz néma testvérei: nők és férfiak ezreinek nevében a világba?

    És még egyet várok az írónőtől, mint minden lelki nőtől: áttörést a nemiség szűk korlátain az egyetemes emberi értékek nagy szintjére. Hogyan tud nő maradni és nőnél mégis sokkal több lenni: ez az igazi nő és az igazi nő-író legnagyobb problémája az én szememben. Ezek a mértékeim vele szemben. Ezért kell hangsúlyoznom az íróban is a nőt. Én nem készítgetek statisztikákat. Csak élményeim vannak. És tudom, hogy Lagerlöf Zelmától Tormay Cecilen át Berde Máriáig: amit kerestem, sokszor megtaláltam.

    Berde Mária kis portréjának megrajzolásánál szükségesnek éreztem ezt a bevezetést. Hadd lépjen ki az ő alakja a vázolt gondolatok csendes erdejéből alkonyfényben úszó erdélyi fennsíkra. A nő és az írónő lengő köd-alakja kapjon éles körvonalakat ebben a szomorú transsylván világításban. Ő az erdélyi magyar írónő. Nem az egyetlen, – tudjuk, hogy van más is rajta kívül, aki velünk dolgozott, küzdött, vállalta a kisebbségi sorsot, s a kisebbségi sorsból hódító írásai nőttek ki. Vannak írónőink rajta kívül is, bár erősen meg lehet őket számlálni, talán az öt ujjamon is, sok hozzá. Messze vezetne, ha párhuzamokat akarnék vonni, s teljesen meddő volna érték-különbségek feszegetése. Én mégis őt mondom az erdélyi írónőnek, a tipikusnak, leginkább miénknek, leginkább az erdélyi tradícióval összeforrottnak. Nem csak azért, mert ma is velünk van s remélhetőleg velünk is maradhat, hanem ezért is, mert Gulácsy Irén és Szabó Mária határszéli, hogy úgy mondjam: perifériás magyarságával ellentétben belső Erdély, a sajátosan magyar sziget-városok, az erdélyi Mezőség, a Maros-mente, a Székelyföld lelkét és levegőjét hordozza, tükrözi, ábrázolja. Nagyenyed küldte, Kolozsvár is szerepet játszott életében, s Marosvásárhely látta és látja emberi, tanári, írói munkásságának virágkorát és teljes győzelmét. Három város, három jellegzetes erdélyi szívdobbanás. Ezekkel vert együtt a szíve, ezeken keresztül vett lélegzetet. Itt kovácsolódott és ilyen módon fegyverzete, amelyben az életbe és az irodalomba kilépett. Tipikusan és teljesen a mi írónőnknek mondom még azért is, mert egyforma erővel műveli a lírát, novellát és regényt, tehát valamennyi itt kifejlődött műfajnak hivatott képviselője. Végül a miénk azért is, mert az ő tolla alól került ki a legkülönb „kisebbségi regény”, az erdélyi magyarság új impériuma alatti sorsának legtárgyilagosabb, legművészibb képe: a „Földindulás”.

    Berde Mária nem úgy indult írói pályájának, hogy „nemzetet hordozzon szívében”. Halkszavú lírával, szubtilis, finomkodó hanggal kezdte. Ezek a szubjektív hangok, melyekbe csak itt-ott vegyült keményebb, megragadóbb szólam, lassanként egész zeneiségükkel, – már kezdetben kiváló formakészséggel, versben-prózában egyformán egy olyan irány szolgálatába szegődtek, melyet őnála romantikus feminizmusnak neveznék. A nő sorsa: főképpen a szerelmi életben. Ez volt gyakran variált, de szinte kizárólagos témája. Ezt a témát néha finom, leheletszerű rezignációval, néha olvadó forrósággal, máskor nehéz kétségbeeséssel, vagy vad daccal ragadta meg. Magatartása nagyon sokszor szembenállás a férfival, szembenállás a társadalmi renddel. Szerelmi költészete lassanként átmegy női jogokért való vészharangkongatásba. Jogokért, elsősorban a szerelmi életben. „Szent szégyen” című regénye vitathatatlan művészisége mellett már szinte propagandaírás. Borotvaélen jár az anyaság apotheózisa és a szabadszerelem apológiája között. Súlyos vád, keserű szemrehányása kettős morál ellen, de a keserűség ereje majdnem túlviszi a célon. „Haláltánc” című regénye svájci szanatóriumi környezetével nem ilyen propagandisztikus ízű, de még mindig az említett, szinte férfi-ellenes fájdalmas mélységekből táplálkozik, egy tiszta leánylélek vergődő, liliomhullásos tragikumát mutatva meg. E korszak legmagasabb pontjai azok, ahol egy-egy vesében, novellájában a nő tragikumát a vele egyszemélyben egyesült művész tragikumával egyszerre láttatja. Szapphói magaslatok ezek!

    Romantikus feminizmus és a poeta doctus bizonyos elefántcsont toronypóza: ezek jellemzik Berdét, amikor irtózatos zúgással megérkezik a magyar összeomlás forgószele és „megindul a föld”. Berde Mária művészete sokáig, nagyon sokáig nem látszik tudomásul venni a világot, annak változásait maga körül. Mintha valami új dac ébredne most benne, irtózás minden politikumtól, még a legmagasabbrendűtől is: a nemzeti fájdalom egyetemes jajszavától. Mintha gőgösen elhárítana magától minden szóbaállást az aktualitással, mint művészetrontó elemmel. Mintha nyilvánvalóan elítélné azokat, akik ösztönösen hördültek fel az első csapásokra. Tudjuk pedig most már, hogy ha a művész akkor nem nyilatkozott is még: a lélek látott, szenvedett, borzadt, háborgott, ítélt, megbocsátott, megértett, gyűjtött – és várt, amíg minden lehiggad benne, amíg az érzések eleven alakokká, és a benyomások szilárd formákká válnak, amíg a különböző erdélyi utak közül megtalálja a saját magáét, hogy aztán megmutassa azzal együtt a többiét is, a nagy úttalanságban. Tizenkét esztendő távolából aztán megidézte az induló földet. Megírta legszebb költeményét, az „Erdélyi Balladát”. De hol volt már akkor a transsylván történelmi realizmus kellős közepében Berde Mária romantikus feminizmusa? A női lélek és sors finom elemzésétől elfordult tágabb horizontok felé. Emberábrázolása higgadtabb lett és egyetemesebb, de emberein át a kollektív lélek: a nép lelke és sorsa sikolt felénk. Egy népe: a mienké, az erdélyi magyarságé. Erdélyi történelmi realizmusnak nevezte egy íróbarátom azt a szemléletet, ahogyan mi erdélyi írók, gondolkozók ma sorsunkat nézzük, ahogy leszámolva a magyarság adott helyzetével, életének mai kereteivel, alkalmazkodva, de meg nem alkudva, akarunk békés építő munkával megmaradni örökre magyaroknak ezen a földön. Berde Mária regénye ennek a szemléletnek, ennek a józan, hűvös és mégis lelkes látásnak, ennek a leszámolt és mégis elszánt nézőpontnak lassú kialakulását mutatja be – irredentizmus és behódolás szomorú és képtelen, mindenképpen leverő végletei közt a megmaradás egyetlen módját. Az erdélyi magyar lélek fejlődéstörténete a román impérium alatt! – Ezt az alcímet is lehetne adni a regénynek. Ezt a meglökött, viharban ingadozó, egyensúlyhelyzetét kereső, elhagyatott erdélyi magyar lelket egy mezőségi birtokoscsalád keretébe plántálja és koncentrálja Berde Mária. A család tagjai, más-más lelkek, más-másképpen reagálnak a lelketrázó viharra, mely a földbirtokreform folyamán lepergeti rajtuk át az egész erdélyi magyar tragédiát.

    Három nőtestvér áll a cselekmény központjában, hozzájuk kapcsolódik minden egyéb, emberek és dolgok. Három nő. Ennyi maradt mégis Berde Mária régi romantikus feminizmusából. De már nem a három nő a fontos. A Psziché a fontos, mely rajtok keresztül kibontja szárnyait. Etelka, Ila, Klára. Felejthetetlen hármas vízió! Mindhárman a kollektív lélek kérdéseire adnak feleletet. Az idő kérdez, a nemzet kérdez, s ők felelni kényszerülnek.

    Etelka az irredentizmus emberfeletti fanatizmusával felel, és belepusztul. Ila a könnyelmű temperamentum, az olthatatlan életszomjúság nagy dolgokat félretoló mozdulatával megalkuszik. Klára csendesen hordozza a keresztet tovább a lehető magyar igazságokért. Megértéssel, elmélyedéssel, ítélet és ellenszenv nélkül rajzolja az írónő mind a három alakot, mint valami élő húsból és vérből való irányjelző fákat. De természetesen nem titkolja el, hogy melyik mutatja az erdélyi igazság egyetlen, utolsó útját.

    Klára a „jobbik részt” választotta.

    Berde Mária is a „jobbik részt” választotta.

    Személyes motívummal, személyes emlékezéssel szeretném ezt az írást befejezni, ha Berde Mária megengedi. Én őt először a kolozsvári egyetem IV. számú tantermében láttam. Ő tanárjelölt volt, én jogász voltam. Ő azonfelül már akkor költő. Én tudtam, hogy ő Berde Mária, ő nem ismerhetett engem. Nem beszéltünk akkor soha. Nem gondoltam akkor, hogy egy vesztett háború után, a lélek védővonalán, a szellem sáncaiban fogunk még találkozni. A sáncokban is sokszor egészen más utakon jártunk még, más volt a véleményünk irodalompolitikai, nemzetpolitikai, művészetpszichológiai kérdésekben. Sokszor nem hallottuk jól egymás hangját, és sokszor nem ismertük meg egymás arcát a lőporfüsttől.

    Most úgy érzem, hogy nagyon közel, egészen egymás mellett állunk már. A füstös, kormos, félig rombalőtt, de bevehetetlen utolsó barikádokon.

     

    Pásztortűz, Kolozsvár, 1943. augusztus 15., 344–347. oldal. 

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf