Ásguthy Erzsébet: A beszédes király

Túl a nagy hegyeken, a legmélyebb tengereken is túl, messze Álomországban élt egyszer egy hatalmas király. Nagyon lelkiismeretesen uralkodott és reggeltől estig nem csinált egyebet, csak kormányozta a népét.

    Igen gazdag volt ez a király – azért is volt olyan hatalmas – s nagyon büszke volt a kincseire. De minden kincse között legbüszkébb a hangjára. Külön udvartartása volt a hangjának, miniszterrel, szertartásmesterrel és udvari orvossal. Ezek húzták a legnagyobb fizetést és nagy tekintélynek örvendtek az országban. Mert bizony nehéz és felelősségteljes feladat volt akkoriban a király hangjára gondot viselni.

    Igen szerette a hangját a király, s ezért fölötte szívesen és sokat beszélt, mert legnagyobb gyönyörűsége volt, ha saját magát hallgathatta. Nem is szeretett mások fecsegésére figyelni s rendesen meg sem értette, amit a többiek beszéltek.

    Igen jó és kegyes uralkodó volt különben ez a büszke király, s néhanapján még a völgybe is leereszkedett magas kastélyából. Aranyos hintajával megállva a falvak határában beszédet mondott, hogy a pórok is hallhassák hangját.

    Hatvanadik születésnapjának reggelén különösen meg akarta örvendeztetni alattvalóit. Végtelen jóságában elhatározta, hogy még a legutolsó teremtményt is boldoggá teszi ezen a napon s azért palotája kertjében énekelni fog és beszédet mond a madaraknak és virágoknak is.

    Nagy örömujjongással fogadták a hírt mindenfelé, s fényes pompával készültek megülni a ritka ünnepet. Maga a király is legszebb skarlátszínű selyemköntösét öltötte fel erre az alkalomra. Drágakövektől csillogó aranyövét a derekára kötötte, úgy vonult gyémántpáncélos csatlósai élén a virágokkal és drága szövetekkel borított ünnepi emelvényre.

    Soha még olyan ékesen nem szólt a király és nem énekelt ennél megindítóbban. A nép tombolt a gyönyörűségtől s magát a királyt is annyira meghatotta saját kegyessége, hogy levette királyi koronáját, megbontotta ruhája gallérján a selyemfodrok koszorúját s meztelen nyakát odatartva a tavaszi szélnek, szabad torokkal újabb dalba kezdett.

    Nagy riadalom támadt erre az udvaroncok soraiban. Az összes miniszterek és udvarnagyok felugráltak helyeikről. Az udvari orvosok megrohanták az emelvényt, s letépve lepleiket a király nyakába borították azt, testükkel igyekezvén felfogni a hűs szelet előle. Hangjának őrei a legnagyobb izgalommal kérve kérték, hogy nagy kegyességében ne feledkezzék meg drága egészségéről. De hiába volt minden rimánkodásuk. A király fejedelmi kegyének ajándékát nem akarta visszavonni, s elhárítva magától a sok feszélyező takarót és köntöst, leplezetlenül hallatta tovább hangját.

    Felhevülten, kigyúlva nem érezte a kora tavaszi szél tiszteletlen csípősségét. S másnap bizony súlyos betegen, fuldokolva harcolt a lázzal, míg riadt udvaroncai tehetetlenül forgolódtak az ágya körül.

    Nagyon nagy beteg lett a király.

    Hiába csapták el az egész minisztertanácsot és hiába választottak újra és újra mást, csak nem tudta egyik sem meggyógyítani a szenvedő uralkodót.

    Hosszú, hosszú ideig volt beteg a hatalmas király…

    S mikor végre szemeit először felnyitotta és meg akart szólalni, nem jött ki hang a torkán.

    Rettenetes pillanat volt.

    A parancsoláshoz szokott büszke uralkodó nem tudott szólni. Nem tudott többé beszélni. Se beszélni, se énekelni, se kiáltani nem tudott többé.

    A hatalmas király elvesztette hangját.

    Elvesztette életének legdrágább, féltveőrzött kincsét.

    Nagy gyász borult most az országra.

    Nem volt többé fény, nem volt többé pompa. Az utcai kitornások fekete szalagot kötöttek planétás madaraik nyakába, s a cukros boltokban gyászfátyollal takarták le a süteményt.

    Harsonás futárokat küldtek szét az ország minden részébe, hogy keressenek írt a király bajára. Messze fölről hozatták a híres tudósokat. De mindhiába. Hiába nyitották meg a kincstárakat és hiába ígérték a legnagyobb jutalmat annak, aki meggyógyítja a királyt, nem akadt orvos, aki segíteni tudott volna rajta.

    Nagy volt a kétségbeesés a király udvarában.

    Telt, múlt az idő és mindenki belefáradt a reménytelenségbe és a gyászba.

    Egyszer egy napon poros vándor tévedt a kastély udvarába. Nagyon messziről jöhetett, mert nem tudta, hogy hol jár és mért égnek fényes nappal is méteres gyertyák a Szent Szűz szobra előtt. Körülnézett az árkádok alatt, de senkit sem látott, akitől egy ital vizet kérhetett volna. Messziről hallotta csak egy ájtatos zsolozsma hangjait s elindulva abba az irányba, a kastély kápolnájába jutott. Épp együtt volt ott az udvartartásnak az a része, amelynek páratlan napokon kellett a király egészségéért könyörögni.

    Megállt egy sarokban és hallgatta, hogy mi az, amiért olyan buzgón fohászkodnak. S amikor megtudta, miért gyászol az ország, megszaggatta vándorköntösét, hogy kilátszott alóla durva darócból szőtt inge, s ekként szólt az elcsodálkozott alattvalókhoz:

    - Messze erdők sűrű mélyéből jövök. Én vagyok a dalabulizai vándorremete. Egy életet éltem le a Bölcsesség tavának partján, vadmézzel és gyökérrel táplálva testemet, s kihallgattam a szívnek és a természetnek titkát. Királyotok bajának is megvan az orvossága. De ahhoz, hogy megint visszakapja a hangját előbb az kell, hogy az ő szívéig is eljusson minden hang, s az ő füle is megértsen minden beszédet. – Mert hogy tudjon hozzájuk szólani, ha nem érti az ő nyelvüket. Ezt pedig csak úgy lehet, ha annyi jóságot gyűjt össze, amennyit csak össze tud szedni a földön s amikor már csordultig lesz vele a lelke, akkor meg fogja érteni a legkisebb falevél sóhaját is és felelni fog tudni neki az ő hangján.

    Szól s azzal már el is tűnt, mielőtt még ámulatukból magukhoz térhettek volna.

    Nosza nyakába kapta erre lábát az egész gyászoló udvartartás, s egymásra taposva rohantak a királyhoz, hogy megvigyék neki a jó hírt.

    Nagy volt az ujjongás mindenfelé a bölcs remete szavaira. S a legmagasabb törvényhozók mindjárt kiadták a rendeletet, hogy ami jóság csak van az országban, azt mind szállítsák a király udvarába.

    Hordták is messzi földről, ki nagy társzekérrel, ki csak a tenyerében. Gyűjtötté a földkerekség minden készletét, a király pedig gondosan elrakta lelkének arany iszákjába a jóságot.

    És lassan-lassan gyógyulni kezdett tőle.

    Már meghallotta, ha szóltak hozzá, megértette az alattvalói beszédét. Utat talált szívéhez a szegények és elhagyatottak szava, csak a madarak és virágok nyelvén nem tudott még. Pedig már csak őket kellett volna megértenie, hogy újra szólani tudjon. De hiába kutatott és próbálkozott, nem tudta ellesni beszédjük titkát.

    Nagy szomorúság vett erőt rajta s úgy érezte, hiába volt minden fáradsága, hiába osztotta szét kincseit, hiába gyűjtötte garmadába a jóságot, ha nem adatott meg számára, hogy megértse a természet nyelvét, s beszélni tudjon a hangján.

    Nagy bánatában úgy érezte, nem érdemes már tovább élni, s egy napon kisétált kastélyából az aranyrácsos kapukon túlra, hogy sírhelyet keressen magának valamelyik patak partján a szomorúfűzek alatt.

    Ahogy megy, mendegél, egyszerre csak egy csomó aranypihés kis kacsára bukkant, amint vidáman bukfenceztek a papsajtok és pitypangok között. De hogy meglátták a szomorú királyt, hanyatt-homlok bemenekültek előle a patak vizébe. Csak egy mezítlábas kis kacsa maradt hátra s nem tudott a többivel szaladni, mert minduntalan megbotlott és ijedt csipogással felfordult, alighogy talpraállt.

    Lehajolt hozzá a hatalmas király és felemelte, hogy megnézze, mi a baja. Riadtan dobogott tenyerén a kis kacsa meleg szíve a puha pihék között s buta kis szemével ijedten pislogott a büszke uralkodóra.

    Forgatja, nézi a király, hogy mi baja lehet, hát látja csak, hogy az egyik meztelen ki talpát egy nagy tüske keresztülszúrta s még most is benne van. Megszánta az öreg király a szegény jóságot, s hazasietett a kis kacsával. Otthon az ölébe vette, s egy aranycsipesszel óvatosan kihúzta lábából a hegyes tövist. Akkor szépen bekötözte fehér gyolcskendővel, puha kis ágyat készített neki illatos füvekből és kitette a napra a kastély ablakába. Aztán leült melléje, édes maggal megetette a tenyeréből, arany kanálkával megitatta, úgy ápolta féltő gonddal három nap és három éjjel egyfolytában.

    De a harmadik nap hajnalán csak elnyomta egy pár percre az álom, amint felébredt, látja ám, hogy a kis kacsa nincs sehol. Dörzsöli, dörzsöli a szemét, hogy jól lét-e? S egyszerre csak érzi, hogy valami ráncigálja ezüstös köntésének a szélét. Odanéz: hát a kis kacsa áll előtte hetykén és egészségesen. A gyolcskötést leoldotta a lábáról s vígan tipegve előtte jobbra-balra így szól:

    «Felséges Uram Királyom!
    Meggyógyultam. Ez nem álom.
    Jóságodért áldjon Isten,
    Most már semmi bajom sincsen.
    A sebem begyógyult szépen,
    Ugrálhatok kint a réten.
    Most búcsúzom, mert már várnak,
    S tovább nem lehetek nálad,
    De jóságod meghálálom
    Felséges Uram Királyom!»

    Így szólt a kis kacsa, szép pukkerlit csinált a király előtt s azzal már ki is perdült az ajtón.

    A király azt hitte, hogy még mindig álmodik. Reszketés rázta meg a testét és nem akart hinni a fülének: hiszen ő megértette a kis kacsa hangját! Hát megnyílik számára is a csodák kapuja? Megérti ő is a madarak és virágok nyelvét?

    Felugrott és kirohant a kertbe.

    Egy cinke hintázott a körtefa ágán.

    - Mégis csak szép – mondta – ha egy hatalmas király kiszedi a tüskét a kis kacsa lábából.

    - Szép, szép – susogta a körtefa – szép dolog, ha egy nagy szív jósága a legkisebb sebet is meggyógyítja…

    És virágok bólogattak hozzá és vígan csilingelve kacagtak a lepkék pajzánkodásán a reggeli napfényben…

    És a királynak könnyes lett a szeme, mert megértette őket és felkiáltott:

    - Ó Uram, milyen gyönyörű a Te világod! – és újra hallotta a hangját, szebben és csengőbben, mint valaha.

    És ekkor az összes madarak dalolni kezdtek, a virágok kinyíltak, lélek lakozott a lombsuttogásban, megkondultak az összes harangok…

    És egy kis falavél lehullott a fáról és puhán végigsimította az ősz király arcát…

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf