Szombathy Viktor: Beretválkozódás
Andris, Csépe Andris a kaszárnyaszobában unatkozva, végigsimította borostás képét s hogy túlkellemetlennek találta tenyerére nézve a simítást, kitárta az ablakot, ide-oda billegette forgójában és belehunyorított az így kitárult tükörbe. Szájaszélét felhúzta, jobbról-balról megtekintette az ábrázatát és bólintott.
- Akár a kecske! – adta le a véleményt önmagáról. Tudniillik, hogy a kecskének sincs nagyobb szakálla, mint neki, ezen a vasárnapon.
Így született meg az elhatározás. Biztonság okából még végighuzigálta kezefejével a sörtét, de, hogy mindenképpen viszketett már és megérett kaszálásra az emberi ábrázat veteménye, megmásíthatatlan lett az akarat. Leült a lócára, félrebillentette a fejét s közhírré adta:
- Most pedig szappanyozok!
Hogy a kijelentés a borotválkozás ily előretörő stádiumára vonatkozik, mutatja, hogy Andris gondolatát, szándékait már régen beigazította e műveletre s nem ilyesmit mondott: „borotválkozni kéne”, avagy „ma kifenem a borotvát”, hanem egyszeribe a dolgok közepébe vágott s a belső viharzásnak immár higgadó eredményét hirdette ki, ami már majdnem egyforma értékű a cselekvéssel: a szappanyozást.
Andris erre kinyitotta katonaládikáját. Szép komótosan szedte elő belőle a borotvamasinát, aztán a pamacsot, a tört tükröt, meg leemelte csajkáját a polcról, teletöltötte vízzel s mindezt kirakta gondosan az asztalra. Levetette a kabátját, ingujjával óvatosan törölte végig a lepottyant vízpöttyöcskéket, nyakába kerítette a törülközőt.
- No! – mondta s leült a lócára. Felállította a tükröcskét, de, hogy az mindig elcsúszott, mert már nem jó a lába, a csajkához támasztotta. Így azonban az egész asztalt más irányban kellett húzni, mert a tükörben nem jól látta előkelő szakállát. Nagy zörgést művelt, a csajka vize kiloccsant, újból fel kellett törülni, általában ezért nem szereti Andris a borotválkozást, mert sok bajjal indul és soha nem lehet tudni, mire végződik.
Lám, most például szappan nincs! Elfogyott.
- Szappant aggyatok! – parancsolja, de kitűnt, hogy az utolsó borotválószappannal reggel Rudi, a cigány próbálta a fogát mosni (a körömkefére kente föl a szappant, merthogy a fafogkefét, amit kapott, subickolásra fogta be) – s a szappan beleesett a vödörbe, nem lelte meg.
- A keservit! – fohászkodott Andris, hogy ilyen kedvezőtlen előjelekkel indul meg a nagy munka, de nem vesztette el a türelmét. Újbóli kotorászás után előhalászta a mosdószappanját s a következő félórában elkeseredett küzdelem fejlődött ki részint Andris akarata, másrészt a habzani nem hajlandó mosdószappan s a hidegvíz között. Kente-fente Andris, pamacsolta, súrolta, nedvesítette, szappanozta a képit. Hanem a hab, az nehezen fejlődött. Ha egy kicsit hólyagosodott már, akkor a másik oldalon leszáradt egykettőre.
Hanem a türelem megtermi virágját. A türelmi rózsa végül is fehéren virított Andris nyaka körül. No, most gyorsan, hogy el ne száradjon a virág!
A masinát összecsavarta Andris, száját félrehúzta, balkezével megrántotta jobb arca bőrét és bátran végighúzott a masinával. A masina herseg, húz, csíp, vakar és kapar, de nem arat. A szappan lejött, a szakáll maradt. Nem jó a késecske.
- Tudtam, – morgott Andris – mindjárt tudtam, mikor tegnap Józsi a tyúkszemét vágta vele.
Kivette a pengét a masinából. Nagy markába fogta és végighúzgálta a bőrövén, amit a vaságyhoz csatolt. Az ujja véres lett, de a borotva új próbálkozásra se szedte le kellőképpen a szakállt.
Andris elszomorodva tette le a masinát. Már-már elveszítette a kedvét, de eszébe jutott, hogy minő küzdelmébe került a szappanozás. Egy új szappanozást mindenképpen el akart kerülni. Éppen azért:
- Beretvát aggyatok!
Sándor Palinak van egy. Sándor Pali az asztal másik végén levelet írt. Morogva kelt föl s előkotorta a kést. Igazi borbélyberetva, csontnyelű. Andris elkeseredetten nyitotta-csukogatta.
- No, – sóhajtott fel – a jótét lélek legyen irgalmas nekem!
S végigszántotta szappanos arcát.
Csodálatos, hogy a szándék, meg a kivitel mennyire nem tanálkozódnak sokszor. Lám, most is. A szándék pompás volt. A kivitel azonban véres.
- Nem megy! – tette le Andris a véres szerszámot.
Sándor Pali közelebb dugta a fejét.
- Segítsek? – kérdezte jóakaratúan.
Andris bizalmatlanul mérte végig.
- Magad se tudsz!
- Én? – pattant föl Pali, – nézz ide!
Azzal kivette Andris kezéből a hóhérbárdot és, mint a borbélynál látta, nekihajolt Andrisnak, tett egy-két varázslatos mozdulatot a késsel.
- No, látod! – kiáltotta elégedetten, néhány húzás után.
Andris bizalmatlanul tapogatta a képit.
- Én azt hiszem, megvagdostál!
Sándor Pali méltatlankodva törülte a véres szappanhabot a borotváról egy újságpapírba.
- Csak ülj vissza, mindjárt kész.
Andris újra odaült a mészároskés alá. Engedelmesen tartotta a nyakát. Pali föléhajolt, arcán meglátszott a nagy küzdelem, minden vonása mozgott s ahogy Andris vágta a grimaszokat, úgy torzította ábrázatát ő is. Andris hirtelen fölüvöltött. A kés egy kicsit mélybben szaladt.
- Gyilkos! – ordította.
De Sándor Pali jól fogta ábrázatát.
- Ne mozdulj, Bangyi, istenbizony megváglak akaratlanul!
Andris nem mert mozdulni. A kés ott villogott az orra előtt. De Sándor Pali megint tett egy vigyázatlan húzást. Andris nem ordított. Nem. Sarkantyús kimen csizmájának sarkát beletaszította Sándor Pali gyomrába, hogy az majd hanyattesett a hóhérbárddal.
- Ne kívánd a halálom! – nyögte Andris, vérző arcát tapogatva.
Hanem Sándor Pált sem alkották cukorhabból. Elöntötte a méltatlankodás. Ő itt csupa jószívűségből segít Andris arcát ünnepi formába öltöztetni, ez meg, a hálátlan, belerúg. Na, megállj Andris! Most már nem szabadulsz!
- Fogjátok le! – intett két másik kollégának, akik az ágyon ülve már régóta figyelték Andris véres küzdelmét ábrázatával. Azoknak kétszer se kellett mondani. Odaugrottak. Az egyik orvul kapta el Andris két csizmáját és hátrahúzta a lóca alatt. A másik két karját csavarintotta meg az elkeseredetten védekező Andrisnak.
- Tartsátok! – rendelkezett a hóhér és föléjehajolt áldozatának.
- Szemenköplek! – hörögte Andris – megharaplak!
De nem mert mozdulni. A villogó kés már ott futkározott a nyaka körül. Sándor Pali s a két borbélysegéd, akik Andris kezét-lábát fogták, úgy festettek a kínpadra vont Andrissal, mint egy spanyol inkvizíciós jelenet. Valóban borzalmas kép! Sándor Pali teljes testével rádűlt Andrisra, Akit vízszintes irányban hajlítanak hátra s a borotva nagyokat herseg. Egy kis szappan, egy kis szakáll, egy kis bőr… Sorra jön le Andris képéről.
- Vérszopó vámpír! – sziszegi Andris a foga közt.
De Sándor Pali nem is veszi fel az ilyen apró sértegetést. Teljesen átadja magát a munkának, egyre bátrabb lendülettel hámozza Andrist. Halk pöttyenéssel hull egy vércsöpp a földre.
- Elvérzek! – sóhajtja, de már megadóan.
Sándor Pali elemében van. Minden sejthető kisszőrt pontosan kikapar. Teljes figyelmét összpontosítja a munkára. Ajkát is beharapja, látszik, hogy testével-lelkével munkálkodik.
Még egy pár húzás az elernyedt kuncsafton. Már varázslatos mozdulatokkal szinte. s akkor int a két hóhérsegédnek. Azok elugranak Andris mellől. Sándor Pali jobbról-balról megtekinti művét.
Mintha harcérről jönne éppen a fiú. Apró vércsíkok szántják a bőrét. Itt-ott patakocska csörgedezik. Apró forráskák nyíltak. Vigasztalan kép!
Sándor Pali megelőzi a tükörbepillantást. Gyorsan letörüli egy vizesronggyal Andris képit s végighúz rajta egy csorba timsókővel.
Andris arca ég, csíp, lüktet, forró, megkínzott, megkarcolt, lehámozott.
Odalép az ablakhoz, megnézi magát teljes alakjában a fájdalmak percei után.
Aztán végigsimítja a képét. Sima! Simább már nem is lehetne.
S akkor odafordul Sándor Palihoz, aki munkája eredményén tűnődik. Szól Andris a teljes bámulat és elismerés hangján:
- Az istállóját, de fájinul megborotváltál!
