Kacsó Sándor: A Nyárád völgye
– részlet –
A tavasz oda hamarabb érkezett, bármit is mondtok.
A Bekecs kopaszodó fejeteteje még világított, de oldalt, ahol megmaradt bükkerdős üstöke, az ébredő fák hamar magukba lélegezték a megmaradt havat, mint az ember a friss levegőt. Bent a völgyben pedig, a Nyárád mentén, zümmögött-duruzsolt már a levegő, ahogy a napsütés életre sürgette téli ájultságukból a rovarokat.
Ez már a tavasz volt nekünk, hiába féltett anyánk. Csak ki a házból, minél hamarabb. Az iskolába csizmában indultunk el, de mezítláb érkeztünk oda. A kapun kívül, ahol már nem láthatott a szülői szem, két mozdulatba került csak lerántani a csizmát s bedobni a ház előtti kis kertbe. Arra azért gondolni kellett, hogy el ne emelje valaki. Gond volt még iskola után átmászni a kerítésen s aztán csizmásan s ártatlan képpel kerülni be ismét a kapunk, hogy elejét vegyük a kényelmetlen anyai aggódásnak. De mindent megért könnyű lábbal kiszaladni az árnyékból, mindig a napsugár után.
Negyedik elemista koromban szabad volt már este is barátkozni a Nyáráddal. Nem cél és haszon nélkül persze, mert májustól kezdve már semmi sem volt céltalan, minden lépésnek értelme volt s esőnek, napnak, szélnek és szélcsendnek, esti hűvösnek és homálynak a kihasználását szolgálta.
Nyolc óra után el lehetett indulni, hogy a kert alól, vagy a berek bokrai közül kiemeljük a fűzfavesszőből font lészát. Legjobb volt a csupját fejrehúzva osonni vele végig az ösvényen, mert így a felismeréstől is védett. Az előre kiszemelt helyen aztán, – valamelyik halbiztos göbe alatti sekélyes részen – ahol könnyű volt kövekkel irányítani a víz sodrát, a lésza újra a bokor alá került, amíg elkészült a súgó, hogy a víz iramát s benne az esti sétára induló halat mind egyfelé szűkítse-siettesse. A súgó felül a két parttól indult ki s három-négy méterrel lejjebb a lésza méretéig szűkült. Ide kellett megvetni a vessző-bocskort, de ügyesen, hogy a víz átcsapjon kővel feltámasztott közepén s bemossa a halat a mélyen lenyomtatott csupba. Itt szorult meg a hal, ha idáig jutott…
(Persze, ti most alig értetek meg engem, mert nem tudjátok, hogy mi az a lésza, meg súgó, meg göbe. Nem ismeritek a Nyárádot sem úgy, ahogy én és ott, ahol én. Nem baj, ez szinte még jól esik nekem. Most is, mint annakidején a városi iskolában, Marosvásárhelyen, ahol mindez az én külön tudományom volt s vigasztalt a városi fiúk hencegéseivel szemben.)
A lésza a helyén van. Most várni kell, megbújva az égerfák tövén, vagy a bokrok alatt s vigyázni, nehogy portyázó halászok elragadják a zsákmányt. Felülről, a havas felől éles szagok sodródnak lefelé a vízzel s az égerfák levelei suttogva szűrik, szelídítik. A súgó is csobogtatja a vizet s bíztatja a kis halászt:
- Most egy jókora pénzeshal siklik lefelé a kövek között… Vagy talán zsemlehal? Az jobb, mert szebb is, szelídebb is. A pénzes, ha megszorul a lészában, kiveri a többit… Lehet, hogy még pisztráng is akad… Remetén már van elég, ilyenkor tavasszal könnyen lekószál egynéhány Mikházáig… Persze, Vármezőbe kellene menni pisztrángászni, de ott inkább csak horoggal lehet, ahhoz pedig nagyon érteni kell. S a pisztrángra a csendőrök is jobban vigyáznak. Hiába vigyáznak, az igaz, a vármezeiek mégis sokat visznek bé Szovátára. A fürdővendégek szép pénzt fizetnek érte… Hateha! A faluban hogy versenyeznek a kutyák. Bizonyosan a legények koslatnak még valamelyik leányos ház körül. Pedig már későcske lehet. A keleti szél, a havas felől úgy jön, úgy surrog lefelé, mintha ki akarná seperni a völgyet. Éles is, mint a nyírágseprű, megborzongatja az embert. Tíz óra bizonyosan elmúlt már, jó lesz hazamenni, mert még elalszom s itt virradok. Nézzük a lészát, van-e benne valami? Ugyebár mondtam, hogy zsemle csobogott lefelé? Négy… öt, s milyen szépek! Reggel anyám megsüti. Apámnak s nekem. A többi nem kap belőle, mert mi ketten szeretjük a legjobban a halat. Jó volna itthagyni a lészát, hátha fogna még hajnalig, de akkor korán kell utána jönni s nem biztos, hogy idejében felébredek…
Hazafelé húzni kellett a lészát a földön, mert vizesen nem lehetett a fejre akasztani. A kert végében a rejtekhelyére került vissza. A halak a nyári konyhában kaptak helyet egy fazékban, hogy anyám reggel rájuk akadjon s tudja a többit. Aztán fel a pajtahíjjára, a szénába. A szénának meleg és sűrű a szagja, hamar altat. S az álomban megjelenik az a nagy, meredtszemű, pirospettyes pisztráng, amelyet nem sikerült megfogni…
