Kelemen Sándor: Egy marosmenti falu

A bécsi döntés következtében hazatért Erdélynek egy marosmenti faluját mutatom be Széchenyi Istvánt követve: „Mélyebben vizsgáltam a haza lakosit, egymás közötti állását, geográfiai helyzetét, természetajándékit, s ily módon igyekeztem kikutatni azon okot, melyből áldott következésnek kellene a honra áradni…”

    A vizsgálta tárgyává lett falu: Harcó, Marosvásárhelytől nyugatra 10 km távolságban fekszik helyek közé ékelten. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint 351 lelket számláló román-magyar lakosságú község. A románok lélekszáma 200, s a magyaroké 151. Századok óta él egy faluközösségben ez a két nép. Megtanulták egymás nyelvét, felvették egymás viseletét, szokásait. Szóval ez a kicsi falu egy darab Erdély, múltjában és jelenében egyaránt, ezért tanulságos vele foglalkozni, mert adatai Erdély problémáira is világot vetnek.

    E sorok írója 1937 nyarán július és augusztus hónapban, mint szórványgondozó dolgozott ebben a faluban, s akkor gyűjtötte össze adatait. Eddig azért nem közölhette, mert mint magyar állampolgár tartózkodott az akkori Nagyromániában, s ez a tény minden bővebb megokolás nélkül is megmagyaráz mindent. De jobb is volt talán így, mert immár jobban rámutathatunk a javítás lehetőségeire, aminek eredményeit a szociográfiai vizsgálatra támaszkodó kulturális és szociális segítés tudja csak biztosítani.

    Az első történelmi emlék, ami megmaradt a falu homályba vesző múltjából, 1678-ból való. Egy őrasztali pohár. ekkor tehát már önálló egyházközség kellett legyen, vagy legalábbis fília. Ez utóbbi feltevésre ad alapot az a tény, hogy a falu papjainak névsora 1788-ban kezdődik. Az úrasztali pohárnál korábbi emlék a templom, mely Árpád-korból való és a marosszentkirályi fehér barátok kápolnája volt. Azok jártak ide, hogy elvégezzék a földesúr családjának tagjai előtt az Istent dicsérő szertartást. Az első írásos dokumentum 1753-ból való s a református egyház jegyzőkönyvében találhatjuk meg. Ez arról tudósít, hogy a kis egyház kurátorságát „Gálfalvi Gergely uram vette fel Zabolai Mártontól…”

    Harcoló kronológiájának vázát a XVIII. század elejétől kezdve állíthatjuk össze. A lelkészek névsora és a közbevetett megjegyzések élénk világot vetnek a falu korbeli helyzetére és megmutatják a Mezőség szélén élő falu nehéz helyzetét, amely a lakosok szegénységében és a lassú, de annál hatásosabb romanizálódásban nyilvánul meg.

    A falu első papja a kálvinista Kása Imre, aki 1788–1790-ig vezette a gyülekezetet. Ettől az időtől kezdve sűrűn váltogatják egymást a papok. Általában 5 – 6 esztendeig maradt itt egy-egy pap. Farczádi, Vészi, Szántó, Kiss, Imre, Balogh, Ferenczi tiszteletes uramék a „megélhetéssel küdvén” rövid szolgálat után más vidékre mentek szerencsét próbálni. A templom dombján, ahová itten szokás szerint a papokat és kurátorokat temeti el, mindössze két sírhely emlékeztet az itt elhalt egyházi szolgákra. E kettő közül, az egyik: Imre Mihály, jegyzőkönyvi adat szerint „az oláhoktól való féltében halt meg”, 1849-ben.

    A föld kevés és a beszivárgó új telepeseket egyre nehezebben tudja eltartani. Az egyház csak kegyes adományok segítségével tarthatja fenn magát. A patrónusok évről évre megújítják és kibővítik adományaikat. A már említett Gálfalvi, s mellette a Kabos, Zabolai, Keblei, Szucsáki családok a fő adományozók. Gálfalvi-adomány a temető földje, Keblei Sámuel 1867-ben egy hold 28 négyszögöl földet hagy a papnak. S végrendeletében meghagyja: ha már nem lesz Harcón lelkész, akkor a föld a magyar iskolára száll. Hogy a gyakran megismétlődő „kegyes adományok” ellenére is mennyi anyagi gonddal küszködtek a falu őrállói, arra igen jellemző Imre Mihálynak, aki 1849-ben halt meg, egy megjegyzése: „Itt töltöttem húsz keserves, nyomorúsággal és nélkülözéssel telistele esztendőket…”

    Az anyagi nehézségekkel küzdő papok természetesen nem tudtak eleget tenni a követelményeknek, s megindul a harc a falu egyetlen értelmiségi vezetője és a nép között. 1870-ben az „eklézsia ládájából” megmagyarázatlan körülmények között eltűnik 450 forint, ami végzetszerűen hat a kicsi közösségre. A patrónus családok ekkor már nem élnek, vagy elszármaztak innen, s a veszteséget sehonnan sem pótolhatják; a románok is erősen megszaporodnak és eklézsiájuk erősebb a magyarokénál. Ezért aztán 1870-ben, a lelkész halála után, aminek következtében: „egyházunkra nézve is a világosság napja kezdett felderülni”, kérik az egyház önállóságának megszüntetését, ami a magyarság végleges elernyedésének a jele. Ez a kérvény rávilágít a harnói magyarság kulturális és gazdasági helyzetére és előreveti árnyékát a falu magyar népe teljes háttérbe szorulásának az új honfoglalók mögött: „harczói ev. ref. egyházunk talán fennállása óta mindig nélkülözte az éltünk jóléte és boldogulásának előmozdítására oly szükséges feltételt, a korunkban oly nélkülözhetetlenné vált tanítást és nevelést. Igen, mert kevés tagok számlálván egyházunk, nem lévén képes papot is és iskolatanítót is tartani; eleitől fogva mindig csak papja volt egyházunknak; ez pedig a megélhetéssel küzdve legkisebb gondját is nagyobbnak tartotta annál, miszerint a gyermekek tanításával foglalkozzék. E szerencsétlen helyzetnek aztán az lett a következménye, hogy egyházunk írástudatlan és műveletlen állapotban maradt. Kik 4–5-en tudunk is írni, csekély tanulásunkat a szomszéd egyháznak iskolájában szerezhettünk meg…” A kérvény további részében papjuk ellen emelnek vádat: „Húsz éven át nem a vallásos életet munkálta, sőt inkább demoralizálta kis egyházunkat; mert köztünk mulatásával annyi a Canon és újabb egyházi t örvényeinkkel homlokegyenest ellenkező tényeket követett el…” Ilyen indoklás után kérik az „1871-ik évben Nagyenyeden tartandó köz szent zsinatot”, hogy az engedélyt adjon arra, „hogy magunknak egy értelmes és buzgó tanítót, lévitát választhassunk, mert csak így remélhetjük egyházunk szellemi és anyagi haladását, s maradékaink nem fogják porainkat azzal vádolni, amivel mi most kénytelenek vagyunk eddigi, s a saját jólétünkért a szellemi haladást háttérbe szorító papjainkat…”

    Nagyon tanulságos megemlíteni, hogy úgy fent a püspökségnél, mint magánban a faluban is voltak, akik elhúzták a dolgot. Az egyházi tanács jó szokása szerint azzal válaszolt a falu kérésére, hogy megintette a kérelmezőket a papok bírálása miatt. A korabeli jegyzőkönyvben azt olvassuk, hogy Nagy Péter püspök „atyafiságosan inti” a híveket, s ezzel egy időre befejezettnek és elintézettnek látta az ügyet. Lent a faluban pedig a paposabb hívek fogtak össze és ellenkérvényt írtak, amelyben viszont az előbbi kérvény íróit illették vádakkal. „Megütődve láttuk, – írják – hogy egynéhány harcói megyetag minden törvényes gyűlés nélkül idegen falusi írók által egy kérést szerkesztetett, s abban az elődöket, mint a vallásos élet hátráltatóit tüntetik fel…” Ezért aztán azt kérik, hogy ne legyen az egyházi hatóság tekintettel az előbbi kérésre és hagyja meg önállónak az egyházat. Természetesen ennek az ellenkérvénynek eredménye a falu belső életét megbontó pártoskodás. Újabb kérvény megy a püspökhöz, amelyben az ellenkérvény igazságtalanságait mutatják ki: „A kérés aláírói közül egy pár kivétellel a nagyobbik rész egy néhány év óta beszármazott udvari cseléd és curialis új paraszt, kik a legkevesebb eklézsiai közterhet sem hordoznak. Hogy lehetnek ezen egyének Megyénk fenntartói. Kérelmükben azt adják elő, hogy anyamegyének kívánnak megmaradni, s papot kívánnak a régi fizetés mellett választani. De az aláírók közül egyik sem nyilatkoztatta, hogy zsebéből, illetőleg zsebökből ki kívánják tenni z elorzott 500 forint capitalist, amelynek kamatja volt a papi fizetés emelésére rendelve.” Így szakad két pártra a falu magyarsága, s ennek a pártoskodásnak a zajában nem veszik észre a „beatus possidens” előretörését. A népi felhígulás és átszíneződés, mely már évszázadok óta tart, csak megerősödik akkor, amikor a magyarság két pártra szakad.

    Az egyház önállósága két esztendei huzavona után megszűnik, s 1872-től kezdve már pap helyett lévita-tanító vezeti az ügyeket. Nagy Mihály, Bartus Albert, Benedek József a „békebeli” Harcó levitái, akik prédikálnak és tanítást is végzik.

    Ilyen előzmények után következik be a dákó-román emlőn nagyrahízott álnok valóraváltása, aminek következtében Harcóból „Hartau” lesz és a vármegyéből „judetul Mures”. Ezzel megkezdődik a falu kálváriája, mintha csak a sors büntetése lenne a korábbi nemtörődömségért és pártoskodásért. Ennek első kézzelfogható eredménye a földreform, aminek következtében a falut éltető nagybirtokot megnyirbálják és a régebben „curialis új parasztok” meg a régiek is még szegényebbek lesznek, mint azelőtt, s megnyílik előttük az út a város felé, ahol elproletarizálódnak, vagy, ami még nagyobb baj: az amúgy is felhígult magyarok elrománosodnak, hogy életet teremtsenek maguknak. A faluban pedig a dászkál helyét rendes lelkész váltja fel, az iskolába román tanító ül, míg a lévitának nem jut más tér, mint a szigorúan körülhatárolt egyházi nevelés, amely csak annyiban nemzetnevelés, amennyiben a léviták rátermettsége és „ügyessége” azt meg tudja teremteni. Míg korábban nem is igen törődtek a tanítással, most a megszűkült életlehetőségek befelé fordítják az embereket és rákényszerítik arra, hogy forrásokat fakasszanak a kősziklából. 1862-ben még így panaszkodnak a harcói magyarok: „Szegény harczói kicsiny egyházunk a túlságos nagy adó és pótlékai által annyira kisajtoltatik minden jövedelméből, miszerint semmint sem marad az Isten szent házának roskadozó és összeomlással fenyegető templomunk, valamint iskolaházunk, s a már szinte összeomlott papiházunk felépítésére. Úgyszintén iskolaházunk sincsen, ahol itt lévő híveink gyermekei tanulhatnának, pedig elvész a nép, mely tudomány nélkül való. S itt nállunk annyival inkább, mivel az oláh ajkúak többségben vannak és gyermekeik nevelésére az idén is dászkelt és annak lakására és a tanításra házat fogadtak. A mi híveink pedig ezt nem bírják, mivel mindnyájan erősen szegények és tehetetlenek vagyunk, s ez okból a reformátusok gyermekei is majd az oláh dászkelhoz járván idővel mind eloláhosodnak…”

    1920 után pedig megnyílt az út az elrománosodásra. A lehetőségek megnőnek, mert most már nem lassú asszimilációról van szó, hanem egy idegen államhatalom céltudatos politikájáról. Ha pedig ez nem egészen sikerült az új államnak, az egyedül a magyarság kisebbségi helyzetben való öntudatosultságának és az ennek gyökereiből táplálkozó belső munkának köszönhető, melyről alább szólunk majd.

    Mint már említettem a bevezetésben, a legutóbbi népszámlálás adatai szerint a község lélekszáma 351, melyből magyar 151 és román 200. A románság számbeli alakulására vonatkozólag sajnos nem tudtam helyi adatokat kapni, s ezért annak, korok szerint váltakozó száma a magyarság megállapítható számának és a népszámlálási összlélekszám adatainak összevetéséből állapítható meg.

    A népesség szempontjából a múltban jobbágyfalu volt Harcó. 1848 előtt a Szőcs- és Bodó-családok kivételével mindannyian jobbágyok voltak, akik munkalehetőségek szeerint vándoroltak birtokról birtokra. A magyarság létszámának állandságára jellemző, hogy egy 1866-ból való összeírás szerint 151 lélek van; a szám, s nagyobb kilengést csak 1900–1920 között tapasztaltam, amikor a falu határában levő nagybirtok több munkást foglalkoztatott.

    A magyar lakosság népesedési állapotára élénk világot vet egy 1930-ból való összeírás, mely a következő magyar családokat sorolja fel. A nevek után lévő zárójeles szám a családtagok száma. Asztalos János (7), Borbély Zsuzsanna (1), Bodó Ferenc (7), Bodó Sándor (1), Boda István (7), Borbély Dániel (4), Fülöp István (10), Gál István (5), Keresztesi Gyula (3), Keresztesi János (3), özv. Keresztes Sándorné (4), Keresztes Nándor (1), Király József (1), Kővári János (6), Kővári János (4), Magó János (5), Magyari István (5), özv. Román Sándorné (4), özv. Paizs Ferencné (2), Paizs Sándor (2), Pocza Sándor (2), Szabó János (6), Szilágyi János (2), Szilágyi Gergely (3), özv. Szőcs Józsefné (7), Szőcs József (2), Sztojka Mihály (8), Dabóczi János (5).

    1909–1937-ig terjedő időben a lakosság létszáma apadt. Ennek oka a feltűnően nagy halálozási szám. Míg 1909–1937-ig 143 gyermek született, addig lehalt 102. Az elhaltak között aránytalanul sok 1–7 éves gyermek pusztult el. Az újszülötteknek átlagos halálozása 30 %, aminek oka egyfelől a szülők járatlansága, másfelől pedig az orvoshiány. Az előbbinek okozója a románsággal való erős keveredés. A nép átveszi szokásait, életmódját, ami pedig főleg abban rejlik, hogy elkerülnek mindent, ami nincsen összefüggésben valami babonás eljárással. Aztán míg a szüli tisztátalanul és „házi” gyógyszerekkel kezeli a gyermeket, addig a halál elszedi a maga vámját. Igaz ugyan, hogy orvos nincsen is a közelben. Ha valaki beteg, annak Marosvásárhelyre kell menni orvosért és gyógyszerért egyaránt. A faluban csak annyi gyógyszer van, ami a helyi zsidó korcsmárosnál fellelhető. Ez pedig aszpirin, pálinka, kámfor. De ez a három hely i vélemény, s különösképpen a kereskedő véleménye szerint jó minden baj ellen. Ha a kicsi gyermeknek fáj a gyomra, éppen úgy pálinkát itatnak vele, mint az öreggel. Az orvoshiány, amely Erdély falvaiban mindenfelé érezteti hatását, ezen a vidéken, a biológiailag elernyedt mezőségi szélen különösen nagy veszedelem és a gyors pótlás követelményével lép fel most a visszatérés után.

    A népesedés állásának magyarázó tényezője a táplálkozás és ezért arról is kell szólanuk e helyen. Szegénységükkel együtt táplálkozásuk is nagyon szegényes. Legfontosabb eledelük a puliszka, amit tejjel, túróval, lekvárral egyaránt fogyasztanak. A bálmos például puliszkalisztből és zsendicéből készített étel. Napjában egyszer esznek meleg ételt. A gyermekek reggelije egy darab kenyér, cukor, vagy gyümölcs, ritkán szalonna. A rossz táplálkozás miatt a gyermekek sápadtak, véznák, arcuk beesett. De így az asszonyok, férfiak is fáradtak. Ezen próbált változtatni a lelkész: Kerestely József és Nagy Ödön, oly módon, hogy a két szomszéd falu, Mezőpanit és Székelykövesd módosabb híveitől tejet és gabonát gyűjtöttek össze. A helyi kántorlévita felesége aztán a téli hónapokon minden reggel egy csupor tejet és egy szelet kenyeret oszt szét a gyermekek között. Eleinte nagy örömmel jártak a gyermekek a konyhára, de később beleuntak és a tej a kántorlévita nyakára savanyodott.

    A lakás, mint az ember otthona, ugyancsak nagyon fontos tényező. Sajnos e tekintetben is sok a követelnivaló. Lepadlózott ház a faluban: a tanítói lakás, a kereskedő lakása és a földbirtokos „udvara”. A házakat az emberek maguk építik egymást kisegítve, kalákában. Természetesen ennek következtében nélkülözik azok a célszerűséget és az egészséges házberendezés feltételeit. A házak alacsonyak, ablakaik kicsinyek.

    „A szegény harczói kicsiny egyház” szegénysége és elesettsége rányomja a maga elhomályosító bélyegét a művelődésbeli állapotra is. Mint fentebb már láttuk, 1862-ben már arról panaszkodnak a hívek, hogy „gyermekek oláh dászkelhoz járván, idővel eloláhosodnak…” Azóta csaknem száz esztendő telt el és a hívek helyzete nem változott meg. A liberalizmusban vitézkötéseskedő millennizmus nem hallgatta meg az asszimilálódás forgatagába került magyar falvak kérését. S aztán jött az impérium-változás, amikor megszánt probléma lenni, hogy a „dászkelhoz” járjanak-e a gyermekek, vagy nem. Eleinte úgy próbáltak segíteni, hogy a 3 km-re lévő Székelykövesdre járatták gyermekeiket: De ez „sérelmes” volt az állami pedagógiára nézve és attól kezdve a román állami iskolában tanulták a betűvetés tudományát a magyar gyermekek. Az állam eleinte megtartotta vállalt kötelezettségét és „magyar szekciót” létesített, de ez is megszűnt lassan, ahogy megfakultak a gyulafehérvári határozmányok és attól kezdve iskolában nem tanulhatott magyar írást és olvasást a gyermek. Ekkor összefogtak a magyarok és iskolát építettek, amit azonban betiltott a román hatóság, s így nem maradt más hátra, mint az egyház kebelén belül pótolni a hiányt. Télen át a kántorlévita használja fel a vallásórákat arra, hogy a bibliai történetek olvasása kapcsán belelopja a gyermekek fejébe a magyar olvasás titkát. Nyáron pedig (1935-től) a kolozsvári teológiai hallgatók mentek le, mint szórványgondozók az ilyen eklézsiákba, s pótolták azt, amit csak lehetett. 1937 nyarán e sorok írója töltött el két hónapot Harcón, s az írásgyakoroltatás alkalmával volt alkalma tapasztalni, mint pusztul a magyar kultúra az ilyen „végeken”. Az alábbi dolgozatot egy V. osztályt elvégzett leányka írta. Úgy írom le, ahogy ő írta, tele hibáva:

    Ki Rándulás.

    Mi gyermekek voltunk a hegymeget és ot jacoltunk ugratunk Gergely Gáspár és Kerestesi János versenyesztek fel ötcor énekeltünk meséltünk és imatkosztunk és egy fara akastottuk egy irast it jartak Harcai gyermekek 1937-be Julius 24 és el is indultunk haza fél hetkor és a hegytetőn le ültünk és enekeltünk és nagyon iol tölt az délután.

    Ugyanezt a kirándulást egy hasonló korú fiú, Gergely Gáspár, aki a falu esze, így írta le:

    „És sorba álltunk s mentünk ott ki felé énekelve a hegyen. És énekeltünk két három éneket. És akkkor aszt mondta a tiszteletes úr, hogy ne énekeljünk. Mert kifelé nem lehet énekelni. És mind mentünk ameddig bi érténk az erdőbe. És azt mondta a tiszteletes úr hogy fogjuk középre akicsiket. És én Gergely Gáspár és Keresztesi János hátul maradtunk és ugy mentunk béfelé. És mikor oda értünk látunk egy nagy árnyékot és leültünk oda. És azt mondta nekünk, hogy ne igyék egyikse 5 percig mert betegek lesztek és énekeltünk egész fél hat oráig, s akor etünk a tiszteletes úr is adot egy darabb kenyeret és Mago Iluska is adot egy darabot és Keresztesi Gize-lla adot egy uborkát. És úgy én es etem. És akor essmént énekeltünk azután neki foktunk Gergely Gáspár versenyezni és mind aketen écere értünk oda. És azután jácootunk minden félét és ott ültünk fél nyóc óráig és akor jötünk hazafelé énekelve. S a hegy tetein meg nyugutunk oztán egész hazáig énekeltünk és afaluba köszöntü-nk jó écakát agyon Isten!”

    Az első dolgozat írója a lányok között az első tanuló, a másodiké pedig a falu esze, aki a román iskola vizsgáin is, mint első növendék koszorút kapott a homlokára. A magyar tanítók vállára óriási feladat nehezedik, mert pótolni kell az elmulasztottakat. És nemcsak az iskolában, de azon kívül is, hogy az utolsó húsz év alatt felnőtt nemzedék, melynek tagjai ma már a falu vezetői lesznek, kipótolhassák mindazt, amit húsz év alatt nem pótolhattak, illetve meg sem tanulhattak. Az iskolán kívül népművelésnek a visszacsatolt részeken, különösen azokban a falvakban, ahol magyar iskola nem működhetett, a felnőttek rendszeresített és kötelezővé tett iskolájává kell lenni. Tanulni szeretnek: a lelkészi jelentésekből kitűnik, hogy minden kezükbe kerülő írást elolvasnak. De ugyanakkor arról is panaszkodnak ezek a jelentések, hogy nincs könyvtár, nincs elég újság a faluban. 1936-ban egy kis könyvtárat kaptak, amit azóta olvasnak. A könyvtárban 30 kötet van, ami most már bővítésre szorulna.

    Tanulnivágyásukat jellemzi, hogy a már említett szórványgondozókat nagy szeretettel és megértéssel fogadták, s a gyermekek büszkén írták fel arra az irkára, amit II. Carol király képe díszített, a nevük alá: „magyar iskolás…” É nagy szegénységükben is gazdagon ellátták a szórványgondozót, aki, mint én is esős napon, tehénszekérrel érkezik hozzájuk, más alkalmatosság híjján.

    Marosszéknek ez az idegenekkel teli Mezőségre benyúló faluja, mely sok elpusztult és régen beolvadt falu szomszédságában él, ma még megmenthető. A magyarság, melynek tagjai 2–5 holdig terjedő kis földjükön gazdálkodnak, asszimilálódása előtt v árja a kulturális és gazdasági megerősítést. A régi vádaskodó irat intelem a mi számunka is: sok sebet be kell kötözni, s „maradékink nem fogják porainkat azzal vádolni, amivel mi most kénytelenek vagyunk…”

    Kis pont Harcó a nagy országban, de egész Erdély élete tükröződik benne.

    Magyar Szemmel, (Budapest), 1942. április, 196–202. oldal.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf