Ligeti Ernő: Mint a bojtorján…
Mint a bojtorján, akit mindig messzebb kerget a szellő,
mint a lőtt vad, aki egyre kevesebb vért veszt erdei útján,
mint az élet, maga az élet, folyton-folyvást apadva
már-már: emlék, feledés, álom – olyan vagyok én.
Láttál már padláson szárító kötelet? Dermedt,
árva zsineg titkos szélzenekara lengeti húrját:
nem zsineg ő, már több: hullám, éteri skála,
sűrű, nyaláb részút beeső nap barna porából.
Ez vagyok én, ez, kopaszon, megszedett őszi karó, jaj,
rímeim sincsenek már, csak néhány törpe gerezdem
hullatja szemeit, csak tépett, koldus iszákom
fordítom ég négy tája felől lezúdult szélnek ölébe.