Wass Albert: A havason

Hol őszi estén szarvasbőgés hallik,
A szellő-sóhaj rengetegbe téved,
A sziklacsúcs, egy kővé dermedt Küklopsz,
Halott szemével messzeségbe réved.

A hajnal-fény a sziklákról lelopja
A titkos fátylat s a köd-lidérceket,
A hópalástos óriások ölében
Némán csillannak kék tengerszemek.

Csupasz ágait ég felé kitárja
A tölgyerdők egy roskadt bajnoka,
Óriás karján hajdan sasfészket tartott,
Most csak magányos, bús holló tanya.

A szirttetőről örvényt habzó mélybe
Harsogva omlik egy szilaj patak,
Szívet döbbentő, szédítő morajjal
A rengetegen zúgva átszalad.

Hol égbe nyúló hósipkás tetőkön
Fenyvek kínlódnak, züllött, vad sereg,
A völgyben élő óriás ősfenyőkre
A messzeségből búsan ködlenek.

Havas tetőkre ha rászáll az est,
A sziklaoldal bíborfényben ég,
S a kővé dermedt küklopszok között
Kék köd-palástot ölt a messzeség…