Németh László: József Attila: Nincsen anyám, se apám
Az a gyanúm, hogy a dalnak ez az apátlan-anyátlan Kakuk Marcija elébb költötte meg József Attilát, a szappanfőző és kefés asszony gazdátlan árváját, mint az itt közölt költeményeket. Ritkul a költő, aki mint egy készülő világ istene, a tulajdon verseiből látja földerengeni magát. Okosabb és hiúbb istenek vagyunk mi, akik elébe vágunk a maguk teremtésének, előre tudjuk, kik vagyunk s kevés helyet hagyunk a teremtődés isten-csináló véletlenének, mint ez s József Attila is, aki olyan jellegzetes, jó zamatú, rögtön felismerhető, soha el nem felejthető József Attilát faragott a versei elé, hogy a kritikusnak is ezt kell a kezébe vennie, mielőtt őhozzá nyúlna.
Nem, ennek a figurának igazán nem kell félnie a népszerűtlenségtől! Vegyétek elő Tersánszky valamelyik csavargóját, szoktassátok le a bagózásról s itt van József Attila. Mert a bagóban érettség van, flegma, fatalizmus. József Attila azonban még innen van a bagón, az ő társadalmonkívülisége még újkeletű és hangsúlyozott. Túlsokat emlegeti az öles kondérban fővő babot, és a lyukas nadrágot, amelyet a tenyerével kell takarnia. Van benne valami (pökhendiség-e? mélabú-e?), ami odadörgölteti a maga csavargó voltát a társadalom orra alá és sírversében is jogot formáltat rá, hogy „egyben másban Istenhez is hasonlított”.
Kamasz még ez a mi csavargónk s a ki nem irtott Rousseau ki-kidobog a zsidó orvostól kapott kabátja alól. De árthat-e ennek a bagótlan Kakuk Marcinak az a kis Rousseau, aki belé szorult? Sőt éppen ez teszi őt ifjúvá és rokonszenvessé. Enélkül kinek a fejébe csapna mennyköves, virágos kalapot a förgeteg s ki akarna kertész lenni, hogy „ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág”. E Rousseau nélkül csak a gazdátlanság száraz humora marad. „Ha fa volnék, hát fészket igazán a varjú is szükségből rakna rám.” Annak a cinizmusa, aki „a görögkeleti vallásban nyugalmat nem lelt csak papot” s a „hosszú az Úristen, rövid a szalonna” mottó egykedvűségei. Ez a Rousseau megnyújtja őt a szerelmi ellágyulás s a forradalmár lelkesültség felé. „Rotyogó mérget, engem főzz meg üst és fordíts a világra” bíztatja a vihart s ebből is látszik, hogy kár lett volna a bagózásra rászoknia.
Bizonyosan nem ennyi azoknak a szavaknak a száma, melyeket erről a Kakuk Attiláról elmondhatunk s magam is még soká forgatnám őt, ha nem hajtana a sanda vágy, hogy kibontsam: mi van belül. Mert bizony, akármilyen jóízű, eredeti figura vagy, csak annyit ér ez a te bábud, amennyire hasonlítasz hozzá.
Ami József Attilában a legjobb s bizonyos fokig a bábujáért is jót áll, az képzeletének humoros és mégis költői vágása. „Öreg itt minden. A vén vihar görbe villámra támaszkodva jár” írja egy helyütt. „A körmeim egyre keményebbek, de a rózsái fehérebbek” másutt. A hasonlat az élc mechanizmusa szerint jön; mélyről és váratlanul, mint metán a mocsárból. Tudatalatti gondolatsorok fejeződnek be benne, de fölfelé szökőben a tudat felsőbb rétegei is hozzá adnak valami metaforszerűt, az élc éle letompul és költészet tapad hozzá. Mintha valaki a kényszerű fintorát az ihletett szépmondás arcjátékába mímelné át. Olykor a költői elem az erősebb. („A békességet szétosztja az este, meleg kenyeréből egy karaj vagyok.” „Az apókkal és az anyókkal, akik ráncaim tervét hordják”. „S a kenyerek erősen, bízva kelnek.”) Máskor az élc élesedik ki esetleg egész a kínosságig. („Óriási korsó sör a nyár, habok rajt a pufók fellegek.” „Ha volna kollektív iparosfa, téli cipőjét megteremné.”) De a szellemnek ez az állandó élc-gyártó kényszere, amelyet a tudat költészetté iparkodik leszerelni, minden verséből kiérezhető.
Rokon jelenség ezzel a szellem szilaj s ugyanakkor felelőtlen nyugtalansága, amely a képzettársítás hézagosságában mutatkozik. A szellem folyamat nála nem folytonos, hanem lökésszerű. Minden impulzus megkapja a maga mondatát, de a mondatok közt rések maradnak, amelyeket kiegészíteni olykor érdekes és mulattató, máskor: elkedvetlenítő. („S ha megrándul még bőröm, az egek – hátamról minden hasamra pereg – hemzsegnek majd az apró zsírosok, a csillagok, kis fehér kukacok”). Ez a hézagosság érthető következménye a képzelet élc-impulzusainak. Az élc váratlanul jön s az élcet leszerelő verselemek hézagai megőrzik ezt a váratlanságot. Valamikor a benzinmotor puffogásának a szakaszosságától.
Találhat-e az ilyen költő megfelelőbb formát a dalnál? Aki azzal állít be, hogy „Kinek verséért a halál öles kondérban főz babot, – hejh, burzsoá! hejh, proletár! én, József Attila itt vagyok!”: már hetykeségében sem méltathatja többre egy maga elé dúdolt dalnál a világot. De az agyunkban működő benzinmotornak is megfelel a dal beosztása, hiszen a népdal például épp ennek a hézagos képzettársításnak a klasszikus formája. Van is József Attilának néhány szép verse, amely közel kerül a népdalhoz.(Megfáradt ember, Gyöngy) többnyire azonban a groteszk és az intellektuálisan-játékos felé eltolt népdal az övé, egy sajátos szellemi berendezés számára profanizált népdal, amelynek az adekvát volta ellen mit sem bizonyít az a néhány gyönge, utánzat-ízű szabad vers, amely a kötetbe bekerült.
Ennyiből is nyilvánvaló, hogy az a József Attila, aki e kötet elé faragtatott, nem idegen attól a József Attilától, aki a könyv kvalitásából bontakozik elénk. A póz egyirányú a tehetséggel, s a póz-választó sietséget is megmagyarázza József Attilának néhány egész rossz, éretlen verse (pl. a Madáliák sorozat). Ez a Kakuk Marci, ha nem is jutott el a bagó lelki egyensúlyáig, beszedett valamit a kor széllel-bélelt akarnokságából, amely nem ér rá bevárni önmagát, hanem most akar nagyot szólni, ha kell, maga elé tolt figurákon át.
Amondó vagyok tehát, hogy ezt az eredeti költői egyéniséget nem ártana az alkotó alázat javára revideálni. Az ember odaköti magát egy ilyen bábuhoz; egy ideig minden jól megy, az olvasók is hamarabb összebarátkoznak a bábukkal, mint a költőkkel, de egyszerre csak nehezedik a bábu, elébb fakölönc lesz, aztán vas, ólom s olyan közel húzza a fejedet a földhöz, hogy nem nézhetsz többé vonítás nélkül a csillagokra.
1929
