Kádár Imre: Decemberi szivárvány
Csalom magam, csalom,
tudom, hogy szélmalom,
kacsalába, aranyfoka csalfa,
nem érem el élve, se halva,
mert cammog a tél fele hátra,
fiait szedi szörnyű lapátra,
idegen daliát paripástul
fene torka okádja ki hátul,
csalom magam, csalom,
se hegy, se sírhalom,
zárt térdű, sebes szívű rejtély,
temetők temetője te, Erdély.
Lovagolnak ezerfejű gondok.
Lábamban a szörnyű vakondok,
ki éjszaka rendre kiássa,
mit elültet a nap ragyogása, –
kinek dalolni itt,
hol bogáncs is virít,
hol paprikajancsi kolompos,
s tanácsbeli csörgve bolondoz,
csalogányra röhögve cigányt hoz,
tiarában eretneket átkoz,
csalom magam, csalom,
be magyar vigalom,
uraink úrimódra megúszták,
malmukra zokognak a puszták.
…Gyökeret csak azért sem eresztek,
nem, nem maradok soha veszteg,
krokogyél kurucok kara ríhat,
verem én levegőben a hidat;
nem acél pillérje, se márvány:
népek szíve közti szivárvány,
dal csalja decemberi hóra,
székely rege, moldvai hóra, –
meglátod, a fej belekábul,
ragyogó híd lesz a javábul,
és híd, amilyent sohse mertél,
nem-akarsz szeretőm te, te, Erdély.
1923