Ásguthy Erzsébet: A csillag mese

Történt egyszer a Mennyországban karácsony előtt, hogy Jézuska el karta olvasni a sok kis levelet, amit a gyerekek írtak neki a földről. Ki szebben, ki csúnyábban, kinek a könnye mosta el a betűt, kinek a keze reszketett. Volt közte mindenféle. És bizony meg kellett erőltetnie szemét Jézuskának, hogy valamennyit el tudja olvasni.

    Fel is tette nagy pápaszemét és betűzte őket naphosszat. De amint beesteledett, csak nézi-nézi a betűket és nem látja.

    - Ejnye – mondja a főangyalnak – töltsetek csak egy kis petróleumot a csillagokba, mert nagyon halványan pislognak.

    Hát csak elsápadt a főangyal.

    - Jaj, Uramteremtőm, bocsáss meg, kifogyott a petróleum, nem tudjuk megtölteni.

    - Ejnye, ejnye – mondja az Úrjézus – milyen gondatlanok vagytok. Hamar szaladjatok le a földre egy kis világosságért.

    Felkapják erre az angyalok pelyhes ki gúnyáikat, hogy meg ne fázzanak és sietve alászállnak csapatostól, ki erre, ki arra.

    De csak jönnek ám vissza egy idő múlva nagy szomorúan valamennyien petróleum nélkül, s lehorgasztott fejjel állnak meg az Úr trónusa előtt.

    - Jaj, – azt mondják – édes jó Jézuskánk, üresek most odalent mind az üzletek, nem lehet petróleumot kapni. Sötétség és bánat van a földi országokban, mert nagy háborúba keveredtek a népek egymással.

    Összeráncolja erre a homlokát Jézuska.

    - Már pedig nekem világosságot teremtsetek, hadd látom, mi történik odalent a földön, – mondta – hadd olvasom el mit írnak nekem onnan a háborús országokból a szegény kisgyerekek.

    Nekiestek erre az angyalok az öreg csillagoknak. Fényesítették, dörzsölték őket, de csak nem tudták úgy kitisztítani, hogy levilágítottak volna egészen a földig. Az Úrjézus nem tudta meglátni, mit csinálnak odalent az ő népei. Dorgálta is érte a főangyalt, hogy így nem őrzik a világosságot, s megfeledkeznek a dolgukról.

    Pironkodott a főangyal nagyon, s mentegetőzött, hogy mennyi sok a dolguk ilyenkor karácsony előtt. Mennyi süteményt kell sütni, mennyi ajándékot kell csomagolni, mennyi kis ruhát kell megvarrni a szegény gyermekeknek, bizony, bizony nem csoda, ha ráfeledkeznek egyremásra is…

    Nagy szégyenében szomorúan kikönyökölt egy felhőre a sötét éjszakában s ott úgy elbúsult, hogy a könnye is kicsordult. Hát amint ott búsul, búsul, egyszerre csak szemébe csap valami rettentő nagy fényesség, hogy elkapja tőle a fejét, mintha villám sújtotta volna. Visszanéz félve, hogy honnan jön ez a nagy káprázat, hát látja csak, hogy egy óriási harctér van alatta, teleszórva hősi halott katonákkal. Azoknak a mellén, meg a gallérján fénylenek olyan csodaszépen a csillagok.

    Hej, megörül a szegény főangyal, ahogy ezt meglátta. Hamar összetrombitálta társait és leszállt velük, hogy egybegyűjtse, ami csillagot talál a földön. Összevásárolták hát mind, amit csak kaptak a boltokban, s boldogan szögezték ki másnap valamennyit az égre.

    Este nagy büszkén meg akarják gyújtani őket, hogy kivilágítsák velük az Úrjézusnak az egész mennyboltot: de csak nem tündökölt egy se. Nem csillognak-villognak szerte, pislákol, serceg, homályos valamennyi, még annyi fényt se vetnek, mint a régi elkoptatott csillagok.

    Megrémülve néztek körül az angyalok. Mi lesz, mi lesz, ha ma este is sötétben maradnak? Nem is mertek az Ú színe elé kerülni, csak remegve húzódtak meg a Mennyország kapujában.

    Ekkor az egyik kis angyalnak eszébe jutott, hogy meg kellene kérdezni a hősi halottakat a harctéren, mivel tisztították ők a csillagjaikat, hogy olyan szépen fénylenek.

    Nagyon megörültek a jó gondolatnak s három angyal rögtön lesietett, hogy meghozza a választ. De alig hogy elmentek már jöttek is vissza nagy szomorúan.

    - Haj – azt mondják – hiába jártunk, nem hoztunk segítséget.

    - Vegyétek le mind a csillagokat az égről. Nem kapnak azok soha fényt a hideg mennybolton. A hősi halott szívevére tudja azt csak csillogóra fényesíteni. Égvilágon nincsen semmi szer, amitől ennél ragyogóbbra, tündöklőbbre gyúlna. Semmi boltban nem árulnak ilyen ékes csillagot, csak a szegény, fáradt katonának fénylik az a mellén.

    - Mit csináljunk? Mit csináljunk?… – tűnődtek az angyalok, míg egyre jobban nőtt a sötétség körülöttük.

    - Ejnye, ejnye, talán ma se tudtok még világot gyújtani – szólt rájuk Jézuska az egyik felhőről. – Már megint beesteledett s nem látom a betűket, pedig éppen az első elemisták leveleit olvasgatom mostan, s bizony nagyon meg kell néznem egyik-másik kacskaringós kis macskakaparást.

    Összenéztek az angyalok, mit feleljenek az Úrnak? Legjobb lesz, ha most őszintén elmondanak neki mindent.

    Úgy is tettek. Elmesélték szép sorjában, hogy jártak a csillagokkal, s mitől olyan ragyogóak odalent a földön.

    - Legjobb volna, elkérni őket a hősi halottaktól – mondta az egyik kis angyal – nekik már úgyse kell, s legalább világítanának idefönt a Mennyországban.

    - Nem úgy édes szolgám – felelte az Úr. – Nem vesszük el a hősi katonák csillagait, hogy feltűzzük az égre. Az ő mellükön fog az világítani továbbra is. Őket hozzuk majd most fel, idefönt van a helyük mellettem. A legpuhább felhőkön fognak lakni, a legszebb égi tájon, hogy mindig lássam őket.

    És úgy is történt. A hősi halott katonák még egyszer sorbaálltak. Még egyszer megfútták a harci riadót, s kibontották tépett zászlóikat. És véres, poros, összelőtt rongyaikban megindultak némán az ég felé.

    Szívük felett diadalmasan ragyogott a csillag és mire megérkeztek, büszkén és fényes ragyogásban állottak meg ők is az Úr előtt. És mindegyik letette csillagát az Úr lába elé.

    Az angyalok meg összegyűjtötték egy nagy halomba valamennyit. Gyűjtöttek reggeltől estig, heteken, hónapokon keresztül, mert a hősi katonák csak hozták, hozták egyre.

    Szívesen adta oda mindegyik a magáét, hadd világítson ezentúl odafönn a Mennyországban.

    És most annyi fénylő csillagja van már a Jézuskának, hogy elláthat vele akár ezer évig is a földre. Meglátja a jó gyereket, rossz gyereket, s elolvashatja a levélkéiket még pápaszem nélkül is. S a csillagfényen át vigyáz majd rá, hgoy a népek ne keveredjenek többé egymással háborúba.