Ravasz László: A pacsirták karácsonya

Reményik Sándornak

Assisi Ferenc mondta egyszer: ha a császárral beszélhetnék, elrendeltetném vele, hogy a pacsirtáknak karácsony estéjén magot szórjanak a havas utakra, hadd legyen részük ünnepi lakomában e szent napon nékik is. A Szent meglátta és átérezte: milyen szörnyű dolog a napsugárhoz és nyári bőséghez szokott pacsirtáknak szállni havas utak, dérütött mezők, hófehér földe felett. Ha egyáltalában tudna énekelni, mit énekelne ilyenkor egy árva pacsirtapár, mit énekelne ilyenkor a pacsirta párjának holtteteme felett? Utolsó dal a megfagyott világban.
    Mikor ideér a Szent gondolata, hirtelen rázuhog a karácsonyi öröm forró gondolatzápora. Hiszen karácsony szánni és szeretni tanított, felfedezte a szenvedő embert, királyi művészetté avatta a jótettet, megismertette az emberekkel az élet legnagyobb örömét: az örömszerzést. Ne féljetek, fázó pacsirták, íme, szól a király, parancsot ad, bársonymentés, tollas süvegű, szattyánsarus apródok szórják tele a hómezőket édes, friss magvakkal, s hívogatják az éhség- és fagyverte sereget királyi lakomára. Szélzúgásban, fagyos csendben surran, röpül ezer madár, halk, sűrű motozás, s egyszer csak megszólal a pacsirták Te Deumának csengettyűszava.
    Igen, így képzelte a Szent, maga is az Isten pacsirtája.
    De mi lenne másnap reggel? Vajon elég-e az, ha egyetlenegy napon csoda történik, és a havas táj felett elszórják az életmentő búzaszemeket? Élet-e egy olyan karácsony, amely egy nap kivételes hangulatát iktatja bele évenként egyszer kietlen, sötét és kihűlt életünkbe? Lehet-e pacsirtát tartani úgy, hogy egy hosszú télen át egyetlenegyszer kapjon szemet?
    Milyen világos, hogy ha a karácsony nem lesz mindennap erkölcs: ünnepi romantika marad csupán. Milyen kőkemény valóság, hogy a pacsirták mindennap éhesek, mindennap fáznak, s őket mindennap etetni és szeretni kell. Kihűlő világban, ólomszínű ég alatt, halálítélettel telített levegőben suhannak, szállnak, hullanak a fázó, néma pacsirták: a lelkek. Mindenikben ott halványkodik egy édes nyárnak az emléke vagy álma. Mindeniknek tele van a lelke el nem énekelhetett dalokkal. Mindenikben vonaglik fáradó szárnya, amint menekül a zord idő körülkerítő avargyűrűjéből a fény, a béke, a szeretet szigetére. Oh, mennyi ilyen lélek szálldos körülöttünk! Siessünk, halálosan sürgős a munkánk: szórjuk szét a hómezők felett a jóság búzaszemeit, apró vigasztalásokat, piciny segítéseket, részvétet, kézfogást, megértő hallgatást, szűkös kamránk összesöpört morzsáit, mindazt, ami tőlünk telik: éhesek a pacsirták! Hétköznaponként, estenden, mikor megáll a nagy malom, a robot nem tapos, a gond nem őröl: hallasz-e néha halk, távoli, tiszta pacsirtaszót, azoknak a lelkeknek énekét, akiknek éppen a te kezed vetett búzaszemet? Nem ismered őket, nem találkoztál velük; Isten elválasztotta a magvetőt és a pacsirtát, de a magvető hallja az ismeretlen pacsirta énekét, és minden pacsirta éneket mond az ő magvetőjének.
    Minél hősiesebb, minél állandóbb és minél győzedelmesebb az a küzdelem, hogy a pacsirták mindennap érezzék a karácsonyi gondolat örömét, annál tisztább és hallhatóbb a világháborúban önmagát tépő emberiség harci zaja és halálordítása között a pacsirták hálaéneke.
    Isten ezért az énekért tűri még a világot.

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf