Arany János: Egyesülés

Az, mi a költő lelkének
Álomkép gyanánt
Lengett a távol jövendő
Tündér fátyolán;
Az, miért epedt a honfi
Soká, hasztalan,
De nem hitte, csak mutatta
Hogy reménye van:
    Az többé nem álom, nem kétség homálya:
    Ismét egy a magyar ketté vált hazája!

Magyar nép, igaz rokonság
Túl a bérceken,
Mik sötéten ott kékellnek
Világos egen;
Osztályosunk jóban, rosszban,
Kölcsön támaszunk:
Benned, bárhogy hány-vet a sors,
Nem csalatkozunk.
    Öleljük meg egymást, szívesen, meghitten,
    És szeressük egymást: úgy áld meg az Isten.

Most szeressük, mert ki tudja
Felőlünk mi áll
Írva a végzet könyvében:
Élet vagy halál?
Oh, ki tudja, nincs-e bennünk
Rejtve már a mag –
Hogy a csak most egyesültek
Együtt haljanak.
    Mint egymásra ismert ölelő testvérek,
    Kikben hatni elkezd a lappangó méreg…

Nem, nem! – Élni fog a nemzet,
Amely összetart:
Kit önvétke meg nem hódít,
Nem hódítja kard.
Megbűnhődtünk ősapáink
Vétkét súlyosan;
Napjainknak, a jelenben,
Csak erénye van.
    S az erényes nemezt jutalma nem égi:
    Földön jut dicső és hosszú élet néki.

        1848