[görzsönyi] Vargha Gyula statisztikus, költő

vargha gyulaA magyar irodalomoktatás egyik legnagyobb hibája, hogy felületes, ezért látszik úgy, hogy az 1900-as évek kezdetén mintha csak Ady Endre és társainak forradalmi hangú költészete létezett volna. Ezt a tévedést Schöpflin Aladár cáfolta először, hogy szerinte Vargha Gyula költészetének a századvégen egyedülálló hazafias borúlátása Adyéval rokon, bár semmi sincs élesebb ellentétben Ady politikai pesszimizmusával, mint az övé. [Valamint véleményem szerint Bárd Miklós áll művészi tekintetben e lírához legközelebb. Vargha is, Bárd is más- más okokból eltávolodtak a „népnemzeti iskola” konzervatív realizmusától és nyelvi puritanizmusától. Vargha közeljut a parnasszistákhoz és az impresszionizmushoz, Bárd pedig a szimbolizmushoz.] Ady az uralkodó osztály bűneiben látja a veszedelmet, a magas állami pozícióban évtizedekig dolgozó, rendszerhű Vargha pedig áttételesen a fenyegetett uralkodó osztály aggodalma az éles ellenzéki támadások miatt.

Képmutató demagógok

Mért vagy te most is hívság rabja,
Szegény boldogtalan fajom?
Magát ma is szívedbe lopja
A sok hízelkedő majom.
Neked ma is legkedvesebb
 A farkcsóváló majom- eb.

Nem látod-é a bűnt, a szennyet,
Mely undok szívökhöz tapadt?
Hogy elbukál, nekik köszönjed,
S te még ünnepied e hadat?
A kiknek lelke árulás,
Azokban megváltót ne láss!


Vargha legfőbb politikai törekvése ugyanis magától értetődően Nagy-Magyarország, illetve a dualista állam és a magyar vezetés fenntartása a történelmi határok közt élő, és hol a csehek, hol a Habsburgok által is lázított nemzetiségek fölött. Politikai eszménye Tisza István, de rajong II. Vilmos német császárért is, aki szerinte nem militarista volt, hanem joggal törekedett a német Birodalom és nép naggyá tételére. Természetszerűleg állásfoglalása több helyen is hibádzott. A magyarság hatalmát Vargha szerint az egyke, meg főképp a politikai káosz és széthúzás fenyegeti, a nemzet fő ellenségei: a liberális ellenzék, a szocialisták és a kommunisták, meg a folyton követelődző nemzetiségek. Hogy milyen szinten volt legitimista, azt nem tudjuk. S bár joggal vélte, hogy Károlyi Mihály gaz áruló, a Kun, Szamuely és Lukács György képviselte vörös diktatúrája meg „tanyája szemtelen szemétnek”, a Kárpát-haza területén élő nem magyar népek pedig „koncleső ebek”. Ugyanakkor nem vette észre sem a csehek monarchián belüli politikai ármánykodásait, sem a munkások és állástalan proletárok, sem a kisparasztok és a zsellérek sanyarú,[már Prohászka Ottokár püspök által is felvetett] kilátástalan nyomorúságát.

Erdély, te a hit és magyar szabadság
Mentsvára rég, s ma is szegletköve
Magyar hazánknak, szentelt föld nekünk,
Oh hányszor lelkesedtünk múltadon,
S hányszor sirattuk sok-sok gyásznapod!
Nincs rajtad egyetlen göröngy se már,
A melyet meg nem öntözött a vér.
Szép völgyeidben s bérceid között
Azért fogyott meg úgy magyar fajunk.

        /Erdélyünk, részlet/


Politikai aggodalmainak elhatalmasodásával körülbelül egyidőben kezdi foglalkoztatni öregedése. Ítéletet tart élete fölött és fájdalommal látja, hogy nem használta ki termő életkorát. Egyrészt önvád mardossa, hogy nem alkotott eleget, másrészt sértődötten tapasztalja, hogy a közönség nem ismeri verseit. Igyekszik ugyan elfeledni becsvágyát és csalódását, de hasztalan. Magas hivatali pozíciói, sokszori kitüntetései, sikeres élete és szilárd hite ellenére voltaképp meghasonlott, megkeseredett. Ekkorra a magyar irodalom szellemi és erkölcsi egysége e korszakban végzetesen felbomlik. Külön utakon haladnak a hagyományőrző- nemzetvédő írók, külön a nyugatos eszmékkel telített impresszionisták és liberálisok, külön a naturalisták, a szocialisták, a katolikusok, a zsidók. A jobboldali és a nemzetrontó liberális töltetű irodalom egyes körök által folytonosan kiprovokált zsigeri szemben állását, a keresztények és a zsidók gazdasági és vallásos okok miatti egyre nyilvánvalóbb ellentétét, a területi széttagoltságból eredő [a világháború katasztrófája után, az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki] elváltozásokat nem tudja megszüntetni semmiféle jószándék. De ha egymástól távolodó utakon haladnak is az egymást haragos és keserű lélekkel néző szellemi hadoszlopok, elágazó útjaik mégis tudtukon és akaratukon kívül egyesülnek a művészi alkotások közös céljában, a magyar irodalom oltárán. A trianoni békediktátum megkötésekor a végletekig csalódott és egyébként is egyre kishitűbb Vargha már térben és időben sem lát tisztán, vérszomjas bosszúvággyal óhajtja, hogy az összeomlott germán óriás ölje halomra a francia nemzetet.  Ugyanakkor az első világháború alatt írt néhány költeményt, amelyekben a pusztuló magyarságért való aggodalma kap hangot [Kevés a vetés, Szőlőhegyen, Szélmalom].

Szőlőhegyen

Ősz az idő már, a levél
Piros a meggyfán, mint a vér.

Váltva a sárgás színeket;
Szanaszét véres szigetek.

Szél fut a szőlő-hegyen át,
Hallani síró sóhaját.

Panaszos jajjal nyög bele
A szedett tőkék kebele.

Összekuszálták levelét,
Földön az oldott kötelék.

Fürt, a lefosztott venyigén
Nem mosolyog már az idén.

Majd csak az új nyár melegén
Zsendül az új fürt új venyigén.

Zsendül- e vajon? Tudja az ég:
Új tavasz, új nyár jön-e még?…

Sárga halálszín közepett
Szanaszét véres szigetek.

Elfog a kétség, hogy a nyár
Vissza nem is tér soha már.

        1916


Vargha Gyula az egykori Pest-Pilis- Solt- Kiskun vármegyei Káván született 1853. november 4-én. Édesapja [görzsönyi Vargha János ügyvéd, édesanyja zsarolyáni Márton Sára. Középiskoláit a budapesti református gimnáziumban, a jogot Budapesten végezte és ott a jog- és
államtudományok doktorává avatták. Megnősült, Szász Károly református püspök leányát Szász Pólát vette feleségül, aki maga is író volt. Fia Zoltán, gimnáziumi tanár 1886. április 8-án jött világra.
 Még joghallgató korában az Országos Statisztikai Hivatal munkatársa lett, fokozatosan emelkedvén a ranglétrán, 1901-14 között igazgatóként, majd Tisza István kormányában a kereskedelmi minisztérium politikai államtitkára, azután a Kisfaludy Társaság, utóbb meg az Akadémia
másodelnöke. Vargha Gyula nemes formájú, tiszta hangú, lendületes költeményei a lapokban, különösen [1875 óta] a Budapesti Szemlében, a Vasárnapi Ujságban és egy kis kötetben [1881] láttak napvilágot; sokat fordított Schillerből, Heinéből, Herediából. „Arany János még olvashatta első verseit, melyek 1875-ben jelentek meg. Ifjúsága még a szabadságharc utáni évek erkölcsének, műveltségének, egész szellemi életének hatása alatt telt el. Lelki fejlődését még annak a ma már teljesen történelmivé vált kornak a szelleme döntötte el. S ő az egész lényét jellemző hűséggel ragaszkodott ahhoz a szellemhez, amelyet valamikor magába szítt. Természetes tehát, hogy semmivel át nem hidalható szakadék választotta el az egészen más levegőben nevelkedett, más hatások alól kikerült és más élményekből kiinduló másik nemzedékektől. Két teljesen különböző ideg-alkat ellentéte volt ez. Kálvinista puritánizmusa szabadosságnak látta a maiak vágyát a lelki szabadság teljessége után, a tradició megszakításának az új mondanivalók új formulázására való igyekezetet, az erkölcsi fegyelem meglazulásának a fenntartás nélküli őszinte önközlés vágyát, a nemzeti fegyelem megbontásának az új kor előretörő új politikai eszméit, formátlan zűrzavarnak az új formákat kereső új stílusfordulatokat. Állásfoglalása az irodalmi életben a legszigorúbb ellenállás volt az új század írói stílustörekvéseivel és mondanivalóival szemben,” jegyezte le Schöpflin. Dalok című kötetében [1881] hibátlan, csiszolt versekkel, túlnyomólag kétszakaszos, csinos dalokkal jelentkezett. Ezután elhallgatott, több mint negyedszázadig; ez idő alatt mindössze néhány ódát írt. Hosszú szótlanságát főképp hivatali elfoglaltságával szokás magyarázni. Barátomhoz című verses levelének [1891] kortörténetileg érdekes és tanulságos önvallomása szerint azonban hallgatását inkább az ideáltalan materialista közfelfogás és korai érzelmi kiszáradása okozta. E korszakának verstermése alapján mindössze a „népnemzeti” iskola szabályos tanítványának látszott, aki erős nemzeti érzésű, vallásos, a konzervatív szellemnek, a történelmi hagyományok képviselőjének, akinek nagy felindulások nélküli lelkivilágát főként a szülői házról, faluról, természetről őrzött gyermekkori emlékek, a magyar történelem képei és a jelen csüggesztő benyomásai töltik ki.

Kérdések felelet nélkül

Maholnap elfogy már a földi élet,
Jön a nagy éj. S dereng-e újra hajnal?…
Uram, szeretnék megbékélni véled,
És enmagammal.

A csillagok hideg rejtelmeit,
S a végtelenség vak titkát kutattam;
De nem találkozám tevéled itt,
Földi utadban.

Kereszted lábánál letérdepelvén,
Ha sírtam is tán a szent asszonyokkal;
De mély titkát üres sírodnak, elmém
Nem győzte okkal.

Kinek nagyobb, mint a csillagsereg,
S százezer napnál fényesebb a trónja,
Hogyan lehettél egy kis porszemed
Fájó atomja?

S a földrül én hogy’ szállanék ki messze?
Mért lennék üdvözült egy szebb világon?
Hiszen nincsen szó, amely kifejezze
Parányiságom.

A természet kérdéseimre néma.
Ki fel, a nap felé, a fényre törtem,
Világosságot ott találok-é, a
Sötét gödörben?


Látványosan puritán konzervatizmusa ellenére belül egy modern költő rejtegetett, utolsónak halt meg abból a költői nemzedékből, amely közvetlenül a kiegyezés után lépett a világba. Arany János baráti köréből került az irodalomba, de az ő költői ösztöne is szükségét érezte, mint ama kor minden kiváló költőjéé, egy titkolt védekező gesztusnak Arany lenyűgöző hatása ellen. Fiatalkori lírája nem Arany és nem Petőfi, hanem Heine jegyében indult el s ő is részese lett annak az általános Heine-hatásnak, mely az1870-es, 80-as évek magyar lírájának egyik legfőbb ismertető jele. Később, már a kilencvenes években visszafordult Aranyhoz. Akkori hazafias költészete a régi nyomokon haladt: alkalmi ódái a Széchenyi emlékezete hangjának, stíljének, kompozíciójának utánzatai. Mint már említettem, ez volt pályájának legkevésbé termékeny évtizede, mennyiségre is keveset s ebben is kevés maradandót alkotott. Öregedő korában aztán meglepő fordulat következett költészetében. Őt is magával ragadta az új század hirtelen kilobbant lírizmusa, az öregkorral járó fokozottabb önmagába nézés és élénkebb közlékenység a líra új forrását fakasztotta fel benne. Társadalmi eredetű meghasonlásán és metafizikai nyugtalanságán ugyanekkor jobban uralkodott mélyen vallásos református hite, semhogy jött modernsége könnyen észrevehető lett volna. Veleszületett melankóliája és érzékenysége kimélyült. Eltelik azzal az érzéssel, hogy porszem a titokjeles, végtelen világegyetemmel szemben, de maga is része az isteni végtelennek. Egyszerre megtalálta a maga igazi költői lényét.

Túl a Léthén

Ha végbúcsút nyög özvegy ajkad,
Míg ajkam megdermedve hallgat,
Túl a Léthén, e gyász vízen,
Ölelsz-e még? … Alig hiszem.

Síromba, melyet hála gondoz,
Porod hiába száll poromhoz,
Nem tudjuk azt én sem, te sem,
Hogy együtt porlunk csöndesen.

Élet fakad ki majd a földbül,
Tavaszra sírhalmunk kizöldül,
Lehet virággal is teli,
Lenn por a port nem ismeri.

Lelkünket a lét forgatagja
Ha messze csillagig ragadja,
Nem tudva, ott szállunk talán
Az űrben egymás oldalán.

Lelkünk az új világba érve,
Mint hattyú száll a tó vizére,
Fényárba tört habot szelünk,
S egymásra már nem ismerünk.

Vagy túl a csillagtengeren,
Még ott is él a szerelem?
S a két hattyú szerelmi szomja
Egymáshoz ölelésre vonja?


Ami addig nem volt meg benne, szorosabb lelki kapcsolatba került a természettel, és önmagával is. Régebben leginkább általános, tipikus érzéseket énekelt, most egyszerre rátalált az egyéni költészetre. A költő, aki mindig benne lakott, ezzel most már teljesen, fenntartások nélkül szólalt meg s elárulta eddig gondosan elrejtett titkait. Meglepetve láttuk ezt a váratlan kivirágzást, kedélyének gazdagságát, szemléletének frissességét, érzékenységének reagáló képességét, nyelvi eszközeinek és formakincsének gazdagságát. Sóvárgása egészen a modern líra hangjait szólaltatta meg, melankóliája a modern idegalkat lelki képét tükrözi, víziói megtelnek izgalommal.

Nyári hajnal a pusztán

Az ég legalján szürke fátyol,
Fenn ritkás szőke fellegek;
Ébreszti már az ébredő nap
Az éjben szunnyadó eget.

Világosodni kezd a föld is;
De a távolban elvesző
Nagy sík határnak hangja nincsen,
Hallgat a harmatos mező.

Az élet alszik még a pusztán,
Szellő se leng, fűszál se hajlik,
De füst kanyarg amott keletre,
S cséplőgép mormolása hallik.


A régi konzervatív stílusból megmaradt - a francia parnasszusi költőkbe való beleélés hatása alatt is - a nyelvi kifejezés szabatossága és világossága, a verstechnika klasszikai virtuozitása és az erkölcsi felfogás puritanizmusa, de a tartalom akár egy mai, XXI. századi ember finom érzékenységű reagálása a világ dolgaival és önmagával való súrlódásába. Akik egyoldalúan Arany-tanítványnak akarják őt beállítani, azoknak revideálni kell nézetüket. Vargha Gyula öregkori lírája, pályájának legértékesebb és terjedelemben is legnagyobb része érdekes átmenet a klasszikusról a modernre, egyike a legszebb hidaknak, melyek Arany és Ady között épültek. Vargha, aki Adyt vitatkozás közben leginkább megrendített, mert a nagyváradi költőt a közszellemre bénító hatásúnak hitte, sohasem vette észre, hogy az ő hazafias költészete, másféle premisszákból kiindulva, ugyanoda jutott el, ahol az Adyé volt: a magyar élet és jövő pesszimista szemléletébe. Adynak ez a szemlélet a forradalmi hang ostorát adta kezébe. Vargha Gyula passzívabb lénye csak a rémlátásig és rezignációig jutott el. Ha tudományos irodalmi kritikánk csak valamivel hívebben teljesítené feladatát, akkor Vargha Gyula költészetének finom műszerekkel való elemzésével igen fontos tanulságokat vonhatna le líránk újabbkori fejleményeire vonatkozólag.

Új özönvíz

Midőn a vízözön dagálya egyre nőtt
S a szennyes éhes ár
Körülnyaldosta már
Az egyre szűkülő utolsó hegytetőt;

Ember s állat, vegyest, egymást hogy törte ott,
S rántotta vissza azt, ki felkapaszkodott,
Míg végre a magas hegycsúcs is elmerült,
S a holt vizek fölé halálnak csendje ült.

Te szörnyű vízözön, úgy-e azért jövél,
Hogy a gonosz, kevély
Hitetlen földi fajt a vak mélységbe mosd? …
Nem úgy vagyunk-e most?

             
Miközben nemes és szép volt a klasszikus hagyományok verselése: Vargha Gyula, Kozma Andor[http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/16823-kozma-andor-kolto-iro-mufordito], Rudnyánszky Gyula[http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/18002-rudnyanszky-gyula-kolto-hirlapiro ] és mások éneke, mégsem nehéz megértenünk, miért nem vált soha igazán felkapottá, divatossá. Az 1867-től 1900-ig terjedő irodalmi korszak meglehetősen lassú mozgását a huszadik században a robbanó erejű szellemi roham lendülete váltja fel. Vargha népszerűtlenségének oka – mit fennebb olvashatjuk – részben egykori politikai státusa, részben társadalmi konzervativizmusa volt, hiába újult meg művészileg, megkésett vele, az összeomló monarchia és a Nyugat irodalmi ízlésvilága elsöpörte. A magyar műfordítás terén Vargha Gyula a legkiválóbbak, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád mellett áll. Csak lírát fordított, Heinét, Schillert, Conrad Ferdinand Meyert és a XIX:. századi francia költőket, nemcsak Leconte de Lislet és Herediát, hanem Verlainet is. Fordításai nemcsak művészi feladatok kitűnő megoldásai, hanem akaratlan vallomások is azokról a költői hatásokról, melyek költészetének formáló tényezői voltak.

Haláltánc

Fagyos orkán dúl vad örömmel,
Hajlongnak ijedten a fák,
El se nyitott, máris özönnel
Hull a cseresznyevirág.

Hull, száll. Menekülni akarna,
De alant sincs búni hová:
A szél dühe űzve, kavarva
Söpri, sodorja tovább.

S a virág nem járja magában,
Gyors szárnyra, körül, vele kél
A haláltánc forgatagában
Szürke per, asszu levél.

A halál maga táncol az élén,
Ragadva a sok rohanót,
S valami rossz hegedűfélén
Rángatja vadul a vonót.

        1912

Alakja annyira jellegzetes, hogy iránytűül szolgál e korszak szellemi képének megrajzolásánál. Vargha Gyula akkor, amikor a felforgató liberalizmus betört és egyre jobban fertőzött hazánkban, erőteljes és magányos konzervatív politikát hirdetett. Nem azért mintha az újításokkal szembehaladó ember- költő lett volna. Éppúgy meg volt benne a progresszivitás, a megjavulás, az előrelátás iránti szenvedélyes ösztöne, mint bármely magyar emberben, aki ezeket hangoztatta. Végtelenül szerette a maga fajtáját, büszke volt arra, hogy magyar, az igazi magyarság gondolatban, szóban, mozdulatban, tájban húsban, vérben és lélekben olyan valami volt neki, amiben nem győzött eleget gyönyörködni. Költészete belső szükségből fakadó lélekfeltárulás s tiszteletet keltőn megnyilatkoztat egy kiváló egyéniséget is: a múlt század nagy magyarjainak méltó lelki örökösét, a szívben nemes, gondolkodásban előkelő, tudásban gazdag, ízlésben finom, nemzeti érzésben rendíthetetlen, emberszeretetében emelkedett konzervatív magyart. Egy férfiasán leélt, szép életnek vonzó kísérete ez a tárgykörében nemes, érzéseiben tiszta költészet, melynek tartalmi gazdagságához méltó köntöse szeplőtelen tisztaságú, gazdag és választékos magyar nyelve s mesteri verselése; költészetének hatását emelte életének és jellemének feddhetetlen tisztasága. Vargha Gyula Budapesten hunyt el 1929. május 2-án, temetésén ott voltak a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság legtekintélyesebb tagjai is. A Napkelet folyóirat „a népies nemzeti költészet hagyományainak legművészibb folytatójának” nevezte búcsúztatójában. A Kerepesi úti temetőben nyugszik, a várpalotai Trianon Múzeumban emlékszoba idézi fel alakját.

A halál hídjánál

Körülöttem a tél hava pelyhez,
A föld hólepte, fehér.
Elértem a hídhoz, a melyhez
Egyszer mindenki elér.

Rozoga rossz híd, mélyen alatta
A meg-megakadt
Jégtorlatokat
Rohanó folyam árja ragadja,
Bömbölve vadul.

Odatúl
Nem látszik a part,
De a hóban a nyom
Mind, mind oda tart.
Szememet behunyom,
Ajkamat összeszorítom,
Úgy megyek által a hídon.

*
Verseskötetei:
Dalok, Budapest 1881.
Óda az 1867. évi koronázás emlékére, Budapest 1915.
Vargha Gyula költeményei, Budapest 1915.
Ködben, Budapest 1922.
A végtelen felé, Budapest 1923.
Hamvadó tüzek, Budapest 1927.


Forrás: Arcanum, A Kisfaludy Társaság Évlapja 1923-24, A Napkelet Lexikona, Napkelet 1929, Budapesti Szemle, Magyar Életrajzi Lexikon, MEK, Protestáns Szemle 1914-29, Schöplin Aladár: Vargha Gyula; Nyugat 1929/10, Új Idők 1914-1922, Vasárnapi Ujság 1914,

Összeállította – cspb –

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 11 21 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf